Felelevenítjük a Vasárnapi Újságban 1860/61-ban megjelent Adatok Petőfi halálához sorozatot. Az újság felelős szerkesztője a Petőfi-barátként ismert Pákh Albert, de olyan irodalmi nagyságok is publikáltak a lapban, mint Arany János vagy Jókai Mór.
A leveleket válogatás nélkül, teljes egészében tesszük közzé, így olvasóink láthatják, hogy Petőfi halála nem csak napjainkban, hanem állandóan és folyamatosan foglalkoztatta a közvéleményt.
Tegnap kezdetnek az első három számból 10 olvasói levelet közöltünk, most a következő három szám újabb 10 levelét elevenítjük fel.
Vasárnapi Újság 1860/49. szám, Pest, 1860.12.02., 599–600. oldal, Tárház-rovat
Adatok Petőfi halálához.
(Ismét három levél, melyek elseje érdekes részleteket közöl a segesvári csatáró1 és csatatérről; a másik kettő korábbi levelek téves állításait czáfolja.)
11. Thaly Kálmán levele.
Pest, nov. 25.
Tisztelt szerkesztő ur! A nyarat és az ősz egy részét Erdély beutazásával töltöttem. Részletesb uti vázlataimat világ elé szándékozom bocsátani, addig is azonban, mielőtt ez megtörténhetnék, elmondom önnek, a mit Petőfire vonatkozólag megtudhatók.
Sept. 13-án Fejéregyházára mentem,a régi várkastélyt, s az ezen helység és Segesvár közötti csatatért megszemlélendő. A kastély érdemekben megőszült birtokosa, gróf Haller Ferencz, ki mint Bemnek 1849-ben egyik seregparancsnoka, később az Újépületben és Josephstadtban —honnét csak pár éve szabadult ki — sokáig fogva volt, a legnagyobb szivességgel fogadott. Az első órákat a szép régi, de a forradalomban sokat szenvedett kastély megtekintésével töltöttük el. Alkonyat előtt kimentünk az országútra dűlő kertbe, melynek keleti oldalán egy magas, emeletes, szintén a forradalom alatt rommá lett kerti lak áll. E nek tetejéről, honnét az egész tájra felséges kilátás nyilik, néztük át a vidéket, illetőleg a segesvári harcztért, melynek azon része, hol a magyar seregek állottak: Fejéregyháza határában fekszik.
A csata egész folyamát, s egyes részleteit a derék gróf – ki abban maga is személyesen résztvett – legélénkebb színekkel festé le előttem. Ki a helyszínét ismeri – pedig ez vagy szemmellátás, vagy rajz nélküli leírás által változatossága miatt alig eszközölhető – csak az szerezhet magának tökéletes fogalmat a csatáról, s az értheti meg Bemnek azon – hogy ugy mondjam – tulvakmerőségét, hogy egy 42 ágyúval ellátott, 18 ezer emberből álló sereg ellenében: mikép mert harczot kisérleni 2800 emberrel s 8 rosz ágyucskájával. Mert bár ez igy vala is : mindamellett, ki a csatatérrel, és Segesvár fekvésével ismeretes – lehetetlen, hogy meg ne győződjék afelől, miszerint ha – a tervhez képest – Kemény Farkas Maros-Vásárhely felől eljő vala, s azon oldalról megtámadja az ellenséget: egy orosz sem menekül ki Segesvárból. De Kemény Tordánál egy napot késett: emiatt veszett el a csata.
Bár a harczról némi részletet most csak a Petőfi dolgáért irok is : okvetlenül szükségesnek látom, a helyiségről legalább némi fogalmat adni.
A Nagy-Küküllő folyama Udvarhelytől Segesvár irányában lefelé haladván, magas hegyektől környezett völgyületet foly át. E völgy egyik katlanszerü kanyarulatában fekszik a festői ódon Segesvár, s tőle alig félóra járásnyira Udvarhely felé Fejéregyháza. Ezen helység és Segesvár között a hegység mindinkább összeszorul, olyanformán, hogy közvetlen Segesvár mellett egy majd egész meredeken kinyúló hegyfok áll; – e hegyfok aljáról tüzeltek az orosz ágyuk, mig tetején a jobb szárny : az orosz gyalogság állott, állotta meg-megujuló rohamait a Bem balszárnyát képező honvédségnek, mely az átellenes hegy erdős tetején volt fölállitva: feladata az orosz jobb szárnyat rohammal áttörni, s ágyúik mögé kerülni.
Azon, szintén a völgybe alányuló, de lejtős oldalú hegy — melyre a magyar gyalogság volt helyezve — Fejéregyház közelében s határában esik és amazt dominálja. E hegy lejtőjére állittatá Bem a maga nyolcz ágyuját, mig jobb szárnyán huszársága: a Kossuth- és Mátyás-huszárok küzdöttek a túlnyomó orosz lovasság ellen, lenyúlva egész a túlsó meredek hegyek alját mosó Küküllö partjáig.
Az 1849-iki év julius 31-ik napján volt – beszélé a lelkes gróf – dél-előtt 10 óra tájban, midőn a hegy lejtőjén Bem mellett állottam, ki is akkor mozdonyoztatá le ágyúit, s azok elhelyezését személyesen rendezé. Petőfi ekkor szintén Bem közelében időzött. Egyszerre észreveszszük, hogy a segesvári uton porfölleg verődik, s felhőiből lándzsák erdeje villan ki. Scariatin tábornok vezette hadra a kozákokat.
– „Die Kanon her! – kiáltott az öreg – ich will szelbst szieszen!”
S azzal sajátkezüleg irányzá meg a legközelebbi ágyút. A lövés — legelső e csatában — eldördült, a tizenkétfontos jól oda vágott a porfölleg közé — s Scariatin generálist lehordá lováról. (Most is ott áll síremléke, az országúinál néhány ölnyivel fölebb.)
