(33/Segesvártól Barguzinig – Regényvázlat, az előhang október 6-án volt megosztva)
1. fejezet: Segesvár
„Itt a próba, az utósó
Nagy próba;
Jön az orosz, jön az orosz,
Itt is van már valóba’.
Eljött tehát az utósó
Itélet,
De én attól sem magamért,
Sem hazámért nem félek.”
(Petőfi Sándor: Föl a szent háborúra!, Pest, 1849. június)
1849. július 31-én koraeste Efef távcsővel figyelte az órákon át folyó küzdelmet. Felderítőtisztként tisztában volt azzal, hogy sajnos, ma az ellenségé lesz a győzelmet. Aggodalma most mindenekelőtt a magyar csapatot vezető Bem sorsára összpontosult. Hogyisne, az öreg még mindig ott rohangál a kocsijával a csatatér legveszélyesebb helyein. Mikor veszi már észre, hogy mára nincs több diadal! Nocsak, nyílik a kocsi ajtaja, és két ember ugrott le róla, majd a hintó végre a menekülés útjára indult. Noha porfelhő lepte el a csatateret, Efef látta, hogy Bem nem hagyta el a kocsiját.
Mintegy tucatnyi kozák vágtatott feléjük, a csatatérről azonban nem menekült el mindegyik magyar. Ahogy Zeyk Domokos honvédszázados, Bem hű testőre sem. Tapasztalt harcosként olyan szűk helyet választott az ütközetre, hogy lehetőleg egy időben minél kevesebb orosszal ütközzön meg. Fegyvereivel osztotta a halált, már vagy tíz orosszal végzett, amikor újabb áldozata lovastul úgy esett rá, hogy ettől a kardja is kirepült a kezéből. Maradt a két töltött pisztoly a pillanatnyilag egy főre fogyatkozó ellenséggel szemben.
Zeyk Domokos körülnézett, és elégedetten nyugtázta, hogy Bem már biztos távolban van. Odakiáltott az árván maradt orosznak.
– Ütött az órád!
Zeyk célzásra emelte az egyik pisztolyát, lőtt, és talált. De ideje sem maradt a menekülésre vagy pihenésre, mert jobbra tekintve látta, hogy egy perc, és ott van a nyakán az újabb orosz osztag.
De balról magyarul érkezett hozzá a hang:
– Várj, pajtás, ezzel talán könnyebb dolgod lesz. Sokkal jobban forgatod nálam! – Zeyk a kardját kapta ismét kézbe Bem kedvencétől, az ifjú költőtől.
– Menekülj, őrnagy, mert Istenuccse, ez most nem tréfadolog! – kiáltott Petőfi Sándorra, ám a tőle érkezett nyugodt válasz meg őt is meglepte.
– Potomság! Most már a kardomra is vigyáznom kell, hogy mit művelsz vele. Szerencsésebb vagyok, mint Homérosz, mert közvetlen közelről, saját szemeimmel láthatom a magyar Akhilleuszt. Egy hősköltemény fontosabb, mint a bitang élet.
Nem volt idő a beszélgetés folytatására, hisz már ott is volt az ellen. Zeyk újra forgatta a költőtől kapott kardot. Felemelte és lesújtott újra és újra. Lassan, de fogytak a kozákok, de száz sebtől vérzett már ő is.
Sándor meg ott állt, és csodálattal nézte, azt hitte, valóban legszebb regényhősei elevenedtek meg egyszerre Zeyk Domokosban. És az küzdött, amíg parancsolni bírt az izmainak. A túlerő azonban hatalmas volt, bekerítették. Az egyik orosz rákiáltott, hogy adja meg magát, mire a honvédszázados saját homlokát vette célba.
– Engem sosem kaptok el, ti latrok!
A maradék kozákok rohantak feléjük, de Zeyk Domokosnak már csak a holttestében tehettek kárt.
Sándor még hallotta a kilőtt golyót, látta a feléjük nyargaló oroszokat. És egyszer csak egy hatalmas csapást érzett a testén, fájdalmat a karján. Elesett, még megpróbált felkönyökölni, hogy lássa, mi történik, azonban a teste már nem engedelmeskedett az akaratának. Összerogyott, és elvesztette eszméletét.
A távcsővel figyelő Efef néhány perc múlva odaszólt társainak.
– Nézzük meg őket, az oroszok éppen elmentek onnan.
Zeyk homloka közepén lyuk tátongott. Efef a költő véres testéhez lépett, azt fürkészte, majd izgatottan felkiáltott.
– Ő él! Mentsük meg!
Oriskó Norbert
Szerzői megjegyzés: Nem tisztem sem célom senkit meggyőzni arról, hogy ebben mi a képzelet, mi a legenda, és mi a valóság… Regényvázlat ez. Úgy gondolom, Petőfi bármilyen sorssal is nézett szembe, azt hősként tehette…
Korábban:
Varsó, 1849: Királyok / 33 – Előhang: – Segesvártól Barguzinig