Felelevenítjük a Vasárnapi Újságban 1860/61-ban megjelent Adatok Petőfi halálához sorozatot.
A Vasárnapi Újság egyébként az interneten is elérhető, például az Arcanunmban – sok ezer más kiadvány mellett. A leveleket válogatás nélkül, teljes egészében tesszük közzé, így olvasóink láthatják, hogy Petőfi halála nem csak napjainkban, hanem állandóan és folyamatosan foglalkoztatta a közvéleményt.
Az előző részek itt érhetők el:
A Vasárnapi Újság Petőfi segesvári eltűnéséről III. (1860-1861)
Vasárnapi Újság 5., Megjelent: 1861. február 3-án
Adatok Petőfi halálához. / Tárház-rovat
XXVIII. Lőrincz József volt honvédőrnagy levele.
S.-Magyarús (Erdély), dec. 81. 1860.
Miután a Petőfi halálára vonatkozó két (IV. és X. számú) levélben nevem felemlittetett, helyén találom én is nyilatkozni.
A segesvári vagy Fehéregyház melletti ütközet kezdetén Petőfit szuronyos fegyverrel láttam gyalog a gyalogsorok között — beosztás nélkül — működni. Hogy mivel foglalkozott az ütközet további hosszú folyama alatt, mint esett el, nem tudom. Bem körül ekkor nem tartózkodott, legalább dél-után 1-2 óráig nem, meddig t. i. én lovon ott lehettem. Az este felé, fán nem egészen a vezéri parancs vétele vagy megtartása szerint, a jobb szárny gyalogság és az erősen szorongatott középen álló huszárság által megkezdett, s hirtelen átalánossá és rendetlenné vált retirade alatt — ha Lengyel ur levele szerint, Petőfi Fehéregyház tanorkapu lábjánál, tehát a közlekedő uton állt — ezen falunál hátrább a rohanó özön orosz lovasság miatt gyalog nem menekülhetett. Pap Lajos alezredes állítja, hogy Bem másnap különösen sajnálta Petőfi és Kurz elvesztét. Lehetetlen is, hogy Petőfi, a nagy hazafi, ha életben marad, a három hét múlva bekövetkezett fegyverletételig félrevonultan üljön, s fel ne keresse a még sokszor csatázó s vérző tábort, bajtársait s kivált Bemet, kivel egymást ölelésig, csókolásig szerették.
Hogy netán Egressy Gábor urnák (X. számú) közzétett levele folytán valaki azt vélje, mintha a Petőfinek készitett katonaruhát én vettem volna, a fentirt ütközet után M.-Vásárhelyen át, s számolnom is lehetne róla : megjegyzem, hogy az ütközetből, a Bem kocsijáról, a lovas ellenség közöl, Héjas falvában, isteni ótalom mellett, szabadultam meg, s az éj beálltával szállingózó bajtársak segítettek tovább. Mig Parajdon betegen feküdtem, addig M.-Vásárhelyről a magyar had el- s az orosz bevonult. En csak 10 napra érhettem a táborhoz Szászsebesre.
A tisztiruha átvevője tehát más volt, nem én. Vissza fog talán Egressy ur emlékezni, ha megirom, hogy a Segesvár melletti ütközet után Szász-sebesen találkozott velem újra, a mikor a Kolozsvárról Bemnek küldött kocsihoz előfogatul a fogságba esett intendánsunknak lovait adattam át.
Lőrincz József.
XXIX. Kuthy Emil levele.
(Halál a segesvári téren.)
Nagy-Kanizsa, dec. 14. 1860.
1849-ik évi augusztus havában a dévai kapitulatio után én is — tisztelettel legyen mondva — fogságra Nagy-Szebenbe vitettem, néhány hét múlva egy reggelen fegyverzörej vert fel méla ezméletemből, tehát az emeletből lementem az udvarra, s ott látok több sebesült, de már akkor a kórházakban felgyógyult honvédeket, kik a segesvári csatában küzdöttek s estek fogságba, tehát ekkor kisértettek ide.
Lehetett köztök borzasztó sebhelyü arczokkal találkozni, különösen láttam egyet, kinek a szája négy vagy öt darabban volt összeragasztva, de volt ezeken kivül még több sebe is.
