Március 15-e van, 168 évvel ezelőtt tört ki a Pesten a forradalom és kezdetét vette az a korszak, melyet az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharcként máig történelmünk legdicsőbb időszakaként tartunk számon. Előkerülnek a kokárdák, ünnepi megemlékezéseken veszünk részt, felelevenítjük a kor nagyjainak, Kossuth Lajosnak, Jókai Mórnak, Vasvári Pálnak, Vörösmarty Mihálynak, Arany Jánosnak, Széchenyi Istvánnak, Bem Józsefnek és mindenekelőtt a forradalom emblematikus alakjának, Petőfi Sándornak az életét. És itt gyorsan hozzá kell tennünk, hogy ez csupán néhány név a sok közül, hiszen folytathatnánk a sort az aradi tizenhármakkal, Klapka Györggyel, Táncsics Mihállyal, Eötvös Józseffel, Batthyány Lajossal, Deák Ferenccel, Szemere Bertalannal, Szendrei Júliával, Teleki Blankával, Leövey Klárával… valójában képtelenség volna teljes listát összeállítanunk az alig másfél esztendő azon személyiségeiről, akiknek (is) köszönhetően ma is büszkén, magyarként éljük mindennapjainkat.
Valóban így van? Az emlékezés természetes, hogy összefonódik a magyarság, és köztük szűkebb közösségünknek, a felvidéki magyarság helyzetének az összehasonlítással. Nem volt ez egyébként másként 1848-ban sem, hiszen a forradalom is azért tört ki, mert akkor is úgy érezték, hogy múltunk hagyatéka és a jelen helyzet nem hozható párhuzamba.
Petőfi a Magyar vagyok című versében így írt erről: „Európa színpadán mi is játszottunk, / S mienk nem volt a legkisebb szerep; / Ugy rettegé a föld kirántott kardunk, / Mint a villámot éjjel a gyerek. // Magyar vagyok. Mi mostan a magyar? / Holt dicsőség halvány kisértete; / Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar / – Ha vert az óra – odva mélyibe.”
Tanár vagyok, Dunaszerdahelyen, a magyar gimnáziumban. Én is ide jártam, gyermekeim is. Ilyenkor iskolába menet feltűzöm a kokárdát, kikészítem a fiaimnak is, és érdeklődve megyek a munkahelyemre, vajon hányan cselekszenek még így? Felcsillan a szemem valamennyi kis kokárda láttán, és öröm számomra, hogy hagyományosan tartunk központi iskolai megemlékezést.
Örülnék, ha majd unokáim is a dunaszerdahelyi gimnáziumban tanulnának – szintén magyarul. Természetesen tudatosítom, hogy a felvidéki magyarság fennmaradásához, a magyar identitás értékként való maradásához a kokárda kitűzése kevés. Sőt, nem is szükséges, a magyarság fennmaradásáért mindennapjainkban kell cselekednünk. A kokárda egy szimbólum nemzeti identitásunk vállalására legszebb nemzeti ünnepünkön, de helytállnunk a „szürke hétköznapokon” kell. Szerencsére nem fegyverekkel és nem a harctereken, hanem vállalásokkal a mindennapjainkba. És a fegyverek helyett rendelkezésünkre álló eszköztár – szerencsére – nem kevés.
Magyar iskola
Végtelenül becsülöm azokat a szülőket, akik a második háború után, miután lehetőség nyílt Csehszlovákiában is a magyar iskolába íratásra, éltek ezzel a lehetőséggel. Ne felejtsük, tették ezt olyan időszakban, amikor közvetlenül a jogfosztottság évei után voltunk, mikor a Beneš-dekrétumokon még szinte meg sem száradt a tinta. Nagy öröm így évtizedekkel később ma is számomra, hogy édesanyám is magyar iskolába járt, és szüleim számára sem volt kérdés, hogy három gyermeküket magyar iskolába járassák.