Igy kezdődött el a csata. Az ütközetre kivonuló orosz seregek — kiknek vezényletét most már b. Haydte vette át — tábornokuk holttestével szemben találkoztak. Rosz omen.
A tüzelés azonban mind hevesebben folyt. Az oroszok a hely szorossága miatt teljes erejöket ki nem fejthették, másfelől meghallván, hogy Kemény Farkas minden pillanatban hátuk mögött teremhet: lovasságuknak jó részét tehát azon oldalról tárták készen legalább az első roham visszaverésére.
Déli 12 és 1 óra között Bemnek ágyúi már kezdettek áthevülni, mig az oroszok mindig frissekkel dolgozhattak, – azonban tüzéreik átkozott roszul lőttek. Majd kevés idő múlva két magyar ágyú – olyan Gábor Áron-féle, harangmassából öntött – szétpattant. S a magyarok már-már lankadozni kezdének. Epedve várták: mikor fognak már tulfelülről megszólalni Kemény Farkas ágyúi? De azok nem szólaltak meg. Kemény még mindig nem érkezett.
Bem gyalogsága már ötször ostromolta meg a szemben fekvő meredek hegyet: s ötször veretett vissza a mindig ujuló orosz csapatok által. Azért folyvást puskáztak egymásra. Az ágyuk azonban gyérebben dörgének.
Egyszerre — mintegy félháromkor — egy lengyel káplár szökött át az ellenségtől, tizennyolcz orosz közlegénnyel. Ez figyelmezteté Bemet, hogy még csak két óra folyásáig tartsa a tüzet, s az oroszok bizonyosan meg fognak retirálni, mert már 600-nál több halottjuk van, s a katonaság lankad. A magyaroknak ekkor még alig volt 60–80 halottjuk, de sebesült – különösen a gyalogság között – számos.
Bem erre kettőztetett erővel ujitá meg a csatát: a tüzelés rettenetes lőn; két orosz lőporszekér a légbe röppent.
Petőfit Haller ez idő alatt többször látta az ágyuk háta megett a hegyfordulat lábánál ülni, azon 20–25 huszár közelében, kik oda ágyufödözetkép voltak felállítva. Ott ült Petőfi a csata alatt, leheveredett a gyepre, s egy térdére fektetett papírdarabra valamit jegyezgetett.
Ezalatt az orosz sereg azon részéből, mely a Kemény Farkas ügyelésére volt rendelve, kivált mintegy két század kozák, s megunván a hosszas várakozást, s látván, hogv Kemény nem érkezik; elkezdett a Maros-Vásárhely felé vezető ut, s a Küküllő jobb partjáni hegyek között előrehaladni. Fölérve e hegyek egyikére: Fejéregyház irányában, a magyaroktól észre nem vétetve a völgybe aláereszkedtek, s a faluban, a leégett kastély mögött végig haladva ráütöttek azon 20–25 huszárra, kik Bem ágyufödözetét képezték. A jobb szárnyon küzdő huszárság a lármára hátratekint, s látván, hogy a kozákok hátok mögé kerültek, megfutamodik, mire a nyomukban özönlő orosz lovasság a védtelen maradt ágyukra csap, s a tüzérek között irtóztató pusztítást visz végbe.
A kozákok között az óriás erejű és bátorságú Zeyk Domokos vágott utat Bemnek, kivel Haller is vele volt.
Azon pillanatban – mondja ez utóbbi – midőn visszavonultak: látta ő jobbra tekintve, hogy Petőfi azon 20–25 huszár végromjaival küzdő kozákság elől alig 25–30 lépésnyi távolban futott az úttól föl a hegynek, az ezt boritó erdő felé törekedvén. Az erdő azonban a hegy aljához még jó messze van, s ő gyalog, üldözői lovon, tőle alig 25–30 lépésnyire. Hogy elérhette-e az erdőt? vagy a kozákok által leöletett? Haller azt már nem láthatta, – mert ő Bem megmentésével volt elfoglalva. Többé aztán nem is látta ő Petőfit, pedig Bemnek további táborozásaiban is résztvett.
Különben – föltéve, az ezek szerint nagyon valószínűtlen körülményt – hogy t. i. Petőfi a kozákok elől szerencsésen az erdőségbe menekülhetett volna: még ez sem bizonyítja, hogy e harezban el nem veszett: mert midőn a rend teljes megbomlása után a sokszoros rohamokban kifáradt gyalogság a többi sereg után – állásából a most már támadó orosz balszárny által is szoríttatva –előszállongott volna; az az egész völgyet, s oldalokat elborító, s tábornokuk és 700 bajtársuk veszteért boszut lihegő oroszok által igen csekély kivétellel lekonczoltatott. Azok közöl pedig, kik az erdőkben szertebolyongának, némelyek sebeikben vérzettek el ápoláshiány miatt, másokat pedig az ellenséges érzelmű szász és oláh nép vert agyon.
Ezeket hallám a leghitelesebb szemtanutól, gróf Haller Ferencztől, ki Bemre vonatkozólag még igen sok érdekeset és jellembevágót beszélt, a mi már szintén mind a história tulajdona; majd másutt elmondandom.
Másnap végig mentem a csatatéren, elborongtam a még itt amott látszó harczi sirok fölött, lelkem elborult a fájó emlékezettől, midőn hosszasan gondolkodám az elveszett csatáról és elveszett költőről.
Azután beszéltem egy segesvári polgárral, ki az elesettek temetésénél személyesen jelen volt, s állítja, miszerint ő szintén látott egy mellén pikával átütött szökeszakállu és bajszú embert, zsebeiből kiforgatott irományokkal, mint ezt a V. U. egyik – Petőfi haláláról irt – tudósításban is olvashatni; csakhogy e holt – szerinte – az úttól kissé fölfelé, az emlitettem hegynek lejtőjén feküdt, mint ez a gr. Haller elbeszélésével is teljesen összehangzó.