Itt többektől, de különösen ez utolsótól, Petőfi után tudakozódám : „Hah! vége van annak!” lőn a válasz minden ajakról.
Ezután a sebekben dús vitéz bajtárs igy kezdé el beszédét:
„Meghalt az, láttam két szememmel; —hosszasb küzdéseink után azt veszem észre, hogy az oroszok által bekerítve vagyunk (hiszen ha lovas vagyok, el nem fognak), itt tehát én, és többen foglyokká lettünk, mert lehet len volr, a túlnyomó orosz hadnak ellenszegülni.
„Mig az ellenség egy része hátrálóink után iramlott, más része pedig az erdő felé felmenekülőink után nyomult, addig mi őrök által őriztettünk. Itt láttam Petőfit, de többeket is, tőlem nem messze jaz erdőfelé menekülni, mi lehetetlen volt, mert a vérszomjas kozáksereg iszonyú szúrásai teritették le őt, s számtalanokat.
„De láttam őt halva is akkor,amidőn fölebb alább bennünket,kószálva hurczoltak, kire alig lehetett ismerni, mert leszuratása után arczában még a kardvagdaláaok borzasztó helyei látszottak. — De, én mégis megismertem őt — az Isten nyugosztalja meg!”
Ezen állítását a honvédnek hiven irt naplóm máig hitelesiti.
Elfásult kebellel hagytam oda a fiút, és soká nem tudtam senkivel beszélni.
De máskülönben is igen valószínű dolog Petőfink halála, mert hiszen, akad-e csak egy ember, a kil849. jul.31-ke óta vele találkozott volna? *) — sőt bajtársaim, kik Erdélyben küzdöttek, igen hiven emlékezhetnek, hogy ezen csata után az egész sereg fel volt lármázva a hős halálával.
Friss emiékezetökben lehet még bajtársaimnak, midőn Lesnyeken tör-tént táborozásunk alkalmával, szeretve tisztelt tátink összehivatott bennün-ket (akkor, a m’dőn az orosz parlamentér bekötött szemmel köitünk ál-lott), s kérdezte, ha vájjon akarunk e még tovább is csatázni? vájjon ki látta a költőt szeretett vitéz apánk oldalánál,ki máskor szüntelen ott volt, hogy a kérdésre velünk igennel feleljen?!
Szomorú és gyászos idők . . . Béke lengjen vitéz hamvain!
Kuthy Emil, cs. kir. közcserepár.
*) Végre olyan emberünk is akadt, a ki egyenesen kimondja, hogy ó látta P etőfit, <5 beszélt vele 1851-ben. A levél a legmeglepőbb határozottsággal szól s a ki irja, tisztes állású, hiteles férfiú. Közleni fogjuk e valóban kápráztató levelet, annak bizonyságául, hogy mennyire mehet az öncsalódás és csalatkoiás! Szerk.
XXX. Czáfolat a csongrádi levélre (XVI. szám).
Kemenesalja, jan. 10.
E becses lapok mult évi 52-ik számában közlött „Adatok Petőfi halálához” czimü levelei egyikében, mely „K.S. K.” aláírással Csongrádban kelt, többek közt ez áll:
„Veszprémmegyéhez tartozó Marczaltő uradalom tulajdonosnéja, báró Üchtritz, született Amadé grófnő tudhatja, hogy Petőfi Sándor 1850-dik évben — midőn nála Jozipovich Antalné, turmezői grófnő tartózkodott — mily időben és kiknek társaságában volt?”
E sorokat olvasva, visszaidézém emlékezetembe a multat, melyet nevezett helyen — mint születésem, gyermekkorom s későbbi éveim tanyáján — töltöttem, de fájdalom! a hivatkozott tárgyra, mint megtörtént eseményre — nem valék képes visszaemlékezni. Marczaltő sokkal kisebb hely, semhogy az akkor is már közszeretet s elismerésben részesült költő ottléte titokban maradhatott volna; sőt a tisztelt grófnővel azon időben majdnem naponként érintkező, s még életben levő egyéneknek sincs tudomásuk arról: hogy Petőfi Sándor 1850-ben ott mily időben és kik társaságában volt legyen?
