Kis késéssel indultam el vasárnap Martosról Somorjára. A tavaly elhunyt nagyapámért celebrált szentmisére siettem. A viharos szél oldalról el-eltolta az autót, erős hangja a magas fordulatszám miatt a szintén hangos motorzajjal keveredett. Ha magam utazom, már hónapok óta mindig elmondok egy-egy rózsafüzért az autóban. Most is így tettem, de gondolataim el-elkalandoztak. Papára gondoltam, ugyanis a lap megjelenése napján lesz egy éve, hogy Gyertyaszentelő Boldogasszony napján visszaadta lelkét a teremtőnek. Miután mama halála után egyedül maradt, az életével szolgált minket tíz évig. Hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, hogy tanuljunk tőle, hogy az élete utolsó szakaszában vele töltött idővel felkészüljünk a saját gyertyánk igazi meggyújtására.

Tavaly az ő lángja is kialudt. Felemésztette magát, hogy minket szolgáljon. Az elmúlt egy évben pedig arra törekedtünk, hogy a tőle kapott erőt már arra használjuk, hogy nagyobb, erősebb fénnyel világíthassunk környezetünknek, szeretteinknek. S bár az elmúlt év sokkal több megpróbáltatást hozott, mint amire számítottam, ebben az időszakban egy számomra nagyon fontos ember több alkalommal is idézett Jeremiás próféta vallomásaiból, melyek sokadszorra elolvasva, s azon elgondolkodva nagyon mély üzeneteket fogalmaz meg számomra.

„Rászedtél, Uram! S én hagytam, hogy rászedj. Erősebb voltál nálam és legyőztél. Nevetségessé váltam napról napra: aki csak lát, mind kicsúfol. Ahányszor csak beszélek, azt kell kiáltanom, azt kell hirdetnem: „Erőszak! Romlás!” Az Úr szava így mindennap gyalázatomra vált és csúfságomra. Már azt gondoltam: nem törődöm vele, nem beszélek többé a nevében. De ilyenkor mintha tűz gyúlt volna szívemben, és átjárta minden csontomat. S ha megfeszítettem erőmet, hogy ellenálljak, belefáradtam és nem tudtam elviselni. Hallom sokak gyalázkodását: „Rettegés mindenütt! Jelentsétek föl! Följelentjük!” Még azok is, akik barátaim voltak, bukásomra lestek: „Hátha valamiképp tőrbe csalhatnánk, legyőzhetnénk, és bosszút állhatnánk rajta.” De az Úr, mint hős harcos, mellettem áll. Ellenfeleim meginognak, s nem bírnak velem, szégyent vallanak és elbuknak. (…)”

Jeremiást gúnyolják, bántják, fizikailag támadják meg hite miatt, pontosabban azért, mert hirdeti Isten szavát. Hosszú, nehéz, rögös úton jutott el idáig. Szenvedések, megaláztatások, kínok által. De ezek által lett jobb, erősebb, Istenfélőbb emberré, s mikor továbbra is ezt kapja az ige hirdetésekor, a folyamat nem áll meg: minden megaláztatása, bántalmazása, fájdalma közelebb viszi a Jóistenhez. Ez igaz a mi gyarló, egyszerű, sokszor képmutató és felületes életünkre is. Főleg a mai világban, amikor mindenki az csak az élvezeteket, a pozitív dolgokat, a sikert hajszolja, s úgy irtózik a vereségtől, a sikertelenségtől, a kudarctól, mint az ördög a szenteltvíztől. Pedig a vereségeink, kudarcaink edzenek meg minket a legjobban, készítenek fel az életre, tesznek minket erősebbé, alkalmasabbá arra, hogy helytálljunk a további nehéz helyzetekben. És ezek a dolgok még valamire jók: formálnak minket.

Pontosabban a Jóisten formál bennünket ezek által a dolgok által. Mert minél jobban fáj valami, minél jobban a padlóra kerülünk, minél nehezebben fogadunk el valamit, az annál erősebbé és jobbá tesz minket. Azt hisszük, hogy büntet, pedig nem. Formál. Irányít. Készít fel, mert terve van velünk, s akiben van lehetőség, azt jobban formálja, nagyobb terhet helyez rá. Mindig mindenkire csak annyit, amennyit elbír. Mert a komfortzónánkból való kizökkenés az egyetlen módja annak, hogy javuljunk. Fejlődjünk. A téli felkészüléskor sem focizgatunk most az edzéseken, hanem kemény munkát végzünk: sprintelünk, erősítő gyakorlatokat végzünk, mely sokszor kimerítő, fájdalmas és nehéz. De csak így szerezhetünk újra kondit, így fejlődhetünk. A kemény, nehéz munkát saját személyiségünk formálásánál sem úszhatjuk meg.

A szentmise második olvasmánya aztán pont Szent Pál szeretethimnuszának egy része volt, melyet az egyik hívő érthetően és jól hangsúlyozva olvasott fel. Mindig nagy hatással van rám, ha hallom, és ez most hatványozottan igaz volt. Hadd idézzek ebből is!

„Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom. Lehet prófétáló tehetségem, ismerhetem az összes titkokat és mind a tudományokat; hitemmel elmozdíthatom a hegyeket, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek. Szétoszthatom bár mindenemet a nélkülözők között, odaadhatom a testemet is égőáldozatul, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem.

A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.

A szeretet nem szűnik meg soha. A prófétálás véget ér, a nyelvek elhallgatnak, a tudomány elenyészik. Megismerésünk most még töredékes, és töredékes a prófétálásunk is. Ha azonban elérkezik a tökéletes, véget ér az, ami töredékes. Gyermekkoromban úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy gondolkoztam, mint a gyermek, úgy ítéltem, mint a gyermek. De amikor elértem a férfikort, elhagytam a gyermek szokásait. Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre. Most még csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek meg mindent, ahogy most engem ismernek.

Most még megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három, de közülük a legnagyobb a szeretet.”

Manapság nagyon sokaknak, naponta nagyon sokszor kellene olvasnia ezeket a sorokat, hogy rájöjjenek, mi is az, amiért érdemes élni. És azért is, hogy eljussanak oda, hogy elfogadják: egyetlen dolgot tehetünk: a nehéz és reménytelen életszakaszainkban bízzuk életünket a Jóistenre! Csakis ő, egyedül ő tudja csak, mi a jó nekünk.

Méry János

Nyomtatásban megjelent a Csallóközben