A Vasárnapi Újság azon első három számának a címlapja, melyben megjelentek Az adatok Petőfi halálához – sorozat olvasói levelei. Elsőként ezeket közöljük.

Kezdetnek felelevenítjük a Vasárnapi Újságban 1860/61-ban megjelent Adatok Petőfi halálához sorozatot. Az újság felelős szerkesztője a Petőfi-barátként ismert Pákh Albert, de olyan irodalmi nagyságok is publikáltak a lapban, mint Arany János vagy Jókai Mór.

A leveleket válogatás nélkül, teljes egészében tesszük közzé, így olvasóink láthatják, hogy Petőfi halála nem csak napjainkban, hanem állandóan és folyamatosan foglalkoztatta a közvéleményt.

Az alábbiakban az első 10 levelet közöljük, összesen 40 lesz, majd újabb archív dokumentumokkal és újságokkal is jelentkezünk. Meghagytuk az eredeti fogalmazást és írásmódot is. A levelek egy része a segesvári halált feltételezi, de akadnak, akik ezt kétségbe vonják. Meghalni senki sem látta. Ez alól csak egyetlen levél a kivétel, mégpedig a 2., amely szerint Petőfi a harcban a többieket lelkesítve orosz golyózáporban halt meg. A későbbi levelek (ezeket is hamarosan közüljük) között már a szibériai lehetőség is felbukkan. A Vasárnapi Újság egyébként az interneten is elérhető, például az Arcanunmban – sok ezer más kiadvány mellett. Miután nagy terjedelmű szövegekről van szó, néhány helyen azokban – kövér betűkkel – kiemelés mutatja.

Vasárnapi Újság, 42. szám, Pest, 1860.10.14., 506–508 oldal, Tárház-rovat

Adatok Petőfi halálához.

Midőn legnépszerűbb költőnk emlékét ezennel megujitjuk, egy szent tartozásunkat s igéretünket teljesítjük. Midőn még néhány évvel ezelőtt homályban valánk Petőfi születése helye s ideje felett, a eziránt naponkint egymással ellenkező adatokat, sőt vitákat is olvastunk: a Vasárnapi Újságnak megdönthetlen erejű bizonyítékokkal sikerült kideríteni azt, hogy Petőfi Sándor 1823. jan. 1-én Kis-Kőrösön született (1. V. U. 1857. 1. és 3. sz.). Még akkor megigértük, hogy a kinek feltaláltuk bölcsőjét, a magyar nemzet kedvencz költőjének, feledhetlen barátunknak sirját is fogjuk keresni s addig nem fogunk nyugodni, mig az igazság itt is kiderül. A puszta jó szándékkal kellett beérnünk eddig, mert Petőfi halálának körülményei oly tényekkel valának összefüggésben, miknek megemlítését a közel lefolyt időkben még mindig tiltották a viszonyok, s melyek előadása balmagyarázatokra szolgáltatott volna ürügyet. Most azonban elérkezettnek véljük az időt, hol e tárgyat többé halasztanunk nem lehet, hol be fogja látni mindenki, hogy itt csupán egy nevezetes történeti tény kiderítése forog szóban, melynek semmi más mellékczélokkal sincs köze. Szégyen és pirulás nélkül tovább nem türhetjük e bizonytalanságot s még jókor el kell magunkról háritani a késő kornak bizonyosan bekövetkezendő vádját, hogy kortársunknak, a nemzet ünnepelt költőjének sirját fölkeresni restek valánk, s a helyett megelégedénk naponkint megujuló mendemondákkal, melyeket részint a jóakarat, de többnyire rövidlátóság s nem ritkán szándékos áltatás koholt végnélküli ámításunkra. Tudni akarjuk, tudnunk kötelesség : Petőfi Sándor hol és mikor halt meg!

Az igazság kideritése, egyelőre ugylátszik, némi nehézségekkel lesz egybekötve, a mennyiben ellenmondó nézeteket is fog kelleni összeegyeztetnünk. Azonban türelmünk nem fog elhagyni. Ki akarunk hallgatni mindenkit, a ki a dologhoz avatottan hozzászólni képesnek érzi magát; s ezennel fel is hivunk minden igazlelkü embert, a ki nem üres pletykák, hanem meggyőződése s igaz tudomása szerinti tények előadása által kitűzött czélunkhoz vezethet, szíveskedjék velünk, ugy a hogy tudja, adatait közölni. Időelőtti beleszólással nem fogjuk zavarni a kérdés kifejlődését, s csak majd ha mindent előterjesztettünk olvasóink elé, fogjuk a tanúskodások eredményét összeállítani. Most még számosan vannak, kik egyes részletekre hiven fognak emlékezni, de azóta máris 11 év mult el s az idő halad — nincs vesztegetni való perczünk.

Ezúttal négy közleményt nyujtunk az olvasónak, melyek, reméljük, elég alkalmasok lesznek arra, hogy másoknak felhivásul szolgáljanak s a tárgy iránt kellő érdeket ébreszszenek.

*

Erdélyből vettük a korábbi hónapokra vonatkozó következő naplótöredéket e czim alatt:

1. Petőfi és a székelyek.

Besztercze, jan. 19. 1849.

Ma fontos híreket kaptunk. Gaalfalvánál nagy csata volt. A fővezér azt irja: hogy e hó 21-kén Szebenben lesz.

Az ősz fővezér felől beszélgeténk: midőn a szobába egy honvéd százados lép. Petőfi volt. Ismerősök lévén: melegen szorítottunk egymással kezet.

O a Királyhágón tuli események sötét képei elől menekült Erdélybe. Egy szivárványt látott ő, mint mondá, fellegeinken s e szivárvány őt Erdélybe vezette.

Sokáig beszéltünk, mi neki az erdélyi s ő nekünk a magyarországi dolgok folyamáról.

Estefelé együtt indultam vele vágyaink Mekkája, a hadsereg után Szeben felé. – Bár közleményeink lehangoltságát némileg szünteték: arczán még mindig ott ült a sötét felleg, mit Magyarországról hozott.

Maros-Vásárhely, január 21-kén.