Eszembe jutott az is, hogy a honleányi erényeiről ismeretes grófnőnél, épen 1850—1851-dik évben többször tisztelegvén, az irodalomra vonatkozó társalgásunkban nem egyszer jött szóba Petőfi meseszerű eltűnése; de ő is csupán a felmerült s ajkról ajkra szállott hirek által — mint kijelenté — hitte, de bizonyosan nem tudá : hogy Petőfi Sándor él!
Mint mondám, a fentebb idézett hivatkozás olvasása kétszeresen kelté fel érdekeltségemet, s az esemény valódiságáról meggyőző adatokat szerzendő, megkeresém a t. grófnőt, ki is kérdésemre azon válasz közzétételét engedé meg : miszerint ő ,,Petőfi Sándort soha sem látta, annál kevésbbé tud valamit, 1850. évbeni hollétéről /”
Ennyit az igazság érdekében elmulaszthatlan kötelességemnek tartottam kijelenteni.
Concha Károly.
Vasárnapi Újság 6, meg.: 1861 február 10-én
Adatok Petőfi halálához.
(A mit a nyájas olvasó mai számunk ezen rovatában talál, az kétségkívül igen meg fogja lepni, valamint meglepett minket is, midőn a beküldött kéziratot először olvastuk. Nem azon levelet értjük pedig, melyet Marosi János ur, 1849-ben keresztúri szolgabiró volt szives beküldeni s mely érdekes részleteket s combinatiókat hoz a segesvári csata utáni napokból, mint-egy kiegészitéseül eddigi érdekes közleményeinknek, de értjük azon egymást követő két levelet, melyet győrmegyei ev. lelkész, Kápli Lajos ur szívességéből birunk — ezeknek határozott, komoly hangja, lehetlen, hogy első pillanatra megdöbbentőleg ne hasson minden olvasóra. Néhány hónapja, hogy — egy szomorú baráti és hazafiúi kötelességet teljesíteni akarván, — Petőfi halála módját, helyét és sírját keressük. A beküldött sok szép részletet köszönettel vettük s bizonyosan nagy érdekkel kisérték olvasóink. Az eredmény eddig annyi, hogy Petőfi életirása teljes lőn s történetünk egy par szomorú, de szép lappal gazdagodott. Petőfi halála körülményeit néhány közlemény a legnagyobb hűséggel, valószínűséggel és avatottsággal ecseteié; — azon mendemondák, melyek Petőfi éleiben maradását hirdetgették, sorba meg lő-nek czáfolva. S ime, midőn ezen eredményt már össze akartuk állítani, vesszük az alább következő tudósításokat. Több izben mondtuk, hogy nem ad-hatunk semmit az u. n. harmadik személyek állításaira; nem hallgatunk arra, a ki azt mondja : ,,ugy hallotta; azt beszélik; hiteles embertől tudja” stb. Nekünk olyan ember kell — mondtuk — a ki először hiteles ember, azután maga áll e ő személyesen : ime itt vagyok énN. N.; én láttam Petőfit 1849. után, én beszéltem vele!” Tisztelt olvasó,alább látni fogod, hogy ezen óhajtásunk csodálatos módon teljesült. Tessék elolvasni Kápli Lajos lelkész ur leveleit.)
XXXI. Marosi János levele.
Al-Siménfalva (Erdély), jan. 5
A Petőfi haláláról szóló adatokat egészen aXX-ik levélig figyelemmel elolvastam. Látom, hogy még sokan azon jó hiszemben élnek, hogy Petőfi él. Én azzal ellenkezőleg afelől vagyok meggyőződve , hogy a segesvári csatán elesvén, nem él. En a forradalom alatt a székely-keresztúri járás szolgabirája levén (Sz.-Keresztúr a segesvári csatatértől két mérföldnyi távolságra van, és a legelső állomás ahhoz a Székelyföld alsó részén) ; midőn Bem megérkezett kis táborával Székely-Ivereszturra, épen jelenvoltam, jul. 30-án. Egyszerre volt szerencsém láthatni a Macskási udvarban — hova Bem volt szállásolva —Bemet, a nagyhírű hadvezért, és Petőfit a nagyhírű költőt. Petőfi szállása Varga Zsigmond urnái volt. Másnap julius 31-én Bem kis táborát a hatszorta nagyobb orosz táborral szembe vezette Segesvárhoz. Hogy a csatának mi kimenetele lett, azt mindenki tudja. Elég az hozzá, hogy este a szétvert magyar táborból azon néhány huszár, ki megmenekülhetett, felfutott Sz.-Ivereszturra, a csata elvesztésén kivül, azt a hirt is hozták, hogy Héjasfalva közt a kozákok a vezért is elfogták. .Roppant volt a levertség, nem annyira a csata, mint a vezér elveszte miatt. Éjszaka mint-egy 11-12 óra tájt megérkezett Bem is, csupán egy huszár kiséretében nagy sárosan, s még azon éjszaka tovább ment Marosvásárhely felé.
