„Áldás a bejövőre, békesség a kimenőre!”
Számomra Székelyföld ott kezdődik, ahol még az ilyen feliratú kapuk állnak és szolgálnak a házak előtt. A románokkal mesterségesen betelepített határvidéken rozsdás vaskapuk, vagy csak szemétkupacból rakott „kerítés” jelzi a telekhatárt. Kultúrák akarva vagy akaratlan, így találkoznak. A székelykapu egy ősibb és kiforrottabb hagyományt, életmódot, életformát is tükröz díszítéseivel, jeleivel, faragásaival és elhelyezésével. Láttam olyan parcellát, ahol először elkészült a kapu és kerítés, és csak ezután fogtak az építkezéshez: a telekre már áldással érkeznek az építők, mert otthont, családi fészket, közösségi magot akarnak létrehozni. Mag és magyar, hun és hon közös tőből fakadó szavak, mint a szerte ágazó fa közös gyökere.
Így vagyunk jelen, így maradtunk meg ebben a tájban, földben, így élünk e megszentelt és megáldott térben már másfél ezer év múltán is. Székely és palóc mindig is hamarább, gyorsabban és könnyebben megértette egymást. A közös gyökér és közös sors így hangolja össze a lelkeket akár többszáz kilométeres távolságból is.
Őshonos hazánkban, a Kárpát-medencében a kapuk megnyíltak a vendég számára, de a jó szándékkal érkező menekültek előtt sem zárultak be. Ám bereteszelték a lopva érkező tolvaj, a pusztító fegyveres vagy a romboló eszmék megállítására. Nem mindig sikerrel, s nem ritkán a hátsó kerítésen át törtek ránk, és az is megesett, hogy a jóhiszeműen befogadottak éltek vissza a bizalommal, s belülről nyitották meg a kaput az ellenség és a téveszmék előtt.
„Megfogyva bár…” … mégis talpon maradtunk. Megerősödve az elmúlt száz esztendő sorscsapásai alatt.
Csak csüggednünk nem szabad, mert az örömhír azoknak ad reményt, akik az áldás és békesség üzenetének titkait lelkükben is őrzik.
„Minden ország, amely meghasonlik önmagával, elpusztul,
és egyetlen város vagy ház sem maradhat fenn,
amely meghasonlik önmagával.” (Máté, 12. 25.)
***
(az alábbi vers 30 éve született, amikor a falvak lerombolásával akarta a gőgös és önkényes román vezetés szétszórni és felszámolni a székely népet. Jelen időben a lélek otthonai ellen küldenek lánctalpas eszméket.)
SZÉKELYKAPU – ’88
nézzétek őket
az útra kelőket
csak féltett álmukat cipelik tovább
micsoda kínok perzselik őket
micsoda rémes éjszakák
odahagynak kertet legelőket
utánuk összedől a ház
a virágzó fákat aprítják tüzelőnek
s korsók roppannak a dózerek alá
hová mennek
tán maguk sem tudják
mit hagynak el
nem is érzik még
hazátlanok a szülői házban
hontalanok
hol minden ősük élt
egy gonosz szellem jár
a temetőben
árnyékában gyilkos rettegés
(utóirat)
emitt a múlt
amott a remény
közötte
szögesdrót-gondolat
erre a tél még túl kemény
s a pusztulás bűze fojtogat
Mihályi Molnár lászló