Nagymamám 2011-es halála óta a nagypapám minden évben, december 24-én eljött hozzánk vacsorára, s együtt ünnepeltük Jézus születésnapját. Tavaly viszont a vírushelyzetre való tekintettel végül aznap úgy döntött, mégse jön, hisz a kórházakból szörnyű hírek érkeztek, oltás pedig akkor még nem volt. Így nagyapám hosszú évek után, az is lehet, hogy életében először, 83 évesen otthon töltötte a karácsonyt. Ennek ellenére mégsem volt egész este egyedül, hiszen az egész családdal felkerekedtünk, elmentünk hozzá és több karácsonyi éneket is elénekeltünk neki. Nagyon megható pillanat volt, s nemcsak nekünk, láthatóan neki is jól esett. Papám február 2-án, Gyertyaszentelő Boldogasszony napján visszaadta lelkét a Teremtőnek, s remélhetőleg a idén már együtt ünneplik a Mennyországban Jézus születésnapját.
Pár napja egy nagyon jó ember hívta fel a figyelmemet egy cikkre a 777-en, melynek címe: 4 dolog, amit Jézusnak ajándékozhatsz a születésnapján. A cikkben egy olvasó mesél. Családja már több mint 50 éve születésnapi ünnepséget tart Jézus számára. Három éves korában megkérdezte anyukájától: „Mi a karácsony?” Mire ő azt mondta, Jézus születésnapja. Ő pedig: „Csináljuk neki szülinapi partit!” És úgy is lett. Volt szülinapi torta, üdítő, dalok és gyertyák, az illető olvasó és családja pedig már négy generáció óta tartja ezt a hagyományt. „Jézus születésnapi ünnepe szentelt idővé vált, ahol elolvassuk a karácsonyi történetet, és megosztjuk, miért vagyunk hálásak – ez az ünneplés egyik legemlékezetesebb része“ – írja.
Nagy Péter János atya Gútáról egyszer azt kérte, hogyan képzeljük el a karácsonyesténket. Ajándékok, bejgli, bor, csillogás, filmezés, összejön a rokonság, satöbbi. Majd megkérdezte: de valójában kell-e mindehhez egyáltalán Jézus?
S igen: gyakran pont Jézus az, aki nem kap helyet a karácsonyi ünnepnél. Ez olyan, mintha a kedves olvasónak szerveznének egy partit, rengeteg vendéggel. Mindenki hoz egy csomó ajándékot, amiket átadnak egymásnak – de ön semmit sem kap. Elég lehangoló, nem? Pedig a karácsony sokszor pont ilyen. Mindenki kap ajándékot, csak Jézus nem. Persze azt a kérdést is feltehetnénk, hogy ugyan mit is adhatnának Istennek, hiszen neki már mindene megvan! Csakhogy ez tévedés, ugyanis – a cikkben – van négy dolog, amit csak tőlünk, emberektől kaphat meg ezen a karácsonyon. Kurtítom-kiegészítem azokat:
- Adjuk oda Jézusnak a bizalmunkat!. Jézusnak nincs bizalma, hacsak nem adsz neki. Soha nem fog kényszeríteni arra, hogy bízz benne.
- Át kell engednünk át neki az első helyet az életünkben, s erre pont jó az idei karácsony: fogadjuk meg, hogy Jézust tesszük az első helyre pénzügyeinkben, hobbijainkban, kapcsolatainkban, időbeosztásainkban – és még a nehézségeinkben is.
- Adjuk Jézusnak a szívünket! Ez kicsit patetikusan hangzik ugyan, de ez azt jelenti, a szívünk átadásának egyik legfontosabb módja, hogy tehetségünket, erősségeinket, szakmánkat, időnket – egyszóval minden energiaforrásunkat az Ő rendelkezésére is bocsátjuk.
- Vezessünk másokat Jézushoz! Ez szerintem a legfontosabb. A hit mindig Isten keresése. Tökéletlen, gyarló, esendő, hibázik és elbukik. De mindig fel tud állni. Ha ezekről az emberi küzdelmeinkről beszélünk ismerőseinknek, kendőzetlenül, elismerve gyengeségeinket, az az első lépés megtétele mások Jézushoz vezetéséhez.
Nem tudom a kedves olvasó hogy van vele, én azt gondolom, hogy a hit sose lehet tökéletes, sose jobb vagy rosszabb a másik emberénél, akkor, ha a javulási, tanulási, és Isten keresésének szándéka őszinte. Ha elfogadjuk, hogy alig tudunk valamit Istenről, ha képesek vagyunk életünket a kezébe tenni, akkor elkezd formálni. Van, hogy térdre kényszerít, megtör, földre dob. Ha szükséges. De ez annak a jele, hogy hajlandóak vagyunk odaadni magunkat neki. Hogy elfogadjuk, ő a kezdet és a vég és őnélküle semmi sincs. S ez mindig fájdalmas, mert az ember a saját kicsinységét éli meg, de pont ebben van az erő. S ilyenkor mindig van egy eszköz ami, vagy aki által ez a folyamat megtörténik: egy haláleset, egy összeveszés, egy válás, bármi. Mi ezt tragédiaként élhetjük meg, pedig csak egy eszköz lesz. Mint ahogy eszköz a Jóisten kezében a pap is, akinek a gyónáskor az ember (térdre kényszerülve) felfedi magát, és szégyenkezik előtte, mert sérülékennyé teszi magát, s ettől kicsinek érzi magát. Tudjuk, mennyi erő kell ehhez, pedig igazából nem a pap a lényeg, hanem a Jóisten, aki pontosan ismer minket. Mi pedig ott hibázunk újra és újra, hogy jobban hiszünk abban, amit – szerintünk – jól csinálunk, mint Istenben.
Pilinszky János: Magasság és mélység című rövid írása az erkölcsi és spirituális emelkedés ősi szimbólumáról, a hegymászó útjáról, erőfeszítéseiről szól. Pilinszky szerint minél közelebb jutunk egy hegy csúcsához, annál nagyobb területre nyílik rálátásunk az alattunk elterülő vidékből. Ezt a példát a való életre vonatkoztatja: annál tisztábban és átfogóbban rajzolódik ki az élet és benne tulajdon életünk jelentése, csodálatos motiváltsága.
„(…) erkölcsi emelkedésünk legfőbb titka az alázat, és nemcsak titka, de egyedül reális mércéje is. Aki valóban emelkedik: lehetetlen, hogy mélység és magasság feszültségében ne váljék alázatossá. Mert, ahogy a magasság föltételezi a mélységet, éppúgy nincs emelkedés alázat nélkül. Az alázat nem is egyéb talán, mint szüntelen és fáradhatatlan emelkedés.“
Jézus így biztatott: „A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot.” (János 16:33)
Ajándékként próbáljunk Istennek kedves életet élni. Ez ugyan nem mentesít az élet viharaitól, de megvéd azokban. Így a Jézusnak adott ajándékunk a mi ajándékunk is lesz egyszerre. Áldott, békés, Isten-közeli karácsonyt kívánok mindenkinek!
Méry János
Nyomtatásban megjelent a Csallóköz hetilapban