Az uton Petőfi kedélye lassankint felderült. A változatos panorámák, mikben e tündérország még télen is oly gazdag, erős bűbájjal hatottak a költő lelkére. Ismét a régi kedélyes vidor fiu lett. De ha a beszéd köztünk azon tárgyra került, mely lelkét remegő érdekeltségben, idegeit kinos feszültségben tartá, ismét elömlött arczán az izgatottság pirja. „Vagy nem térek többé visza – mondá ilyenkor – vagy csak ugy, ha a háboru ítélőszéke elé vitt végzetes dilemma jól dől el. Ha elesem: fiamnak Vörösmarty – mint ígérte – atyja lesz; – nőm pedig – tevé hozzá rajongó felmagasztaltsággal – nem fog engem túlélni.

M.-Vásárhely, jan. 23.

Megdöbbentő hirek szállonganak. Hadseregünk Szeben alatt megveretett s Szelindekig visszavonult.

Estefelé a nyugtalanság nyomasztó érzelmei közt ültünk szekérre Sándorral.

Medgyes, jan. 24.

Itt a vendéglőben Lisznyay Kálmánnal találkozánk. A székelyföldről, hol az utolsó hetek alatt sok vész- és dicsőségben osztozott, jött ide ki, hogy, mint Noe galambja, egy zöld ágat keressen és vigyen a kis bárka csüggedező népének. Viharos örömmel borult Petőfi nyakába. Sirva csókolta össze-vissza. Utóbb egész szenvedéllyel tört ki: „Hát nincs már ember Magyarországon, hogy téged, a haza büszkeségét, is koczkára tettek?” stb. Alig tudta Petőfi lecsendesíteni. „Itt most az én helyem, Kálmán, – itt kell most mindnyájunknak babért keresni s meglásd: az én pegazusom, az ágyuk zenéje közt, csak uj tüzet nyer.

Nagyselyk, jan. 25.

A mai nap felejthetlen lesz előttem. Medgyes és Nagyselyk közt, a nagyhegyek közt vivő országút egyik kanyarulatánál nagy csapat lovas és gyalog székely katonasággal találkozánk.

„Visszavonulás ez?” kérdi Petőfi reszkető hangon, kinos sejtelmek sötét borujával arczán, az első sorok mellett lovagló őrnagyot. Az őrnagy, egy száraz zömök férfi, erős kijelelt arczvonásokkal, megállítja szekerünk mellett lovát s rövid szemle után, mit külsőnk felett tartani látszott, katonás rövidséggel ad Petőfinek megnyugtató felvilágositást: miként ez nem visszavonulás; e csapat, a fővezértől küldve, fontos missióval megy haza a székelyföldre. Petőfi azonban az őrnagyhoz kérdést kérdésre tett s mig a derék őrnagy ezekre válaszolt, az egész csapat, mintegy másfél ezer ember, az uton fel, szekerünk közelébe ért s ott megállva, élénk kíváncsisággal hallgatta az őrnagy és Petőfi közti párbeszédet.

„Mi a neve százados urnák?” kérdi az elválás előtt az őrnagy.
„Petőfi” felelt Sándor.
„A poéta” kérdi egy erős hang, a huszárság hátulsó soraiból.
„Igen”, válaszol Petőfi.

E szóra, mint varázsütésre, felriadt a hallgatag völgy s ezerötszáz torok „éljen” kiáltása mennydörgött végig a hegyek közt s áradatkint megindult az egész tömeg szekerünk felé, melyben Petőfi lángra gyúlt arczczal, a meghatottságtól mintegy átszellemülten állt s levett sapkával nyújtotta kezét a feléje tolongó székelyeknek.

Soha jelenet nem volt rám ily hatással. Nem tudtam: a költőt csodáljam-e, ki neve dicsőségével a székelyföld utolsó kunyhóját is be tudta tölteni; vagy leboruljak a nép előtt, mely, elszigeteltsége, mostoha viszonyai közt is ismeri jeleseit s fellelkesül azok neve hallásán!

Petőfinek tán soha nem volt nagyobb ünnepe. Bálványa – a salaktalan lelkű székely néptől látta magát megdicsőítve, s tán ekkor fogamzott meg lelkében a szándék, miről később oly gyakran szólt, hogy a székelyek – vérünk ezen virága – közt fog lakni.

2. Barabás Károly levele.

Markosfalva (Erdély), aug. 25. 1860.

Ezelőtt mintegy 11 évvel a pápai birtokban Bolognában, több sorstársammal a Lacrima Cristihez közel esvén, örömünkben-e, búnkban-e? (minthogy rég volt, elfeledtem), énekelni kezdettük halhatlan emlékű költőnk ,,Fiuk, az Isten áldjon meg, én is iszom, igyatok!” költeményét. Ez alkalommal kérdezősködtünk egymástól, vájjon Petőfit melyik ezredbe sorozták be? minek folytán Albisi Bartos Zsigmond barátom ugy nyilatkozott, miszerint a halál sorozta be egy jobb hazába. – Erdélyben a segesvári csatában, melyben egy orosz tábornok is elesett, jelenvolt s látta, hogy Petőfi, midőn az illetőket kitartásra lelkesitette, a golyózápor között, egy orosz golyó által halálosan megsebesítve, a csatatéren maradt.

U. i. Az elesett orosz generálisnak Segesvár alatt emlékoszlop emeltetett s a feliratból a csata napját megtudhatni.

Barabás Károly,
a Franz Karl nevű 52. számú sorezred 4-ik századának invalidus vice-freiterje

III. Lengyel József levele.

Székely-Keresztur,. aug. 25. 1860.