Másnap minden jóravaló ember Petőfi után tudakozódott, de nyomára nem jöttünk annak, hogy visszajött volna Kereszturra. A ki pedig akkor a csatából Kereszturra vissza nem jött, bizonyosan vagy elesett, vagy pedig fogságba esett, mert tudni kell azt, hogy sem lefelé — mert ott volt az orosz tábor, és Segesvárnak szász és oláh lakossága — sem pedig jobbra, sem pedig balra menekülni nem lehetett, mert mindenütt akkor az ellenséges ér-zelmű oláh és szász lakossággal találkozott. A menekvő csakis a Székelyföld felé mehetett, és addig meg sem állhatott egy is, mig Sz.-Kereszturt el nem érte. Hogy Petőfi elesett, nemcsak a fennebbi körülmény bizonyítja, hanem az is, hogy Varga Zsigmond ur derék vendégszerető házához nem jött visz-sza, holott pedig megígérte volt : hogy ha visszafordulása lesz, el nem keüli. A csata kimenetele zavarában — midőn mindenki csak saját személye megmentéséről gondolkozott s gondoskodhatott : többen látták Petőfit gya-s log benn az országút közelében mélázni, s a kozákok rohama is ugy találta, mint a körülmények mutatják. Ha az erdő szélén harezoló gyalogság közt lett volna, még gondolhatná az ember : hogy azon néhány gyalogkatonával, kik egy árkon fel megmenekültek az erdőbe : ő is megmenekült, akkor is, mint azoknak Keresztúr felé kellett volna jőnie. Én azon nem épitek semmit, hogy azután itt, meg itt látták, hisz a mit eddig olvastunk, még mind a harmadik s negyedik szájból került. *) Nekem még 1850-ben mondotta két fiatal ember különböző alkalommal, hogy Petőfit azon év telén mint menek-vőt látták Marosszéken; az egyik, ha jól emlékszem, honvédeknél őrnagy volt. Ez azt mondotta, hogy Petőfit drótostót gúnyában látta, Göcsben a Csanádi háznál beszélt is vele. A más fiatal ember egy mérnöki segéd volt. Ez azt mondotta : hogy ő Petőfit Marosszéken egy pap házánál látta mint menekvőt. Én akkor sem adtam hitelt sem egyiknek, sem másiknak. Láthattak ők oly menekvőt, ki felhasználta a Petőfi nagy nevét, hogy annálinkább részvétre gerjeszsze maga iránt az embereket. Hiszen, tudjuk, hogy akkorában egy bizonyos fajtájú embereknek keresetmódjuk volt, hogy nem üldöz-tetve senkitől, mégis futottaki; egy-egy derék ember nevét magukra ruházván becsületes házaknál élődtek, csaltak, s még loptak is, s azzal tovább álltak. Azt is szentül hiszem, hogy igy akárhány helyt felhasználták a Petőfi nevet, de azt még sem hiszem, hogy él, s addig nem is fogom hinni, még ujjaimmal meg nem tapogatom, vagy a szerkesztő ur lapjában ki nem irja, hogy testi szemeivel is látta mostanában.
Marosi János.
*) Egyetlenegy esetet kivéve. Szerk.
XXXII. Kápli Lajos lelkész levele.
Kis-Babotli, (Győr) jan. 2.
A Vasárnapi Újság m. é. 52-ik számában Kiss Elek ur a Petőfi Sándor halálát bizonyítgatni akaró adatok ellenében életbenlétét bizonyítgató adatokat közölvén, mint tekintélyt, Györmegyében kebelezett kis-babothi helység evang. lelkészét, állítja fel, „kihez — úgymond — Petőfi Sándor az 1854-ik év egyik nyári-alkonyatán porosan s napelbarnitottan betért.”