Igy tehát ő azon, a reserva-huszárokra rohanó s a csata sorsát véletlenül eldöntött kozákság által öletett volna le. – A magyar halottak száma – úgymond a segesvári polgár – ezeregyre ment, kik közöl sokakat az erdő széléről hordtak le: mely körülmény bizonyítja, hogy épen az erdő aljánál – merre Petőfi törekedett – dühöngött erősen az öldöklés a csata után. A kozákok rohama, – és igy valószínűleg Petőfi halála is – délutáni 4–5 óra között történt, gr. Haller és e polgár szerint.
Még mielőtt Segesvárott jártam volna: utaztam le a borszéki fürdőből Gyergyón át Csikba. Szárhegyen kocsit cseréltem. Egy jó értelmes arczu székely fuvarosom akadt, kinek világos kékkel szegett nadrágjáról azonnal észrevettem, hogy egykor a székely-huszárok között szolgált. Szóba elegyedtem vele. Kisült, hogy a forradalomban Bem alatt harczolt. Elő kezdém hozni a forradalmi csatákat, s mennél tovább haladtunk, és igy mennél jobban ismerkedtünk: az én székelyem annál nyiltabbá lőn. Utóbb a segesvári csatáról is előkerült a szó. Kérdezém, hogy ott volt-e?
– Vagy igen, eédes úrfi, ott es ott valeek! A Beem apót midőn kihozók a bajból, igaz székely hitemre mondom, nyolcz kozákot küldeek a más világraa! De egy rusnyagyeekja ugyancsak fejül es vágaa!
S ezzel levevé kalapját, s nagy csontos homlokán valóban egy mély görbe forradás tanusitá, hogy székelyem valót beszél. Majd Zeyk Domokos hősi halálát is elmondá, állitván, hogy ő szintén Zeyk közelében harczolt, s egyedül jó lovának köszönheti menekülését.
– Ott eseek el Petőfi es! Tevé utána a jó atyafi, nem kis bámulatomra, imé ez az egyszerű ember annyira felfogá nagy költőnk jelentőségét: hogy késő tizenegy év után is visszaemlékezik reá!
– Hát ismeré Petőfit maga bá?
– Hogy esmereem-e? Megmutaták vala nekem a táborban; beszedtem es velee!
Kikérdezém őt: nem tudna-e valamit körülményesebben Petőfi haláláról? Mire azt mondá, hogy mikor a megzavart huszárság Székely-Kereszturon összeverődött: egy amaz ágyú-védelemre rendelt 20–23 főnyi huszár-csapatból megmenekült bajtársa mondá neki, miszerint látta, midőn Petőfire két kozák rárohant, azonban segítségére ő nem mehetett, miután őt magát is annyira körbekapták, hogy csak a legnagyobb erőmegfeszitéssel és öt sebbel sikerült megszabadulnia.
Egyebet a jó székely nem tudott mondani.
E néhány vonásból áll mindaz, mit a nagy költő haláláról megtudhattam; hanem e három különböző kútfőből merített adat csodálatosan egybehangzik.
Sietek ezeket nyilvánosságra juttatni; tegyék azt mások is, kik még ide vonatkozó adatoknak birtokában volnának, — miglen sikerülend a valót kideritenünk.
Thaly Kálmán.
XII. Körösi Csorna József levele.
(Czáfolat Szőllősi Balázs VII. számú levelére.)
Sz.-Ujlak (Szatmár), nov. 25.
A m.-szigeti VII.számú levélre, Petőfit illetőleg felhiva érzem magamat (ha valaki meg nem előzne, mert ezt sokan tehetnék) hiven, igazán, és minden kétséget eloszlatólag felelni. – Először is, nagyobb bizonyság okáért azt említem meg, hogy csak mostanában elhalt édes atyám, az ama levélben említett mltgos Hatfaludi Elek ur bölcsházai lakától egy órai távolságra lakván, a már kihalt néhai uri családdal, mindig a legjobb és legbizodalmasabb viszonyban élt, ki előtt soha e családnak semmi titka nem volt. Következésképen magam is már mint gyermek, mint felserdült ifjú, mint deák, mindennappos és otthonias voltam ez előttem mindig emlékezetes uriháznál. De mindennapos és otthonias voltam az 1849-ki fegyverletétel után is, mint haza került honvéd. És ritka nap volt, hogy meg ne fordultam volna ez uri háznál, hol nem egykét, de számos menekült huzamos időn keresztül a legszívesebb vendégszeretetben részesült. Egyenként megtudnám mind nevezni, hogy kik voltak, de fájdalom, Petőfi nem volt köztünk soha. – Igaz ugyan, jól emlékzem, hogy egyszer az a hir terjedt el a vidéken, hogy Petőfi egy szomszéd falusi bizonyos úriembernél megfordult volna. Én, ki forradalom előtt Petőfit ismertem (ezalatt nem találkoztam vele), sorsa igen érdekelt, alaposan tudakozódtam és utána jártam, végtére is csak az jött ki, hogy nem igaz. – Azt mondja a deák : „de mortuis nihil, nisi bene.” Engedjük meg mégis az elhunyt jó öreg urnák azt a gyengéjét, hogy az ilyen híreket mint bizonyost szokta mondani másoknak, mert büszke volt arra, ha mennél több menekült fordult meg házánál, holott maga is üldözve volt. Nekem tiszta hitem az, hogy Petőfi a segesvári csata alkalmával elhalt. Én ezalatt Kolozsvártt voltam, s a végzetes csatából egy pajtásom idejött; ez beszélte nekem, hogy miképen történt az, hogy menekült meg Bem tábornok, melyik huszár pajtásunk adta át a lovát neki, és hogy Petőfi is elesett.