1849. julius 30-kán éjjel Petőfi Sándor Székely-Kereszturon Varga Zsigmondnál hált, kinek megígérte, hogy másnap az álladalom számára átvett lovait Bem tábornok utján az illetővel megfizetteti. – Julius 31-kén reggel 6 órakor indult el Petőfi az Ujszékelen volt főhadiszállásra, de már ekkor a tábornok és táborkar útban volt Segesvár felé, hol akkor Lüders orosz tábornok állott 18 ezer ember- és 48 ágyúval. – Petőfi szekeren jött s minket csakis Héjjasfalván ért be. – Reggeli 7–8 óra között hallottuk az első előcsapati aprófegyvertüzelést, s közben egy előőrsön állott 6 fontos ágyú hangját. – Nemsokára előszáguld egy csapat huszár, s a szokott formákban jelentik, hogy Fehéregyháza felső végén előbb néhány kozák, később egy század előőrsre bukkantak, a kozákok megfutottak, a gyalogságot részint levágták, részint elfogták, az ágyú pedig egyszeri tüzelés után elvonult. – Ez kissé különösnek tetszett előttünk, de meggondoltuk azt, hogy a támadást nem ez oldalon, hanem Maros-Vásárhely fölött – hol Kemény Farkasnak kell vala támadni – várták. – Csakhamar leértünk Fehéregyházához, hol csapatok felállitása után azonnal megkezdettük a támadást. – A legelső lövést egy 6 fontos ágyúból Bem tábornok tétette, ő maga czélozván lóhátáról, s ez ejté el a kémszemlésző kozák tábornok Szkáriátint. – Ezen jó előjel után a fiuk ingre vetkőzve kezdettek dolgozni ütegeik mellett. – Fiuknak mondom, mert a velünk volt 14 ágyú legénysége kevés kivétellel 14–16 éves fiukból állott. – Minden 2 lövésére az orosznak a mieink hárommal feleltek, s oly hévvel tüzeltek, hogy csakhamar két ágyunk elrepedt s hátra kellett vinni. – Fehéregyháza még 1848. őszén le volt égetve, s igy mi a romok között foglalánk helyet, én hivatásommal – a sebesültek kötözésével – elfoglalva. – Petőfi egy sütőkemenczére ülve belémerült a csatatér és a táj szemlélésébe. – Mi lőtávolon kivül valánk. – Többször láttam őt helyéről távozni, de mindig visszakerült s gyönyörködni látszott, miként szedik össze a székely fuvarosok a nem messze lecsapott golyókat. – Délután 4 óra felé a csata öldöklőbb kezdett lenni, a sebesültek szaporodtak. Épen egy kaszai fuvaros fölkarját metszém ketté – melyet egy golyó szétzúzott – mikor Petőfi mellettem elhaladott, s a Fehéregyházán alól elfolyó patak hídjának karjához dőlt. – Itt állott mintegy fél óráig elmerengve. – Tőle mintegy 200 lépésre dolgozott egy 6 fontos, s lőtte az országút mellett felállított orosz lovasságot. – Hihető, sok kárt tett bennök, mert nem soká rá is erősen kezdettek tüzelni, s egy golyó Petőfitől alig 30 lépésre ütött a földbe, a felvert föld és por őt is ellepé, s hihetőleg szemébe is jutott, mert azt zubbonya szárnyával hosszasan törölgeté. – Ekkor helyét megváltoztatá, felénk közeledett s hátát a falu kapuzábjához vetve nézte a csatát, és elmerült gondolatiba, még pedig annyira, hogy a csakhamar hallatott iszonyú zsibaj, orditás, egy tömeg tele tüze sem volt képes figyelmét azon helyre vonni, hol az történt. – Én mellette futottam egy helyre, hogy annak okát megtudjam, s mig kérdem tőle „mi baj, őrnagy?” ő nem felelt semmit. – Előttem csakhamar kitárult a vész egész nagysága. – Tőlünk alig ezer lépésre azon perczben bontá meg két ezred dsidás a tömeggé alakult zászlóaljat. A huszárság verekedett, de mit tehetett alig 300 annyi ellen. Rákiálték Petőfire, odamutaték az eseményre. Ő oda maradt, s csak annyit mondott „potomság” Csakhamar az egész arczvonal megfutott. Én rá mutatók a balszárnyra, hol a tábornok is futott. Petőfi szemét odaveté, szónélkül megfordult s futni kezdett. Én is csakhamar helyemre érve lovamit kézügybe kapva ráültem s száguldottam. A huszárság már mind elfutott volt, a tüzérség ágyúit odahagyá, s melyek a balszárnyra voltak állítva, a gyalogság egy részével az erdőbe menekültek. Mi futottunk az országúton felfelé. Engem helyismeretem rövidebb uton vezetett. Utánunk a két ezred dsidás. Mikor a faluból már jól kijöttünk, láttuk, hogy a mig e két ezred támadott, egy más ezred a Küküllő mellett halad felfelé egyenes vonalban, s mikor már Fehéregyházát mintegy fél mérföldre elhagyta, jobbra fordult, s egyenes szegletet képezve igyekezett átvágni az országutat, s igy a menerkülést. A lovasság nagy részének még volt ideje e körön kivül hatolni, de a gyalogságból csak az menekült, a ki tartalékba volt állítva, azok, kik tűzben voltak, bekerittettek. A kik a körben maradtak, azok 60–70 sebesültet kivéve, mind elestek. Engem lovam a körön kivül segitett. Petőfi gyalog volt, s igy a körben benne maradt. Egy dombra érve, visszanéztem s Petőfit hittem felismerni. A helyet, hol láttam, e pillanatban is annyira élénken képzelem, hogy rá tudnék mutatni, s valahányszor mellette elmegyek, önkénytelenül felmerül előttem akkori alakja, a mint fedetlen fővel, széteresztett ingnyakkal, lengő zubbonyával futni láttam.

Ennyi, mit saját szemeimmel láttam. Leirom azt is, mit aztán később felőle hallottam.

A sebesültek és halottak összeszedésével egy régi ismerőm nyug. hadnagy Toldi is meg volt bizva. Tőle tudom, hogy azon helyen, hol Petőfi eleshetett b. Heydte rendezé a halottak eltakarítását. Egy alkalommal a báróval találkozva a beszédet a csatára vezettem, s tudakoltam tőle Petőfiről. Tőle hallottam, miszerint igen jól emlékezett, hogy egy hegyes álszakálu szőke egyént látott az országút mellett egy mellén kapott dsidaszurás miatt elesve, s mint mondá, hogy talán neki ez alak fel sem tűnt volna, ha mindkét nadrág és zubbonya zsebeit kiforditva nem látja, s abból egy csomó összeirogatott papirt kihullva nem lát. A helyet, hol ez lehetett, megmagyarázva bizonyos valék, hogy Petőfi volt, mert az alig volt 100 lépéssel idébb, hol utolszor láttam. – Sírja felöl is megbizonyosodtam. Ez a fehéregyházi határ felső felén északról lefutó patak martjára ásott közös sirban van, hová 134 más pajtásával közös sírba temettetett. A sírhalomra arra járó székely utasok soha sem feledik, egy-egy kődarabot vetni, s ha azt évente rendesen ki nem egyengetnék, eddig óriási halommá lett volna.

