Az idei év egyelőre nem szolgál túl sok jóval nekünk. A templomok konganak az ürességtől, az utcákon alig-alig lézeng valaki, a temetőkben egyre több a friss sír. Az idei február másodika, Gyertyaszentelő Boldogasszony napja sem volt olyan fénnyel teli, mint máskor. Pedig a régi keresztények ezen a napon égő gyertyákkal zarándokoltak, kerülték meg a templomot, néhol a határt is. Molnár V. József leírása szerint e napon azt ünnepelték, hogy Mária „világos”, azaz mentes a bűntől, ugyanis a római katolikus egyház február 2-án ünnepli Jézus templomi bemutatásának ünnepét. A hagyomány ezt ünnepelte a gyertya példázatával is: a gyertya méhviasza ugyanis Jézus tiszta teste; a viasz alatt lévő bél az Ő ártatlan szentsége. A megszentelt gyertya pedig már az ókeresztény korban Krisztus jelképe volt, mely fölemészti magát, hogy másokat szolgáljon. Azt is a cikk írása előtt/közben olvastam először, hogy már a szabolcsi zsinat (1092) a kötelező ünnepek közé sorolta Gyertyaszentelő Boldogasszony napját, és hogy a régi rómaiak Mars anyjának tiszteletére minden ötödik esztendőben égő fáklyákkal és szövétnekekkel (botra tekert szövet, amit olajba, szurokba mártva meggyújtottak) járták a határt e napon.
A magyar paraszti hagyományban a szentelt gyertyának kiemelt szerepe van, mely a bölcsőtől a koporsóig az emberrel volt: keresztelésig az újszülött mellett világított, ezt tartották s tartják máig kezükben az elsőáldozók is, majd világított a nászágy mellett, és a fiatal anya is gyertyát vitt a kezében, amikor először mehetett templomba. Gyertyát égettek a súlyos beteg mellett, sőt szentelt gyertyát adtak a haldokló kezébe, mely az Úr Jézust jelképezte. Így abban bíztak, hogy az ördög nem tud rajta győzedelmeskedni. Bálint Sándor leírása szerint a szentelt gyertyát a sublótban, ládafiában tartották, esetleg szalaggal átkötve a falra kötötték, és a gyertyaszentelőkor megáldott gyertyát gyújtották meg árvíz vagy más természeti csapás, esetleg mennydörgés, vihar idején.
A gyertya a legtöbb ember számára ma már semmit sem jelent. Ráadásul ebben a vírussal teli időszakban nemcsak a megszentelt gyertyafény, de az emberi kapcsolatok melege is hiányzik. Egy jó ismerőssel gondolkodtunk a napokban arról, hogy ez az egész vírussal teli év olyan, mint egy nagy-nagy gyász. Nincs lehetőség a feloldozásra. Jön az év egyik-másik fontos szakasza – például a karácsony, a farsang –, s úgy telnek el, hogy nem tudjuk azokat igazán megélni. Mert nem ölelhetjük meg a szeretteinket, nincsenek bálok, elmarad a találkozások öröme, a másik embernek való megörülés érzése. S a nagy rohanásban nem vettük észre, milyen fontosak is ezek az apró örömök az életben, melyeket rendszerint a másik embertől kapunk: a találkozásból, az együtt töltött időből, élményből. Így most azzal tudjuk pótolni az eddig a találkozásokból szerzett örömöt, töltekezési lehetőséget, hogy észrevesszük, hogy az sem természetes, amink van. Hogy a természetesnek hitt dolgokban is bőven van minek örülni, van miért hálát adni, s ebből is fel lehet töltődni. Hogy a bezártságban is meg lehet találni annak módját, hogy apró örömöket csempésszünk a környezetünk, szeretteink életébe. Igaz, ez egy kicsit több figyelmet és tudatosságot igényel tőlünk. Legyünk hát hálásak azokért a dolgokért, amik eddig természetesek voltak. Csempésszünk ilyen apró örömöket a szeretteink életébe! Szenteljünk nekik tudatosan figyelmet! Addig, amíg megtehetjük. Addig, amíg vannak. Mert az élet kereke bármikor fordulhat egyet, s azok, akiket olyan természetesnek veszünk, hogy mellettünk vannak, maholnap már nem lesznek velünk.
Lassan már egy éve élünk ebben a vírusos helyzetben. Nemrég volt halottak napja, s mindjárt újra eljön Krisztus keresztre feszítésének és feltámadásának ideje. Nekünk ebben a nehéz időszakban is hálát kell adnunk az Istennek a megszentelt élet ajándékaiért. Ez Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepének célja.
Az idén ezen a napon örökre itt hagyott minket drága anyai nagyapám. Aki már átélte egy számára fontos ember elvesztését, tudja milyen fájdalom ez. Ennek ellenére mégis hálát adok a Jóistennek, mert papa teljes életet élt. Mint mindenki másnak, neki is megvolt a maga keresztútja, melyet méltóságteljesen, példamutatóan, Istennel a kapcsolatot újra megtalálva járt végig, méltón viselve az út minden terhét, főleg élete utolsó szakaszában.
Őseink életének fontos része volt a szenteltvíz mellett a megszentelt gyertya is. Biztonságot nyújtott számukra, erősítette hitüket és a Teremtővel való kapcsolatukat. Ezért alkalmazták, és hittek annak erejében. Papa is hitte, hogy a földi útja végén, ha a Jóisten is engedi, újra találkozhat majd mamával. S minden egyes alkalommal, amikor kiment mama után a temetőbe, gyújtott egy gyertyát a mama sírján.
A gyertya felemészti magát, hogy másokat szolgáljon. Miközben fényt ad, elfogy, elhasználódik, ahogy az emberi élet. Mamám egész életében erős támasza volt papámnak, hogy ő végezni tudja tudományos tevékenységét. Ő a lángjával a családját és a papámat szolgálta, amíg lehetett. Papa, miután egyedül maradt, az életével szolgált minket. Hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, hogy tanuljunk tőle, hogy az élete utolsó szakaszában vele töltött idővel felkészüljünk a saját gyertyánk igazi meggyújtására. Most az ő lángja is kialudt. Felemésztette magát, hogy minket szolgáljon. Itt az ideje, hogy a tőle kapott erőt most már arra használjuk, hogy nagyobb, erősebb fénnyel világíthassunk környezetünknek, szeretteinknek.
Papa, nyugodj békében, s az örök világosság fényeskedjék Neked!
Méry János
Nyomtatásban megjelent a Csallóköz hetilapban