Ez a lelkész én vagyok!
Amaz állítás bár igaz, mindamellett én, kit a dolog legközelebb érdekel, s ki az ügyhöz tiszta lelkiismerettel s alapos meggyőződéssel szólhatok, még Kiss Elek ur fölszólalása folytán sem veszem fel tollamat, megerősíteni annak állításait, mert még nem véltem elérkezettnek azt az időt, melyben e nagyszerű titkot leleplezni lehetne; de miután t. szerkesztő ur azt jegyzi meg, hogy,, az illető t. lelkész ur igen lekötelez bennünket, ha e tényre vonatkozólag beküldi nyilatkozatát”, nem állhatok ellent lelkem ösztönének, hogy ez örvendetes találkozásról szerkesztő urat ne tudósítsam.
Petőfi Sándor nálam volt!! de nem 1854-ik évben, mint azt Kiss Elek ur irja, hanem 1851-ben, julius közepén, egy csütörtökön délután 3 órakor tért be hajlékomba. — Ő magát, mihelyt szobámba belépett, Petőfi Istvánnak nevezte; de én, ki őt életének négy feltűnő korából — úgymint gyermek-korából — Lörinczről, kiszolgált katonakorából Sopronból, másodizbeni deákkorából Pápáról, s költőkorából Szegszárdról ismerem, arezvonásai-ban azonnal ráismertem, s minden további tartózkodás nélkül nyilvánitám előtte meggyőződésemet, mondván, ,,hogy én Istvánt nem ismerem, nem is láttam soha, de Sándort igen, s te nemis István, hanem maga a nagy s kedves költő Sándor, az én egyik régi s igen kedves barátom vagy; — itt nincs okod télni, légy nyugodt, gondodat vis lem.”
E férfias határozott nyilatkozatom után ősem titkolózott többé. Elsőbb is családját emiitette fel, azután elbeszélé, mikép menekült meg Erdélyben az orosz fegyverektől; elpanaszlá bujdosásainak keserűségeit, s azt a sok szivtelenséget s részvétlenséget, melyet meg kell kóstolni egy halálra üldözött bujdosónak, s mégis vigaszára — mond végre — „mennyire megédesül ez a sok keserűség keblemben, mikor egy oly baráthoz térhetek be, kinek hűségében kételkedni okom nincs, mint te is vagy, édes Lajosom, kihez nem a véletlen, de hű baráti utasítás téritett be.”
Ekkor adtuk egymásnak omló örömkönyük között a baráti viszontlátás édes forró csókjait; elkezdtünk a multakon andalogni sok barátunk- s barátnénkról, megemlékezvén s kérdezgetvén egymást : hát ez, meg ez, él-e? hol van? minő állásban stb.; a jövendőkről pedig ábrándoztunk s politizáltunk *), mig egypár iteze jó moóri bor lecsepegtetése mellett az éjfél az asztalnál ért bennünket, honnét fölkelvén, egymásnak jó éjt mondva, lefeküdtünk s csendesen elaludtunk.
Rövid, de édes álom után egymástól érzékeny bucsut véve, kértére ko-csira ültettem, s Ménfőig vittettem, honnét Győrbe P. F. tanár úrhoz volt menendő; Győrig azért nem vette igénybe kocsimat, mert — úgymond — „félek, hogy igy könnyebben elfognak— Ez elválás után nálam hagyta útitársát, mogyorófa pálezáját, ezen szavakkal : „e pálezát nálad hagyom emlékül, kedves Lajosom, viseld gondját addig, mig visszatérhetek hozzád,” mely kedves emléktől azonban egy álbarát 1854-ben megfosztott. Oh, de él-e mégis Petőfi?! 1851. óta vajmi sok óra reppent el, s meglátogathat-e még engem! Én azóta felőle semmitsem hallottam! — Adja az ég, hogy Ígérete s az én óhajom s reményem mielőbb teljesüljön! Ezeket mondhatom hitelesen Petőfi életbenlétéről.
Kápli Lajos.