Ennyi mindaz, mit Petőfi utolsó perczeiről tudok. Ezen tőlem hallottakat beszélték el nejének is, ki azon év telén B. S. társaságában idáig utazást tett, s miután ennyit hallott, megnyugodott benne, s innét visszatért. Én, ha érdekelve lett volna, szivesen ajánlkozom vala, a helyet, hol elestét hiszem, megmutatni, de a nálunk töltött nap kellemes változatai, a kedves kis nőt annyira elfoglalák s igénybe vették, hogy ezt tőle nem is várhatám.

Ezen pongyolán, de igazsághűn leirt nap emlékét megirnom, s a Vas. Újság szerkesztőségével tudatnom azt tette kötelességemmé, mert habár ezt én többeknek épen igy elbeszéltem számtalanszor, s azok talán közölhették is önnel, de azt hiszem, hogy azt nálamnál senki igazabban és részletesebben nem teheté, mert e nap emléke lelkembe az iszonyat minden szineivel annyira van lefestve, hogy abból még az idő sem vala képes, egyetlen mozzanatot letörleni.

Ekkor esett el Daczó őrnagy, Bem tábornokot védve, miután előbb 8 dsidást részint levágott, részint megsebzett.
Ekkor lőtte meg magát Zeyk Miklós a Lüders táborkara szemeláttára, hogysem megadja magát.
Itt kapott a hires Mákra 38 sebet, s mégis hű lova megmenté a fogságtól.
Törzsök Pista nevü fiatal huszár ez nap vonta ki a tábornokot a mocsárból, hová beledölt lovastól, s már elfogottnak, vagy elveszettnek hittük. A jó fiu leszállott lováról, az öregnek átadta, s lovát vezetve hozta át az előőrsök között.

Lengyel József

Vasárnapi Újság 1860/45. szám, Pest, 1860.11.04., 548 oldal, Tárház-rovat

Adatok Petőfi halálához.

A V. U. 42. számában megkezdett közleményekhez most ismét adhatunk egy párt, melyekből az olvasó be fogja látni a nehézséget, mely e tárgy kiderítésének útjában áll. Mai egyik közleményünk ellenmondásban van azon múltkori adatokkal, melyek szerint Petőfi a segesvári csatában esett volna el.

4. Egressy Gábor leveléből

1850., sept. 23.

(Midőn Egressy Gábor 1850-ben Törökországból visszatért, Arany János egy baráti levélben üdvözölte, s többi között Petőfiről is tudakozódott nála, mint a ki 1849-ben szintén Erdélyben volt. Egressy e válaszából közöljük az ide tartozó pontokat, az illetők szives beleegyezése folytán.)

„Sándorunk felől mitsem tudok. Marosvásárhelyen váltunk el egymástól 1849. évi julius végén. Ő Bemmel a segesvári csatába ment és többé vissza nem jött. Mondtam neki, hogy ne menjen, mert még lova sem volt: de ő az öregtől nem akart elmaradni. Nejét Tordán hagyta Sándor a papnál, gyermekével együtt. Ha a segesvári csata után még találkozott Sándorral a nő: ugy ő még él. Bemnek egyik segéde, ki a segesvári csatából visszakerült, azt mondta nekem, hogy midőn a magyar csapatok zavarba hozattak a meghátrált Kossuth-huszárok által: akkor látta Sándort az országúton gyalog keresztül menni a cserje vagy kukoricza felé. Meglehet, hogy sebet kapott s az erdőben valahol összerogyott s elvérzett . . . De hátha még Tordára eljutott? . . . hátha valahol meghúzta magát? . . . reméljünk.

Látta Sándor, mily kimondhatlanul roszul esik nekem, hogy tőlem elválik, s lelkesülten vigasztalt; mert Berényből ugy indultunk el, hogy azon egy végzet érjen mind a kettőnket. Bem őt a maga törzskarába osztotta be, engem pedig Damaszkin ezredes mellé adott. Sándor szentül hitte, hogy Bem az oroszokat Segesvárról kiveri; „meg akarom, úgymond, nézni, mit csinál az öreg, holnapután látjuk egymást bizonyosan;” s kért, hogy posztó egyenruháját, melyet megrendelt, a szabótól vegyem magamhoz. Kértem őt, hogy kérje meg az öreget, vinne el engem is. „Hiába kérem, barátom, feleié, hisz engem sem akar vinni egyátalában, hanem én nem bánom, én tőle többé el nem maradhatok egy pillanatra sem.” Azt mondta nekem, hogy őt Kurz őrnagy vette fel a kocsijára. Harmadnap elmentem a főhadiszállásra korán reggel. Az öreg még feküdt. Huszárja, a ki az öreg sáros egyenruháját kefélte az ebédlőterem asztalán, Sándorról nem tudott semmit. Mint később hallám, az öreg sem tudott felőle. Bem törzskarából azon tiszt, a ki néhány nap múlva sok viszontagság után visszakerült, Lőrincz nevü huszárőrnagy volt, kit Bem különösen kedvelt. Ha élne, maga elmondhatná, a mit nekem akkor Sándorról mondott. Később hallottam, hogy Kurz is elesett. Egy másik tiszt, a ki ugyanazon csatából került elé (nevére már nem emlékszem), azt mondta, hogy mikor a kozákok szorították őket, akkor látta Petőfit vászonzekében egy fedeles bricskáról leugrani, s az országútról oldalra térve gyalog tovább menni. Es itt eltűnik előlem Petőfi Sándor örökre. Egy derék szász asszonyság, a kinél M.-Vásárhelyen szállva voltunk, könyekre fakadt, midőn meghallá, hogy Sándor vissza nem tért. Másnap Szeben ellen mentünk.”

5. Levél Kolozsvárról.

(A levél irója oly körülmények közt él, hogy nyilvánosan meg nem nevezheti magát. A szerkesztőségnek azonban legkisebb oka sincs, az iró hitelességén kételkedni.)

Kolozsvár, okt. 16-án.