Ha Segesvárnál el nem halt volna, két utja lett volna: vagy Szeben felé a sereggel, mely Dévánál tette le a fegyvert, vagy Kolozsvárnak, innét Hunyadra, s később Zsibóra, hol az utolsó fegyverletétel volt a két hazában. De ide, bizonyosan tudom, hogy nem jött. – Még egy lehetett volna, hogy Bemmel kimenjen, de ezt is bizonyosan tudjuk, hogy nem történt. Másfelé menekülnie nem lehetett. A mint a segesvári hadsereg tökéletesen széjjel volt verve, meglehet, hogy mint menekülni kívánót csak ugy magánosan gyilkolta le az ellenség, hogy senki sem volt hozzá közel. Azonban megtörténhetett az is, a mit Gobóczi Károly levele tartalmaz, hogy a sereg után akart volna menni és ezen útjában gyilkolták le. Ily nyom nélkül tünt el abban az időben nekem is egy testvéröcsém, mint honvéd székely huszár, kiről mind e mái napig semmi bizonyost nem tudunk, meghalt-e, él-e?
Körösi Csorna József.
XIII. Kálnoky Sándor levele.
(A kire a „Kolozsvári levél” irója egyenesen hivatkozott, megszólalt, s határozottan kimutatja a tévedést.)
Csik-Szent-Mihály, nov. 19
A Vasárnapi Újság 45-ik számában Kolozsvárról oktober 16-án az V. számú levélben B. ur mint szemmel látott tanú bizonyságot teszen arról – hogy Petőfi Sándor a segesvári csata alkalmával nem esett el, és következőleg ott meg sem halt; – állításait következő adatokra alapitván:
Augusztus 5-én 1849. délután 4 és 5 óra között, egy vasárnapi délután Maros-Vásárhelyt engem mint segédtisztem a főhadiszállásra Bem tábornokhoz kisért; ott találtuk volna Petőfi Sándort is, mely alkalommal én őt a költővel ezen szavakkal ismertettem meg : „Petőfi Sándor százados és hazánk jeles költője.”
Miután B. ur reám hivatkozik, sajnálattal kell oda nyilatkoznom, hogy ő mind a személyre, mind az időre nézve nagyon téved, – én öt nem Petőfi Sándornak, hanem Gál Sándornak mutattam be.
Tisztelt B. barátom augusztus 5-én, mint állítja, 5 nappal a segesvári csata után Petőfi Sándorral Maros-Vásárhelyt nem találkozhatott, miután mi mind a ketten a levélben említett hadtesttel M.-Vásárhelyt már augusztus 2-án odahagyván, Szeben felé indultunk, – az említett augusztus 5-én Szebent bevettük.
Egressy |Gábor, ki ugyanabban a hadtestben s hadjárátban résztvett a IV. levélben maga bizonyítja, hogy Petőfi Sándorral a segesvári csata után nem találkozott többé, én az ő közlését hitelesnek tartom.
Kálnoky Sándor.
Vasárnapi Újság 1860/51. szám, Pest, 1860.12.16., 623–624. oldal, Tárház-rovat
Adatok Petőfi halálához.
(A „Pécsi Lapok” szintén figyelemmel kisérvén e tárgyat, 44. számá-ban egy levelet közöl, mely, ugy látszik, egy külföldre költözött szemtanú tollából származik).
XIV. A „Pécsi Lapok” párisi levele.
Paris, 1850. dec. végén.
…. 1849. év julius 31-én reggel nyolcz óra tájban Maros-Vásár-helyből egy négy vagy öt kocsiból álló karaván vonult ki az Erdő-Szent-györgy felé vezető országúton. A kandi nép a házak ablakaihoz s az utczára tódult, tiszteletteljesen köszönt s útközben egyegy éljent hangoztatott, mert a kocsik egyike fölött az öreg urnák fehér tolla lobogott. A többi szekere-ket a vezérkar foglalá el, s közte Petőfi Sándor.
Az utóbbi néhány nappal azelőtt érkezett meg Szegedről. Köztudomású dolog, hogy már korábban a katonai pályáról s tiszti rangjáról is le-mondott, és csak a muszka hadsereg beütése s a kormány Szegedre költözése után határozá el magát, Bem ismételt felszólításának engedve, újra a tá-borba menni.
Katonai egyenruhája nem lévén, egyszerű feteke nyári blouseba volt öltözve, kerekkalappal fejében. Egy futó üdvözlés, egy mosoly — s eltűnt az érdekes alak, hogy soha többé visszont ne lássam.
Néhány óra múlva megdördült az ágyú Segesvár alatt. Három gyenge zászlóaljjal, 250 ujoncz huszárral, kik soha csatában nem voltak s 12 ágyúval megtámadott Bem 18,000 muszkát 24 ágyúval. Bem részéről a fóldszin minősége annyiból kedvező volt, hogy a muszka lovasság kifejlődését gátlá és átszárnyalás elől biztositá. A csata ágyutűzre szorítkozott, de ez oly élénk, oly szakadatlan volt, hogy négy székely ágyú a melegség következtében elpattant, tüzérek s szekerészek lovaikkal halomra hullottak. A muszkáknak egy töltésszekere, Bem jól irányzott gránátjától meggyújtva, légberöpült s borzasztó pusztítást vitt véghez. Szkariatin orosz tábornok, a czár szárnysegéde, ki már martiusban Szebenben parancsnok volt, elesett, halála leverőleg hatott seregére. A nap hanyatlott, az orosz sereg rendületlenül állt positiójában, de az öreg úr sem tágított, ámbár töltése fogyatékán volt, alóla három ló ellövetett s tüzérei nagy része elesett vagy megsebe-síttetett.