Ostobaság, hogy szlovák iskolába íratva jobbak a gyermek érvényesülési lehetőségei. Pontosan az ellenkezője igaz, az anyanyelven folyó gondolkodásban akadályozott gyermek az, akinek csökkentik az érvényesülési lehetőségét. Számtalan példa igazolja ezt, a felvidéki magyarság körében komoly eredményeket elért személyek szinte mind magyar iskolába jártak. Az egyetemi végzettségű felvidéki magyarok is nagy többségükben magyar alapiskolába jártak.
Mégis, mi történik: ahogy enyhül az önkény, lazul a hurok, gyengül az identitás. Ez már tapasztalható volt a szocializmus éveiben is, a rendszerváltozás óta még hatványozottabban. Ez lehet az egyik oka annak a drasztikus népességfogyásnak is, amivel sújtva lettünk (vagy sújtva lettünk) az elmúlt negyedszázadban.
Pedig itt olyan egyszerű dologról van szó, amikor még véletlenül sem szembesülhetünk a „magyarkodás vádjával”. Ugyanis elsősorban nem a magyar, hanem az anyanyelvünkön oktató iskolába kell(ene) íratnunk a gyermekeinket, hogy az számára természetes közegben fejlődjön, szocializálódjon. Ez minden gyermekének sorsát szívén viselő szülő felelőssége.
Magyar identitás
Van rajtunk a szocializmus éveiből ránk ragadt örökség, amely számos esetben identitást eredményez a felvidéki magyarság köreiben (és minden bizonnyal így van ez a további határon túli magyar közösségeknél). Az örök időkre „változtathatatlannak” kikiáltott határok és világrend elsősorban a nagyhatalmak által megrajzol államhatárokkal próbálták az emberek identitását meghatározni. Egy olyan hitet próbáltak Trianon után belénk sulykolni, hogy a legfontosabb az, hogy melyik országban élünk, a nyelv, a nemzetiség pedig afféle másodrendű tulajdonság. És valljuk be, ehhez szolgamód asszisztált a kommunista rendszerhez tartozó Magyarország is. Ha a szocializmus éveiben Magyarországra látogattunk, jól éreztük magunkat, hogy magyar környezetben járunk, de mégis volt valami furcsa érzés is, hogy ez nem a mi világunk. Főleg ha Magyarországon például lecseheztek bennünket. Ilyen körülmények között nem csoda, ha a felvidéki magyarság tagjai nem érezhették magukat igazán otthon sem Csehszlovákiában, sem Magyarországon. Voltak olyan sportrajongók, akiknél ez komoly dilemmát okozott, kinek szurkoljunk, kik a mieink? Mégis, ilyen körülmények között is népszámlálásról népszámlálásra növekedett a Csehszlovákiában élő magyarok száma. Eredményesen működött bennünk a megszűnésünk elleni küzdelem természetes ösztöne.
Jött 1989, megdőlt a szocialista rendszer, Csehszlovákiából Szlovákiába „kerültünk”, az Európai Unió révén hivatalosan is közös tágabb hazában élünk Magyarország polgáraival, és Erdély magyarjaival is. Mégis, mi történt? Megindult a népfogyatkozásunk! Pedig Magyarország olyan törvényeket fogadott el, amelyek egyértelművé teszik összetartozásunk. Előbb a státustörvény révén a magyar igazolványokkal, majd a könnyített honosítással és a Nemzeti összetartozás napjának bevezetésével. Ma már mindenki, aki akarja, valóban megélheti, átélheti magyarságát. Legalábbis Magyarország részéről, mert a közép-európai rendszerváltozások legnagyobb európai nyertesének is tekinthető Szlovákiában amit tudnak, mindent megtesznek azért, hogy mi ne érezzük így. A „sajnos” ebben az esetben az, hogy nem csak a szlovákok, hanem olykor mi magunk is. Egyrészt már a korábban említett anyanyelvi iskolaválasztás lehetőségének (én mondom: kötelességének) megtépázásával, de más mulasztásaink is vannak.