*) Igen sajnáljuk, hogy a közlő ur vendégének nyilatkozataiból egyes részleteket nem emlit, hadd szólhatnánk hozzá többen is, mennyire emelik ezek a dolog valószínű-ségét. Szerk.
XXXIII. Ugyanonnan egy második levél.
Kis-Baboth, január 20.
A Vasárnapi Újság f. é. 2-ik számában a „Szerkesztői mondanivalók” között méltóztatott felszólitani, hogy „tegyem szivemre kezemet, s valljam meg, nem lehető-e, hogy csalódtam Petőfi személyében ?” — melyre a kö-vetkezendőket felelni szerencsés vagyok.
Az időre nézve inkább lehetne tévedés, mint a személyre nézve csalódás; mert, a világosi katastrofa után 1852-ig több menekvő szerencséltetett bizalmával, s igy az időt könnyen összezavarhatnám, dc a személyre nézve most is és mindig is azt mondom, hogy nem csalódtam. — Sokan, igaz. gondolhatják, hogy talán csak valami viszketegből nyilatkozom : de higyje meg t. szerkesztő ur, nem vagyok én azok közöl, kik Jézus szavai szerint „hiába való dicsőségnek kívánói,” kik szeretnek dicsekedni magas származással, hírneves barátokkal stb., hogy ezáltal maguknak valami kis fényt kölcsönözzenek, nem, megelégszem én saját egyszerűségemmel s azzal az állással, a melybe Isten helyezett, s nincs semmi szükségem arra, hogy másnak dicsőségéből magamnak tulajdonitsak el valamit.
De tegyük, hogy hát csalódhattam a személyben : mert, vannak az
emberek között nagy hasonlatosságok, a mit én |mindennap tapasztalok. — De hogyha nálam csakugyan ál-Petőfi volt, azt kérdem, hogyan emlékezhetett az arra s mikép nyilváníthatta, hogy mikor ő egyszer fáradtan, s ki-éhezetten — katonai pályája bevégezte után — hozzánk Sopronba be-tért, N. F. barátunk az ő felmelegítése végett fasciculusaival fűtötte meg kis vaskályháját, én pedig erszényem vékony tartalmához képest mind a hármunk számára 1 ft. 6 krig rugó szerény vacsorát fizettem a Maurer-féle vendéglőben, miután az Istenen és hármunkon kivül ezt soha senki sem tudta? s hogyan beszélhetett oly hiven bizonyos kalandokról, melyeket itt nem jegyezhetek fel?
Akármely oldalról nézem tehát a dolgot, mindenik oldaláról csak azt látom, hogy Petőfi Sándor nálam volt.
Legőszintébb nyilatkozatom után vegye t. szerkesztő ur szives üdvözletemet.
Kápli Lajos.
(Ez úttal nem irunk e levelekhez magyarázatot, nem mondjuk el a bennünk élő mély meggyőződést, hogy itt példátlan csalatkozásnak kell fenforognia — nem tes2szük pedig ezt azért, mert ellenbizonyitékok hiányában egyelőre legkevesebb jogunk sincs, a levéliró ur határozott nyilatkozatában kétkednünk (bár az önként felmerülő ellenvetések száma legio); sőt azon tisztes állást, melyet a lelkész ur elfoglal, nemcsak tekintetbe vesszük, hanem azonfelül e lapok szerkesztője szomélyesen is megerősítheti a levél némely fontos állításait p. o., hogy a levéliró akkor Sopronban tanult, midőn Petőfi ott közbakancsos volt s ennélfogva egymást ismerhették is stb. De bizzuk most a nevezetes leveleket olvasóinkra. Csak arra kérjük különösen a levéliró urat, s mindazokat, kik közel környezetében e dologra netalán emlékezhetnek, hogy a találkozás apróbb részleteit, vagya tévedés bevallását annak idejében velünk közleni szíveskedjenek. 1839-ben volt, midőn Petőfivel, a gyalog közvitézzel Sopronban megismerkedtem s mégis, midőn csak pár év múlva 1843-ban Debreczenben, polgári öltönyben szobámba lépett, azt vol-tam kénytelen tőle kérdezni : „kihez van szerencsém?” — annyira át volt változva. Szerk.)
Folytatjuk
Sorozatszerkesztő: Oriskó Norbert