Egy osztály muszka dsidás végre előront, hogy huszárainkat attaqui-rozza. A huszár ezúttal nem felelt meg nevének …. ujoncz volt az isten-adta mind maga, mind lova. A helyett, hogy a rohammal bátran szembe-szállna, mint ezt névrokonai rendesen tenni szokták, ingadozott; ha a lovas ingadozik, veszve van : — egy pillanat eldönté a nap eredményét. A huszá-rok megszaladván, Bem ágyúival, vezérkarával, kocsijával a kozákok kezei közt volt. Még volt egy pillanat menekülhetésre, de Bem kocsiján levő irományait nem akará hagyni semmi áron. Mig a kocsiban ezek után kutatna, a kozákok körülveszik, a kocsi fölfordul a fontos irományokkal, Bem egész pogyászával és Rákóczy-kardjával a muszkák zsákmánya marad; Bem meg-ismertetik öltönyéről, a kozákok szurkálnak s vagdalnak feléje, kiáltva: General, General! végre egy döféstől fóldresujtva, egy több ölnyi mélységű mocsárba eszméletlenül legördül. Üldözői nyomát vesztették-e, vagy préda után keresve hagyták oda? bizonytalan; elég az, hogy többé nem háborgattatott.
Az éj nemsokára sötét fátyolt vont a vidék fölé; elhallgatott a fegyverek zörgése, „a trombita hangja, az ágyúdörej” csak ittott egyegy szeren-csétlenhaldokló nyögése szakitá félbe a csillagos nyáréj ünnepélyes csendét. Az elhagyott csatatéren, közepette egy förtelmes mocsárnak, feküdt három óráig a férfiú, ki e napot a történet könyvébe beirta… Két gyalog-huszár mászott elő végre a közel kukoriczából; Bem rájok kiált és segélyökkel megmenekszik kellemetlen helyzetéből.
Székely-Keresztúrra szerencsésen beérve, sáros és összeszurkált tábornok-öltönyét egy kölcsönzött nemzetőri kék attilával cserélé föl, s másnap reggel 8 órakor, egy parasztszekéren a vészhírt megelőzve, M. Vásárhelyt termett.
Egyenkint, sárosan, rongyosan jöttek elő a tegnapi csatából megmenekült tisztek. A város alatt táborozó alig 5,000-nyi sereg parancsnokai és egyéb tisztei jöttek, várva az öreg ur ébredését s további parancsait. — Soha a helyzet ily kétes nem volt, mint e pillanatban. Az öreg Kemény Far-kas 4,000 embernyi segélycsapatával Kolosvárról déltájban szintén megérkezett, s mig fáradt csapatának néhány órai pihenést engedett : maga a főhadiszállásra jött. „Hát instállak — kérdi a csatából jött tiszteket — beszéld el, hogy volt, mint volt?” stb. — végehoesza nem volt a kérdezősködés és kölcsönös felvilágosításoknak.
Egy ifjú után hasztalan volt minden tudakozódás : Petőfiről senki bizonyost nem tudott. Valahányszor egy kard csörgött a lépcsőn, vagy egy szekér robogott a ház előtt, mindenki feszült lélekzettel, remény s félelem közt rohant az ajtó vagy ablak felé — Petőfit keresve szemeivel. Fölébred az öreg, örvendett viszontlátásán tiszteinek, de a legelső kérdése Petőfi volt, kinek vonásait agályteljes tekintete hasztalan keresé a körülállók között kétes, fájdalmas hallgatás válaszolt neki.
A segesvári csata után a muszka sereg csak másnap mozdult ki posi-tiojából, tehát a ki megmenekült, csatlakozhatott vagy Bem-hez, vagy ennek M.-Vásárhelyről elvonulása után, a székelyföldön levő Gál Sándorhoz. Petőfi sem egyik, sem másik helyen meg nem jelent. — Ki látta őt a segesvári csata után?…
Másfél év telt el azóta, ugy látszik még a hazában is számosan vannak, kik költőnk életbenléte végreményéről még le nem mondtak, az emigratio egyátalában nem akarja hinni vesztét, költemények olvastatnak, mik állítólag tőle jőnek. Beszéltem több honfitársammal, kik a hazából nálamnál később jöttek ki s Petőfit életben lenni állították, de egyet sem találtam, ki volna, a ki szólt volna vele.
Ugylátszik tehát, beteljesedett egy még jóval a csaták zaját megelőzőleg irt költeményében kifejezett óhajtása :
„Ott essem el én,
A harcz mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivemből,
S ha ajkam örömteli végszava zendül,
Hadd nyelje el azt az aczéli zörej,
A trombita hangja, az ágyúdörej,
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivívott diadalra
S ott hagyjanak engemet összetiporva.”
Ugylátszik, hogy minden beteljesüle — kivéve a kivívott diadalt.
Szoknunk kell ennélfogva a szomorú, leverő gondolathoz : hogy Petőfit elvesztettük. Mennyi lángész, mennyi kincs veszett el benne, azt tudja a nemzet. S nem akad ember, ki meg tudná mondani, milyen volt végórája ? Nem állt senki oldala mellett, ki végfohászát fölvette volna ? Senki, ki is-merte s az utókornak elmondta volna : én láttam Petőfit elesni, itt és itt e körülmények között! Kozákoktól levetkeztetett holttestetet muszkák- és cserkeszekkel közös sirba tétetett-e ? Ti, kik közel vagytok a helyszínéhez, visel-tessetek az elhunyt költő emléke iránt némi pietással, kövessetek el mindent, hogy végórájáról bizonyost tudhassatok meg!
Elmondtam, a mit tudok Petőfi sorsáról; adataim nyomán, és ellenkezők hiányában őt elveszettnek kell tartanom; de senki nálamnál boldogabb nem lesz, ha általa fogok megczáfoltatni. Adná Isten!
P.
XV. Győrfi Pető levele.
Gyergyó-Ditró, nov. 30.
Borotnyai Pál barátom — ama sok szóra alkalmat adott kolozsvári levél B. jegyű irója *) — nagyon csalatkozik, midőn hiszi, hogy ő 1849. aug. 5-én M.-Vásárhelyen Petőfit látta.