A Vasárnapi Újság 42-ik számában, Petőfi Sándor halálát tárgyaló adatokat illető közleményeit szaporítandó, – én mint szemmel látott tanú teszek bizonyságot arról, — hogy Petőfi Sándor a segesvári csata alkalmával nem esett el, s következőleg ott meg sem halt!

A beszterczei hadosztály 8–9 apróbb és nagyobb csata után Borgó-Tihától Maros-Vásárhelyig szoríttatott le, hová Erdő-Szent-Györgyről körülbelül augusztus 1-én éjszaka érkezett be. – Itt feküdt ezen hadosztály augusztus 6-ig, mely idő alatt Kolozsvár felől is a Mezőségen keresztül csapatok érkeztek M.-Vásárhelyre.

Augusztus 5-én 1849-ben délutáni 4 és 5 óra között (egy vasárnapi délután), a csapat-parancsnokok fel voltak rendelve Bem tábornokhoz parancsai vételére (tehát a segesvári csata után 5 nappal), a gr. Teleki Domokos-féle házhoz,hol a tábornok betegen feküdt; én mint segédtiszte Kálnoky Sándor alezredes és hadtest-parancsnoknak, nevezett parancsnokomat oda kisértem; az előszobában háttal az utczafelé egy asztalhoz, hátravetett kezekkel támaszkodva egy meztelen nyakú honvédtisztet találtunk, kinek engem Kálnoky Sándor alezredes bemutatván, meglepetésemre azt e szavakkal ismerteté velem : „Petőfi Sándor, honvédszázados és hazánk jeles költője!”

A nagy költővel ekkor szoriték először – s talán – utoljára kezet.

Ezután néhány percczel szemeimmel láttam Petőfi Sándort, Kurz Antallal együtt, egy székely paraszt szekérre felülni, s a kálvária felé, azaz a Jedd-Koronkai ut felé elutazni.

Kurz Antallal is váltottam szót, kit 1845-től fogva Brassóban személyesen ismertem, sőt még csodálkoztam, hogy miként láthatom őt a magyar seregnél, sötétzöld magyar egyenruhában, ezüst gallérral.

Tehát a Petőfi Sándor és Kurz identitásáról semmi kétségem.

Hová utaztak együtt, a költő és Erdély történelmi búvára, utjokat a Székelyföldnek, illetőleg Moldovának irányozva? nem tudom!

De közlésem hitelességéről Kálnoky Sándor ur is, ha visszaemlékeznék, szives lehetne bizonyságot tenni.

B.

Vasárnapi Újság 1860/47. szám, Pest, 1860.11.18., 572 oldal, Tárház-rovat

Adatok Petőfi halálához.

(Két levelet közölhetünk ma, melyek tartalma ismét ellenkezik egy-mással, de mindkettő alkalmas arra, hogy olvasóink figyelmét felfokozza. Az egyik levél a költő temetési módját és magánsirját jelöli ki, a másik – ismét az élet körül tapogat.)

6. Gobóczy Károly levele.

Csatár, nov. 8.

Petőfi Sándor haláláról a több adatokhoz én is, ha nem is bizonyítványt, legalább egy gyanuokot hozok.

Ugyanis, 1849-ik évben – augusztus elején lehetett – a 31-ik honvéd-zászlóaljjal mint annak egyik őrmestere, érkezém meg a havasokról Marosvásárhelyre, hol a Segesvárnál megtört sereg várakozott az öreg Bemmel reánk.

Megérkezésünket követő napon Bem, bár roncsolt testtel, betegen csak kocsijában ülhetett, bennünket a többi öszpontositott hadcsapatokkal Szeben felé sietni késztetett.

Nagy-Selyk községen tul haladtunk – mint emlékszem – midőn huszárjaink egyike egy az ut melletti csekély kis uj földhányásra mutat azon nyilatkozattal, hogy : „Petőfi ott fekszik!” – Önkénytelen ragadtam meg a huszárt e szóra, s el nem rejthető zavarral – mint a ki a Petőfi névnek már régen bálványzója valék – tudakolám, mi történt Petőfivel?

Férfias-komolyan s a meggyőződés hangján mondá erre a huszár: „Tegnapelőtt (tehát a segesvári vesztett csatánál későbben) néhányan a huszárok közöl erre jöttünk, hogy a csatából eltévedt magyarokat gyilkolgató szászokat fenyítsük, s Petőfit is a szászok által legyilkolva találtuk itt. Karddal, körömmel ástunk neki egy kis gödröt, s ugy huztuk reá azt a földet ott.” – És ez esetet egy másik huszár is bizonyította.

Erre újra következtek a legvészesebb órák, napok; kiki önbajával lett elfoglalva; ezerek elhulltak, ezereket a mindenütt mutatkozó vérnyom, majd az ország bukása tett néma-busongókká, s Petőfiről mindenki, — a menekülés, a hontalanság első napjaiban kivált, – még saját dicsősége is hallgatott.

Keressük porát most az újra viruló hazában, porát, palástját, mert ő maga, mint Ilyés, élve égbe ment.

Gobóczy Károly.

VII. Szőllősi Balás levele.

Máramaros-Sziget, nov. 8.

Miután a Vasárnapi Újság feladatául tűzte ki, hiteles adatok alapján megoldani azon tényállást: elesett-e Petőfi Sándor az Erdélyben vivott végcsatákban, vagy életben maradt? – elhatároztam magamban én is, nyilatkozni e részben, bár nem mint szemtanú, ki őt a forradalom után személyesen láttam volna, – de a további kutatásokra nézve érdemesnek találtam felfedezni azon körülményt:

Mikép 1850-ik év junius havában Nagybányán időzvén, meglátogattam ott a még akkoriban életben volt mltgos Hatfaludi Elek urat, kinél épen a sok áldozatról folyván a beszéd, én különösen felemlitettem a Petőfi Sándor elestéből eredt irodalmi veszteséget. Hatfaludi ur az ottani bizalmas kört megnyugtatva, oda nyilatkozott, hogy eziránt nyugodt lehetek, mert Petőfi Sándor a segesvári csatában nem esett el, mert még 1849. évben késő ősszel a Szilágyságban fekvő bölcskei lakában több napig időzött nála, s midőn én a személyben tévedhetésére figyelmeztetém, becsületszavára erősité, hogy ő Petőfi Sándort azelőtt ismervén személyesen, – szémélyére nézve nem tévedett.