Neveink
Nem sokkal a rendszerváltozás után ismét lehetőség nyílt arra, hogy neveinket hivatalosan is magyarul használjuk. Úgy ahogy otthon. Szomorú, hogy sokan vannak, akik nem élnek ezzel a lehetőséggel. Legtöbben azt mondják, egyetértenek ezzel a lehetőséggel, de ez nem fontos. Ha megkérdem, miért nem, jön a válasz, hogy ettől nem lesz olcsóbb a kenyér! Mire visszakérdezek, hogy milyen olyan dolgokat csinál, amitől olcsóbb lesz, persze jön a hallgatás. Társadalmunk szomorú tükre az, hogy akiknek leginkább példát kellene mutatniuk, azok sem teszik. Közéletünk ismert szereplői (politikusok és, pedagógusok is) sem kivételek! A döbbenetes az, hogy vannak, akik zokon veszik, ha hivatalos nevükkel szembesítik őket, pl. ha egy társaságban vagy közéleti rendezvényen a hivatalos nevükön szólítjuk őket. Ilyenkor csak vissza kellene kérdezni, hogy: Mi a gond, szégyelled a saját magad által választott nevedet?
Számos további tényező, káros beidegződés nehezíti helyzetünket, pedig több esetben egyszerű, könnyen kezelhető dolgokról van szó. Csak két példa: szülőföldünket ne féljünk nevezni Felvidéknek! Hagyjunk fel azzal a káros beidegződéssel, hogy a szlovák nyelv elsajátítása nélkülüzhetetlen követelmény az érvényesüléshez! Nem kell ezt látványosan, kihívóan cselekedni, nem másoknak kell megfelelnünk, hanem önmagunknak!
Minden bizonnyal népességfogyásunk egyik nagyon fontos oka az is, hogy a felvidéki magyarság nagy része nehéz anyagi körülmények között él. Az emberek többségének alapvető prioritása a létbiztonság megléte – és tulajdonképpen ez egy legitim elvárás. A megvalósulni látszó közös Európában erre van esély, de önmagában kevés, elsősorban magunkban, magunknál kell keresnünk a megoldást. Mindenkinek a saját területén kell cselekednie és helytállnia. A papnak a templomban, a szülőnek otthon, a pedagógusnak az iskolában.. A papnak a templomban, a szülőnek otthon, a pedagógusnak az iskolában.
Remények
Múltunk és jelenünk is jogos reményekkel tölt el bennünket. Arra is, hogy Európa bármely helyén járva büszkén vállaljuk magyarságunkat.
Volt ez így sokkal nehezebbnek tűnő helyzetekben is. Ma, március 15-én, az erre legmegfelelőbb példára tekintsünk vissza. Petőfi 1847. februárjában még ezt írta: „Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég, / Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok! / Itt minálunk nem is hajnallik még, / Holott máshol már a nap úgy ragyog. / De semmi kincsért s hírért a világon / El nem hagynám én szülőföldemet, / Mert szeretem, hőn szeretem, imádom / Gyalázatában is nemzetemet!”
Alig több, mint egy év telt el. Ugyanaz az ember már a forradalom másnapján tudatában volt annak, hogy óriási dolgot cselekedtek. „Magyar történet múzsája, / Vésőd soká nyúgodott. / Vedd föl azt s örök tábládra / Vésd föl ezt a nagy napot!”.
Európában 1849-ben Magyarországon tartott ki legtovább a szabadságharc, s olyan réseket ütött az önkényuralom falába, melyek azóta is hatnak. A költő „Európa csendes, újra csendes” című versében is ezt vetíti elő: „Emelje ez föl lelkeinket,/ Hogy mi vagyunk a lámpafény,/ Mely amidőn a többi alszik,/ Ég a sötétség éjjelén. // Ha a mi fényünk nem lobogna / A véghetetlen éjen át, / Azt gondolhatnák fönn az égben, / Hogy elenyészett a világ.”
Es ezt a fényt őrizzük meg!
Szabó Mária
Dunaszerdahely
(Készült Csáky Pál: Büszke magyar, büszke európai címmel meghirdetett pályázatára)