Borosnyai, mint Kálnoki alezredes segéde, jelenvolt 1849. aug. 4-én Szeben bevételénél; annyira jelenvolt, hogy nekem, ki a támadó csatárláncz jobb szárnyán egy csapatkát vezényeltem, személyesen hozott parancsot. A csata után pedig Vásárhelyre nem mehetett, mert a vásárhelyi utat Lüders tábornok már elfoglalta volt. De én Borosnyaival még aug. 5-én reggel is találkoztam táborhelyünkön, hol ámulva hallgatók a kezdődő uj szerencsét-len ütközetet, azt tudadozván főkép, hogy honnan vett az „öreg” kívü-lünk annyi erőt, hogy a muszkával csak szembe is állhasson Szeben fölött. Emlékezzék B. arra is, hogy épen ez azon nap — aug. 5. — midőn ő M.-Vásárhelyen Petőfivel találkozni akar, ez azon nap, melyen a Damaszkin-féle dandár Bem vakmerőségét vagy Stein hanyagságát létszámának felével fizeté meg, és pedig a Kálnoki-dandár szemeláttára, mely az orláthi hegyek alatt húzódván, a távolság miatt segítségünkre nem jöhete. Borosnyai tehát 1849. aug. 5-én M.-Vásárhelyen Petőfivel nem találkozott. Ennek halálára vonatkozólag még annyit mondhatok, hogy M.-Vásárhelyen 1849. aug. 1-én az akkor segesvárinak mondott jul. 31-ki csata gyászhirével egyszerre kezdett terjengeni a hír is, hogy Petőfi is odaveszett, és én nagyon jól emlék-szem, hogy voltak, kik csak épen ekkor és ezáltal tudták meg, hogy Petőfi a törzskarnál volt, s átalános boszankodás támadt afölött, hogy miért ment a csatába? Táborunkban ez képezte a beszéd főtárgyát, mig megrázkódta-tóbb események kerültek a szinre. Valószínű tehát Petőfi oly képeni elveszése, mint azt Lengyel ur leírta. — Győrfi Pető, volt 12. z. a. százados.
*) B. T. ur nem fog neheztelni, hogy nevét kitalálták, mi kívánsága szerint hiven megőriztük, a mig — lehetett. Szerk.
(Jövőre azon leveleket fogjuk közzétenni, melyek Petőfi életéhez akarnak adatul szolgálni. Meg kell hallgatnunk azokat is.)
Vasárnapi Újság 1860/52. szám, Pest, 1860.12.23., 635–636. oldal, Tárház-rovat
Adatok Petőfi halálához.
A tudósítások egymást érik. Örömünkre szolgál azon közérdekeltséget látni, mely már egy egész kis irodalmat teremtett, bő anyagul a később eljövendő igazságos történetbuvár számára. A mai nemzedék, midőn ez adatokat összehalmozza és érdekkel kiséri, csak kötelességét teljesiti. — Ezúttal azon levelekből markoltunk ki néhányat, melyek Petőfi életbenléte mellett akarnának tanúskodni. Az olvasó látni fogja, hogy vigaszt, reményt, azok igen keveset nyújtanak.
XVI. Csongrádi névtelen levél.
Csongrád, nov. 11.
Honfiúi kötelességemnek vélek megfelelhetni, ha Petőfi Sándor költőnk élettörténetéhez némi felvilágositó adatokkal járulhatok.
Én Petőfi Sándorral, 1849-ik év augusztus hó 10-én — midőn Schlick tábornok Nagy Sándor tábornokkal Arad környékén csatázott — tehát a segesvári csata s a világosi fegyverletétel előtt — Aradon Rech timármester házában, találkoztam. Én Petőfi Sándort személyesen ismertem, s a köztünk történt szóváltások egyikére nevezett Petőfi Sándor megjegyzé, miként ő Meszlényinétöl jő — ki akkor nevezett Rech timármester házában lakott. — Én elváltam tőle, s hogy azután Petőfi Sándor hova s merre távozott, nem tudom; de ezen kétségbe nem vonható körülményt Meszlényiné igazolhatja.
Biharmegye Miske községében földbirtokos Bárányi, felvilágosítást adhat arról, hogy : 1850-ik év telén Petőfi Sándor költőnk, minő viszonyok és körülmények között vette igénybe vendégszeretetét?
Veszprémmegyéhez tartozó Marczaltő uradalom tulajdonosnéja, báró Tsztricz, született Amadé grófnő tudhatja, hogy Petőfi Sándor 1850-ik év-ben — midőn nála Jozipovich Antal, túrmezei grófnő tartózkodott — mily időben és kiknek társaságában volt?
Viszonyaim nem engedik meg, hogy az általam elősorolt körülmények valódiságát nevem aláírása által is támogassam, ennélfogva kénytelen voltam azon egyének nevét megnevezni, kik felvilágosítással szolgálhatnak. — Hogy ezt tenni fogják, kétségem nincs.
K. S. K.
XVII. Vadona János levele.
Pest, nov, 18.
Reményim látkörét gyakran sötét köd leple boritja el, emlékembe jut-ván a többi közt, Petőfink eltűnte. A kétségek némi eloszlatására járulok soraimmal.
Mult év nyár utolján Pécsett időzvén, összejöttem bizonyos Kaboda A. nevü, keresztül-utazó okleveles gyógyszerészszel. Többi közt szóba jött Petőfi kétséges eltűnte, megnyugtatásunkra erősité, hogy 1859. végével s a következő évben Békés-Csabán rejtőzött Asztalos nevű barátjánál, és ott gyakrabban látta. Kérdésemre, hogy onnét hová lett? nem tudott határozott feleletet adni.
Él-e a két nevezett egyén és hol? jelenleg azzal nem szolgálhatok, talán nyilatkozatomra felszólalnak.
XVIII. Kiss Elek levele.
Szil-Sárkány, nov. 24.