E szerint örömest hiszem annak a segesvári csata utáni életben maradását; – hogy azonban lelki bánata és keserves bujdoklásai közepett, nem lett-e ismeretlenül csakugyan a forradalom áldozata, – azt állítani nem merem, mert okát rejtőzésének, ha még életben lenne, nem képzelhetem.

Mig tehát Petőfi számára babérkoszoruval diszitett szabadságoszlopot emelhetnénk: várnunk kell, mig a történet biztos alapú adatával fel lesz világositva az e részben létező kétely és bizonytalanság.

Szöllösi Bálás.

(E levelet olvasva, önkénytelenül azon kérdés támad fel bennünk, nincs-e a boldogult Hatfaludy ur családja vagy barátai köréből valaki, a ki az emlitett bölcskei találkozáson jelen volt? [hiszen több napig tartott az]. Legkisebb okunk sincs, a t. levéliró ur adataiban kételkedni, ő bizonyosan jól hallott s jól emlékszik, de olyan emberrel szeretnénk végre találkozni, a ki egyenesen kimondaná: „lm itt vagyok, én láttam Petőfit az 1849-ki csaták után, én találkoztam, én beszéltem vele!” Ilyen embert hiában kerestünk mindeddig; olyan azonban sokszor akadt, ki egy harmadiktól hallotta, hogy találkozott vele. Pedig mennyi jó hiszemü s nemtelen szándékú ámitás történt e részben! Ez utóbbira később, ha szükség lesz rá, mi is el fogunk mondani egy esetet, mely 1851-ben itt Pesten a mi hiszékenységünkre volt épitve s reánk nézve könnyen kellemetlen következményű lehetett volna, czélhoz pedig épen nem vezetett.)

 

Vasárnapi Újság 1860/48. szám, Pest, 1860.11.25., 587–588. oldal, Tárház-rovat

Adatok Petőfi halálához.

Ugy-látszik, kutatásaink, több lelkes hazánkfia szives közremunkálásával mégis czélhoz vezetnek. Minél többen szólnak a hivatottak közöl a tárgyhoz, annál közelebb jutunk az eredményhez. Minden arra mutat eddig, hogy Petőfi halálát illetőleg Lengyel József urnák mindjárt első felszólalásunk alkalmával közlött előadása (III. szám) járt legközelebb az igazsághoz s ha van még némi homály, ez leginkább a költő „külön sírját illeti, melyet mult alkalommal Gobóczy Károly ur emlitett. Ezúttal három tudósitással szolgálhatunk, melyek mindegyike a IV. helyen közlött névtelen kolozsvári levél azon állításának czáfolatával foglalkozik, hogy a levél irója Petőfivel „a segesvári csata után” találkozott; s ezáltal szintén a Lengyel ur adatait támogatják. E levelek irói teljes avatottsággal szólnak a tárgyhoz :

VIII. Barabás Károly második levele.

Márkosfalva, nov. 12.

Petőfinek Segesvár alatt történt halála feletti hitem várnégyszögét, a Kolozsvári levél nyitányának olvastával örömemben szinte feladám, de tovább olvasva, már a negyedik s azt követő sorokban – daczára a tisztelt szerkesztőség azon megjegyzésének, hogy legkisebb oka sincs az iró hitelességén kételkedni – oly állitások merültek fel, melyek eleven emlékezetem, s falumbeli Mihály Elek barátom jegyzései szerint, az akkori időben történtekhez, nagyon hűtelenek – vagy hogyis fejezzem ki magamat, hogy az irót meg ne sértsem? kitől, ha valami nagyúr lesz, kétszeresen kérek engedelmet, egyszer, hogy rangjához illőleg nem czimzem, másszor azért, hogy vicefrájter létemre állítását megczáfolni bátorkodom.

Bármily körülmények közt élünk a jelenben, a tárgy méltósága igényli, hogy nevünket ne titkoljuk, midőn tanuképen nyilatkozunk, mert itt csekély véleményem szerint, nemcsak az a kérdés, mint más vitatkozásoknál, hogy mit mondunk? hanem az is, hogy ki mondta?

Midőn a kérdéses levelet elolvastam, a magyarnak azon nemes tulajdonajutott eszembe, hogy a kit igazán szeretve tisztel, azért élni halni kész, s ha hallja, hogy nincs többé, azt semmiképen sem akarja elhinni. – Igy vagyunk a közelebbi legnagyobb magyar halottunkkal is; országosan sirattuk meg s temettük el, mégis azt hiszik sokan, hogy él, s helyette szegény öreg inasát lőtték meg. – Igy vagyunk Bemmel is, rég nyugszik már, mégis azt hiszik sokan, hogy az a hires Garibaldi nem lehet más, mint Bem; mert csak őt nem járhatta a golyó. – Ezen kegyelet csalta meg talán a kolozsvári levélíró emlékezetét is, s szoríttatott kezet a segesvári csata után, Petőfivel, – mely eset ha valósággal megtörtént, az a segesvári csata előtt volt, mert akkor nemcsak a kolozsvári levélíró, hanem mások is sokan láttuk, hogy elutazott.