Már három izben közöltettek a Vasárnapi Újság hasábjain Petőfi halálát bebizonyitani akaró adatok; azonban a kérdés — mint tudjuk — máig is oldatlanul maradt. **) Részemről azt mondom, jobban is szeretem igy. Én tudniillik soha nem tudtam hinni, mikép oly nagy lett volna bűnünk, hogy érdemesek lettünk volna oly nagy büntetésre, hogy egyszerre mindentől megfosztassunk. Hittem s ugy hiszem, nem egyedül valék e hitben — hogy azon égi láng, melynek végellobbanása helyét és idejét keressük, nem aludhatott ki egészen, csak hamu alá rejtőzött, nem akarván világitani a rémes sötétségben, minthogy az emberek ugy sem melegedhettek volna nála, s a roszakarat még végkép ki is olthatta volna. Elrejtőzött, hogy ha majd ismét feljő a hajnal, annál dicsőbb legyen ragyogása.
Ez volt hitem mindig, s szinte jólesett lelkemnek, hogy ezen — oly sok ezrekkel közös hitem, a Vas. U. törekvései daczára is meg nem rendittethetett. Meglehet, hogy ez csalóka hit, hiu remény, de én Arany szavai szerint „hiszek és remélek boldogabb időket,” s ezen esetben — véleményem szerint — jobb a kétes remény, mint a szomorú valóság!
Hogy pedig e hitem és reményem nem fellegvárra épült, azt ezennel két adat által igyekszem bebizonyitani, mely adatok tehát Petőfinek nem halálára, hanem életére vonatkoznak.
Azonban szerkesztő ur ismét fájdalmasan fog felsóhajtani: ime, itt megint egy ember, ki csak „aztmondják” után beszél, maga pedig nem látott semmit! És ebben önnek teljesen igaza van. De ha azt mondom, hogy olyan két egyén után beszélek, kiknek szavaik valóságában ugy tudok hinni, mintha magam láttam és tapasztaltam volna mindazt, mit elmondandó vagyok, ugy e két adat mégis érdemes némi figyelemre.
Ámbár meg vagyok győződve, hogy az illetők kisebb körben mondott szavaikat a nagy közönség előtt is bátran el merik mondani, de minthogy ezt még eddig — s talán elvből — nem tették, ugyanazért neveiket én sem nyilvánitom, ámbár magántudakozódásokra mindenkor kész vagyok az-zal szolgálni.
Az első adat a következő: t. G…. J. ur, jelenleg kerületi jegyző B…. on Sopronmegyében, — a forradalom alatt székely-lovassági százados, mint ilyen a gyászos eredményű hadjárat bevégzése után a császáriaktól haditörvényszékileg halálra itéltetvén, menekülni kényszerült, s mint bujdosó 1850-ben kis ideig baráti körben Kolozsvárott tartózkodott. Itt a bizalmasabb hazafiak körében gróf L . . . . úrhölgy az akkor nagy nyomor-ban s szegénységben sinlödött Petőfi fölsegélésére aláirási ivet köröztetett, melyre maga G… J. ur bujdosó körülményeihez képest Petőfi számára bizonyos összeget aláirt.
Bizonyos tehát, hogy Petőfi 1850-ben s valószinüleg a következő év elején is Erdélyben volt, mert különben föltenni sem lehetne, hogy egy köz-tiszteletben álló grófhölgy, nevét csalásra használja fel, s oly egyén számára gyűjtsön adakozást, kinek életbenléte felől nem bizonyos. *)
A másik adat ez : Győrmegyébe kebelezett K helység evang. lelkészéhez, tiszt. K… L. úrhoz 1854-ik év egyik nyári alkonyatán betért egy uti porral fedett napbarnított egyén, egy ital fris vizet kérvén szomja eloltására. A lelkész ur vendégszeretőleg behivá az idegent szobájába, s a kívánt italt előhozatta. Mig az idegen a jó fris viz élvezetébe volt elmerülve, azalatt a lelkész fürkészőleg vizsgálta annak arczvonásait. Végre felkiálta-Sándor, te vagy? — Az idegen kitérőleg azt válaszolá, hogy őt nem Sándornak hivják. „Hiába tagadod, veté ellene a lelkész, te vagy Petőfi Sándor; — „Csalatkozik, uram, én István vagy, Sándornak testvére.”— „Nem, nem, te vagy Sándor, nincs okod előttem titkolózni, én K. L. vagyok, hajdani tanulótársad,” bizonyitá a lelkész, kit, ugylátszott, Petőfi nem is-ert fel.
De miután látta, hogy felismerteték, és hogy biztos helyen, ifjúkori barátjánál van, nem titkolózék többé, s megmondá, hogy ő csakugyan Petőfi. Itt egy estét és éjet töltött, másnap bucsut vett szives gazdájától, vándorbotját hagyva nála emlékül. **)
E jelenetnek kettőjökön kivül senki tanuja sem volt. Az illető lelkész ur is szerényebb s elővigyázóbb, hogysem azzal mindenfelé eldicsekedett volna; de ha néhanapján bizalmas körben elandalogtak a multak felett, ha elgondolkodtak arról a sok jó hazafiról, kik hazát vesztettek, s a hazáról, mely annyi hű fiat vesztett, s eszökbe jutott ezek között a „korláttalan természet vadvirága” s a temetői „cypruslombok” közt sirdogáló fülmile, e veszteség súlya akaratlanul is könyeket csalt a szemekbe és sohajokat a keblekből — ilyenkor aztán egy édes reménysugárral vigasztalá meg a t. lelkész ur a búsongó lelkeket, elbeszélve legmeghittebb barátainak a fönnebb leirt találkozást.
Ily komoly jellemű tiszteletreméltó egyének szavai hitelességében semmi okunk kétkedni.
Most már csak az a kérdés, mért nem nyilatkoznak az illetők ezen – az egész nemzetet annyira érdeklő ügyben ? Énnek okát nem lesz nehéz eltalálni.