De nem fárasztom a tisztelt olvasó becses figyelmét az efféle kitérésekkel, a tárgyhoz szólok, még pedig nem hallomásból — mint ezt a minap tevém, — hanem mint a Bánságból Erdélybe a Borgói táborhoz visszaparancsolt, s 1849. évi julius 22-ik napján Szász-Régenbe a Damaszkin ezredes parancsnokságához megérkezett, s másnap, azaz 23-án a Régeni hidnál ágyufedezeten volt Mátyás-huszár század őrmestere. – Ezen nap máig is eleven emlékemben van, mivel akkor oly időtöltésbe elegyedtem volt, hogy a szórakozás közben csákómat is ott felejtettem. Szász-Régentől Erdő-Sz.-György felé hátráltunk, innen julius 26-ik napján (s ezt jól megjegyeztetni kérem), Vásárhelyre megérkeztünk; — másnap, volt királyi táblai ülnök mlgs Balhi Mihály urnái tisztelkedni jártam, (mint a kinél három évig irnokoskodtam volt). A tisztelt ur igen szivesen fogadott, s a közelebbi vasárnapra ebédre parancsolt, de én — minthogy nem tudhattam, meddig lehetünk Vásárhelyt, nem igérkeztem, mire azt mondta: „nohát minden nap jőjön hozzám ebédre, mig itt lesznek!” — Használtam is az alkalmatosságot s vasárnap is, azaz 1849. julius 29-ik napján is ott ebédeltem. — Ebéd után az utczára kimentem s más két bajtársammal találkozván, holmiről szótváltottunk; egyszer csak sebesen elhalad egy szekér mellettünk két ismeretlen tiszttel. „Kik lehetnek ezek?” kérdők a felénk közeledő, kistermetű s jóformán barna fiatal gyalog tiszttől. „A ki jobb felöl ül, az Petőfi Sándor!” felelt a tiszt. Erre mindnyájon felkiáltottunk : „Ejnye, az angyalát! hogy nem tudtuk, hogy itt van? megismerkedtünk volna vele.” – A másik tisztnek is megmondta nevét, de azt számba sem vettük. Nekem nagy gyanúm van, miszerint azon gyalog tiszt, kitől kérdezősködtünk, épen maga a kolozsvári levél irója volt.

M.-Vásárhelyt voltunk 30-án, 31-én s augusztus 1-ső napján is, a mikor is azon szomorú hir terjedt el, mikép a segesvári csatát elvesztette Bem, maga is egy pocsolyába lovastól belé esett s ugy menekült. – Mihelyt ezen hirt hallottam – minthogy rokonom Lőrincz őrnagy sorsa érdekelt –  felsiettem a főhadiszállásra, hogy tudakozódjam róla, de Bemet épen akkor fürösztették ki a sárból, s amiatt személyesen nem láthattam, Lőrinczet sem láttam sehol. Miután jó darab ideig várakoztam s még sem bocsátottak be, azon hirrel, hogy nagy csata volt Segesvár alatt s istenes ember, ki megmaradhatott, szállásomra visszamentem. Alig füröszték ki Bemet ma a sárból, már másnap, azaz augusztus 2-án, a vallott kudarczot megboszulandó, a tábor egy részét Gálfalvának, a mást Tordának indította. Én a Torda felé indított csapattal mentem, s a mint láttam, a parancsnokok is mind jöttek. – A kolozsvári levél pedig azt állitja, hogy augusztus 5-én is még M.- Vásár-helyen voltak a főhadiszálláson parancsvétel végett, de hogy ezen állítása tévedésen alapul, bizonyítja elől említett barátom naplója, miszerint Bem tábornok 1849-be augusztus 5-ik napján Szebennél az oroszokat keményen megverte, s Szebent másodszor is bevette, de másnap, azaz 6-án az egyesült orosz erők Bemet ismét kiverték Szebenből. Már pedig, hogy Bem tábornok ugyanazon egy nap, M.-Vásárhelyen parancsokat osztogasson, Szebent is bevegye, physikai lehetetlenség. Igaz, hogy Bem sokat tett olyant is, mit lehetlennek hittünk, de a mindenütt jelenvalóság isteni tulajdonával ő sem birt.–

A fennebbiekből világos levén, mikép a kolozsvári levél iróját emlékezete megcsalja midőn azt állította, hogy Petőfit a segesvári csata után öt nappal látta, azt hiszem, hogy ezen levél is a Petőfi halálához inkább, mint életéhez tartozó adatok közé sorozható.

Tudósításomat azon reménnyel zárom be, hogy midőn még az orosz is elesett tábornokának emlékoszlopot emelt, a magyar is örökitni fogja emlékét annak, ki neki annyi élvezetet szerzett s annyi szellemi kincset hagyott hátra művében, s kit én nem adtam volna, a mennyi a világon tábornok van.

Barabás Károly, invalidus vicefrajter.

  1. Dáné Károly levele.

Hátszegvidék, Demsus, nov. 12.

A Vasárnapi Újság 45-ik számában közlött, Petőfit illető kolozsvári névtelen levelet nem hagyhatom némi észrevétel nélkül. Az ezen levélben kimondott állítás egyelőre nagy fontosságúnak látszik s képes lenne, a Petőfi haláláról elterjedt átalános véleményt egyszerre megdönteni, ha az, mint meg vagyok győződve, egy kis datumbeli tévedésen nem alapulna. Mig ezt kimutatni az igazság érdekében megkísérteném, engedje meg ön, egy pár szót szólanom a segesvári csatáról.

Ezen végzetes ütközetben én is, mint tüzér, résztvettem, s hogy nem osztám társaim sorsát, egyedül azon körülménynek köszönhetem, hogy ütegemnek a harczban résztvett ágyúi a csata derekán elrepedvén, velők a Fehéregyházon felül (az első falu Segesváron felül a Székelyföld felé) állott tartalékhoz utasittattam. Itt több szemtanutói hallottam, hogy Petőfi közvetlenül a katastrofát megelőző perczekben azon helyen járkált gondolataiba mélyedve, hol őt sz. keresztúri orvos Lengyel ur látta; (lásd Vas. Újság 42. sz.) azon helyen, mely legelőbb ki volt téve a nagy tömegben előtört ellenséges lovasság rohamának s honnan nem volt menekülés egy gyalog számára, mint Petőfi volt. S midőn a veszély láttára ezt azzal kisértette meg, hogy futással érje el a már sebesen visszavonuló tartalékséreget, a bizonyos halálba rohant: mert egyszerre jobbra és balra elterülő szénarétek és ugarföldek közt találta magát, melyek sehol menhelyet nem igértek. Pedig azon perczben a balról rohanó lovasság elzárta a visszavonulást, mig az országúton elészáguldók dsidái kegyelem nélkül osztották a halált, kiknek jobb futói még a már jó tova haladt tartaléksereg utórészit is beérték. Tehát, fájdalom! több mint valószínű, hogy a felejthetlen költő itt találta kora sirját. A helyet könnyű megtalálni: egy nagy sir domborul az ut mellett, mely mindig nő az utazók kegyeletes figyelme miatt, mintha éreznék, hogy az nem elég nagy, a nagyszerű vesztés méltó jelölésére.