Azokat, kiknek az ünnepelt költővel ama gyászos idők óta találkozni szerencséjük volt, bizonyosan valami fogadalom, talán a nagy költőnek adott becsületszó tartja vissza a nyilatkozástól, a mi a mult idők visszonyainál fogva nagyon is természetes, és nem is kiván bővebb magyarázatot. Petőfinek érdekében állott, hogy hollétét, sőt életbenlétét is eltitkolja, s azon barátait is, kiknél megjelent, titoktartásra felszólitani, addig legalább, mignem elérkezettnek vélik az időt, a titkot lefátyolozni.
Higyjünk tehát és reméljünk; hiszen Arany is azt mondja róla: hátha eljö s dalland!
A bekövetkezett országos változások, ugy hiszem, a közel jövőben fel fogják világositani a kérdést, mely csak a körül forog, vájjon a nagy költő él-e vagy nemi ha nem él, az már mellékes kérdés, hogy hol halt meg, hogy sirja fölé oszlopot emelhessünk; az még nem lenne a legnagyobb veszteség, ha nem sikerülne is sirját felfedeznünk s fölé emléket állítanunk, mert maradandóbb emléket, mint a minőt mi állithatnánk, emelt ő magának minden igaz magyar szivében s nemzeté irodamunk történetében.
Ha tehát mig él, ugy imánk és reményünk teljesült, ha pedig nem él, éljen legalább szelleme közöttünk, és ha szelleme él közöttünk, akkor ne féltsük a hazát.
Kiss Elek.
*) Igen sajnáljuk, hogy e levél irója nem irja ki nevét. E titkolózás okát most, a megváltozott politikai viszonyok között, nem értjük. Mindenki belátja, hogy e tárgyban tett nyomozásainknak a kegyelet érzésén kivül semmi más czélja nincs, mint egy históriai tény kiderítése. Ezen most senki sem fog megütközni. — Szerk.
**) E levél kelte óta több uj tudósítás érte egymást lapunkban. — Szerk.
XIX. Boér Antal levele.
Mikefalva, nov. 25.
A Vasárnapi Újság f. évi 47. számában az „Adatok Petőfi halálához” czimü rovatban két egymással ellenkező levél közöltetvén, szintén fölhivatva érzem magamat, elmondani mindazt, mit e tárgyról tudok, a mit korábban csak azért nem tevék, nehogy a netalán életben levő, kedves költő ellen költsem a bulldogokat.
1850-ik évben, és igy épen azon időben, melyről Szőllősi Balázs ur ir (VII. levél), Pesten valék belebbezve s minden nap várám az ellenem, mint képviselő ellen hozandó Ítéletet; — a többi között Kossuth Lajos anyjánál találkoztam egy erdélyi rokonommal, Kovács Lencziné, született Kabos Zsófiával, ki nekem egy népkölteményt, de ujat, előttem ismeretlent adott. Hajói emlékszem, igy kezdődött: „Tánczoljatok, lyányok; tánczoljatok /” — Ezen költeményben Petőfi szellemét ismerve fel, csodálkoztam, hogy létez-hetik Petőfinek egy előttem ismeretlen müve; s midőn az irodalom nagy veszteségét hoznám föl, a kedélyes kis menyecske, bizalmas körben találva magát, megnyugtatott, hogy Petőfi él, Nagybánya környékén egy női egylet őrködik fölötte; minden argusi kutatás daczára is biztosságban van, ő maga is beszélt vele; s ezen költemény előttem csakis azért ismeretlen, mert az 1850. év farsangján született.
Kovács Lencziné az írtam időben azért rándult volt föl Pestre, hogy az, Urbán üldözései elől bujdokló férjének, herczeg Lichtenstein utján, (kihez mint a nyomorban lévők pártolójához utasítva volt), az akkoriban még mindenhatóságában álló Haynau előtt védelmet s pártfogolást eszközöljön ki. — Ez történt az 1850-ik év tavaszán.
Tehát én ajánlok embert, a ki él a Szilágyságban (a helység nevét nem tudom), ki maga beszélt, s állitása szerint, több ízben együtt volt Petőfivel. Tessék ezen irtam nevezetes körülményt neki fölemlitve, őt magát fölszólitani, ha gondolja, hogy Petőfi fölfedezése neki ártalmára nem leend.
Kabos Zsófia, Kovács Lencziné asszony állitása nagyon is összevág a Hatfaludi Elek állításával. *)
Boér Antal.
XX. A „Nefelejts” e’gy névtelen levele.
A „Nefelejts” czimü hetilap f. é. 86-ik számában Károlyfehérvárról következő névtelen levél jelent meg :
„T. szerkesztő ur! Szóljunk mi is a dologhoz : Petőfit értem, kinek bizonyos haláláról mindenképen meg akarnak győződni; én is tudakozód-tam már felőle, s kötelességemnek tartom, nyilvánosságra hozni, mit róla e részben hallottam.
1856-diki augusztus havában Szilágycsehben időztem, s H… volt forradalmi kapitánynyal épen Petőfi költeményeinek olvasása közben ismerkedtem meg; az ősz férfiú — mint mondá— Petőfit ismerte már a táborban; s vigasztalt, miszerint most is él! — Elbeszélte aztán, mint találkozott vele Zilah városában, mint ismert a deszkát áruló székely ifjúban Petőfire. — A dolog ugyan titokszerü, mindazáltal sokkal komolyabb, hogysem e perczben elhallgatnám. — Nem szólok többet, soraimat azon őszinte hazafiúi kéréssel zárom be: legyen szives az akkori ref. lelkipásztor ur felelni; volt-e forradalom után Petőfihez hasonló egyén házában, vagy nem? — Ha igaz, a mit H. mondott, milyen lenne az én örömöm!”
Sorozatszerkesztő: Oriskó Norbert