S most visszatérek a fenemlitett levélre. Tudósitó ur azt irja, hogy augusztus 5-én Petőfit a Bem m.-vásárhelyi főhadiszállásán látta s onnan Kurzzal utazott volna el a Székelyföld felé. Ez dátumbeli világos tévedés, mert sem Bem, sem a magyar sereg nem volt augusztus 5-én M.-Vásárhelyt. Ugyanis a segesvári csata julius 31-én történt. Bem azon nap késő este hozatott Kereszturra; mert a visszavonuláskor Héjjasfalva mellett lovával együtt egy malomárok iszapjába dőlve, több huszár vette ki hosszasabb idő után. Kereszturról, régibb sebei bekötözése után, még azon éjjel Vásárhely-nek indult, itt átvéve a Beszterczétől oda visszavonult Damaszkin-féle had osztályt, csepp megállapodás nélkül Medgyesen keresztül augusztus 4-kén már Szeben alá ért, azt bevette; de már 5-én újra elvesztvén, sebes visszavonulásban volt Déva felé (lásd Kőváry „Erdélyi régiségek” 89. 1.) Tudósitó ur tehát aug. 5-én nem láthatta Petőfit Vásárhelyt, hanem meg vagyok győződve, láthatta akkor, midőn Petőfi csakugyan Vásárhelyről az öreg kíséretében a segesvári csatára indult. Emellett szól különösen azon körülmény, hogy a tisztelt tudósitó ur Petőfit Kurzzal látta elutazni Vásárhelyről, mert épen az Egressy ur leveléből bizonyos, hogy Petőfi midőn Vásárhelyről a segesvári csatára ment, Kurzzal utazott. Semmi csoda egyébiránt, ha tisztelt tudósitó ur 11. év után ez elutazást a segesvári csata után történtnek hiszi. Hanem hogy ezen tévedést Kálnoky Dénes gróf még hitelesebben felfogja világosítani, semmi kétségem. S ekkor a történész bátran oda teheti Petőfi életrajzába : Meghalt a csatatéren Fehéregyház mellett 1849. julius 31-én, (mert nem a segesvári, hanem a fehéregyházi határban történt.)

S midőn ez történelmileg ki lesz mondva, egy szent kötelesség marad hátra a hálás nemzedéknek. Nem is kell kimondanom, minden igaz kebel tele a gondolattal: Emléket a drága sir fölé! Isten mentsen, hogy az én gyenge szavam felszólítás akarna lenni. Ezt tegyék azok, kiknek szavuk méltóbb a nagy költőhöz, s elhangzik e hon minden zugába. én az esetre csak egy pár igénytelen szót akarok intézni székely testvéreimhez. Igen, székelyek, ne feledjétek, s büszkén gondoljatok rá, hogy Petőfi irántatok a legőszintébb rokonszenvet érezte. Nem egyszer mondta, hogy regényes bérczeink közt fog letelepülni, ha majdan a harcz vészei lenyugosznak. Én érzem, hogy a kezdeményezés kötelessége a mienk. Hiszen bérczeink közvetlen szomszédságában alussza örök álmát és pora a közös sirban nem elhullott testvéreinkéivel vegyült-e össze! Helyén lenne, ha ezen ügyet tekintélyeink valamelyike tenné magáévá.

Dáné Károly.

  1. Egressy Gábor ujabb felszólalása.

A Vasárnapi Újság 42-ik számában közlött kolozsvári levélre, Egressy Gábor, a Magyar Szinházi Lap 47-ik számában, a következőt jegyzi meg:

„Legyen szabad e levélre némi észrevételeket tennem. Én azon meggyőződésben vagyok, hogy e levélírójának az időre nézve tévedésben kell lennie. A segesvári csata után Petőfit Marosvásárhelyen, Bem ottléte alatt nem láthatta senki; ez az én meggyőződésem. Én őt ez időben minden nap, csaknem minden órában kerestem, miközben nem egyszer fordultam meg a főhadiszálláson is. És ha ő M.-Vásárhelyen barátai közöl valakivel találkozni kivánt a segesvári csata után, ugy én egyike voltam azoknak, minden bizonnyal. Aztán Petőfit ekkor nem lehetett mint századost mutatni be, miután Bem őt őrnagynak nevezte ki, már jóval azelőtt. Budavár ostromakor, midőn Klapka Petőfit a Svábhegyen elfogatta, vele azonban ugyanekkor nemesen kibékült, ő már őrnagy volt. – 1849. juliusában Erdélybe mentünk, ő ekkor másodizben. – Posztó egyenruhája, mi tiszti rangját mutathatta vala: nem volt, az igaz, és hogy azt Maros-Vásárhelyen azonnal megrendelte, mihelyt odaértünk, annak egy szomorú oka is volt. Mikor a Moldvából visszatérő Bemmel Bereczken találkoztunk, és vele Udvarhelyen át M.-Vásárhelyre mentünk, útközben egy állomáson Petőfi szomjas levén, egy udvarba megy, hol kutat látott. Az udvaron tüzérek voltak. Hogy, hogy nem: Petőfibe egy cseh tűzmester beleköt. Petőfi őt rendre utasítja, fölemlítve tiszti rangját. Hanem erre a cseh, aki egy kissé ittas volt, a vászonattilás őrnagyot még durvábban sértegeti. Erre megérkezik egyike saját tisztjeinek, a kit Petőfi előhivatott, a tűzmestert befogatja, s a dologról Bemnek jelentést tesz. Másnap e tűzmestert főbe lőtték, bár Petőfi mindent elkövetett, hogy az öregtől számára kegyelmet eszközöljön. Ha nem családom, Lőrincz őrnagy volt az is, a ki a segesvári csata után Petőfi Sándor őrnagyi egyenruháját tőlem átvette, ugyanazon időben és ugyanott, a melyben és a hol a kolozsvári levél irója, állítólag Petőfivel találkozott.”

(A fentebbi leveleken kivül több oly közlemény is érkezett kezeinkhez, melyek ismét adatul kivánnának szolgálni Petőfi – életéhez; de mind oly határozatlan mendemondákon alapulnak, hogy jónak látjuk, azokat ezúttal még, bővebb adatok beérkezteig, visszatartóztatni. Fájdalom, e részben nem látunk legkisebb reménysugárt sem!)

Folytatjuk!

Sorozatszerkesztő: Oriskó Norbert

Tags: Petőfi 200