„Mi magyarok nem irigyeljük a csehektől azt, hogy nemzeti életük szabadságához eljutottak, nem irigyeljük, hogy állítólagos sok szenvedés után az élet örömeihez is elértek, csak nem ismerjük el, hogy a szerencse e kedvezése jogot adna nekik ahhoz, hogy velünk, mint letiport ellenséggel bánjanak! … az igazság az, hogy a valódi demokrácia jótékony, új életet fakasztó harmata helyett bennünket folyton a demagógia jégesője ver… ne kívánják tehát, hogy bizalommal és reménykedéssel nézzünk elébe” – Grosschmid Gézafelszólalása a prágai parlamentben 1928. június 21-én.
Ha valaki bárhová el akar érni, akkor nem csupán a célját, hanem a saját helyét és helyzetét is tisztáznia kell. Vagyis fel kell vázolnia, hogy honnan jön, hol van, merre tart. Erre a húszas és harmincas években a felvidéki magyar érdekképviselet jó példát mutatott. Itt most ne beszéljünk a behódoló talpnyalók által vagy a megszállók nagy pártjai által mesterségesen létrehozott úgynevezett „magyar pártok”-ról vagy képviselőkről, mert ilyen propagandafogások szinte mindenhol és minden korban előfordulnak a külvilág megtévesztésére vagy szavazóbázis megosztása és züllesztése céljából.
A valódi magyar érdekképviseletet az Országos Keresztény Szocialista Párt (OKSZP) illetve a Magyar Nemzeti Párt jelentette. Mindkét párt szinte ugyanazon céllal alakult, hogy a Felvidék idegen megszállásának jogtalanságát leleplezze és kinyilvánítsa, és a leigázott magyar közösség érdekeit, jogait védelmezze, emberi és nemzeti önbecsülését táplálja és megerősítse. Csupán a megvalósítás módszereiben (békülékenyebb keresztény vagy radikálisabb nemzeti) és a szavazóbázis területi vagy társadalmi besorolásában voltak eltérések. Viszont a célokban és az önmeghatározásban azonosulni tudtak, ezért volt természetes a közeledés és 1936-ban az egyesülés az Egyesült Magyar Párt nevet felvéve. Ebben jelentős szerepe volt a fiatal Esterházy Jánosnak, aki már harmincévesen a Népszövetség egyik bizottságában a felvidéki magyarokat képviselte, majd 1932-ben az OKSZP elnöke lett, és 1935-ben Körmendy-Ékes valamint Grosschmid Géza nyomdokaiba lépve Kassa jelöltjeként bekerült a csehszlovák parlamentbe. Első felszólalásában máris nyilvánvalóvá tette, hogy kiket képvisel és mit követel a jogtalan állapotok ellenében: „Akaratunk ellenére odacsatoltak Csehszlovákiához, követeljük, hogy a csehszlovák kormány teljes körben tisztelje a mi kisebbségi, nyelvi, kulturális és gazdasági jogainkat!“. Később még pontosabban fogalmaz: „Mi magyarok a csehszlovák köztársaságot mindig, mint az emberi gonoszság és tudatlanság életképtelen tákolmányát néztük, és tudtuk nagyon jól, hogy ennek a mesterségesen összeragasztott és országnak csúfolt szörnyszülöttnek semmi létjogosultsága nincs…”
amikor 1936-ban Benes elnök miniszteri bársonyszéket kínált neki, ezt elutasította, mert egy magyar képviselő ilyet csak akkor fogadhat el, ha népének, a felvidéki magyarságnak a jogállása rendezett. Amikor 1938-ban a Felvidék magyar többségű települései teljesen jogosan visszakerülhettek Magyarországhoz, Esterházy nem fogadta el a felkínált jövedelmező budapesti ajánlatokat, hanem maradt azok képviseletére, akik községükben nem alkottak többséget. Például Pozsonyban a szlovákok 1910-ben csak 10 %-ot képeztek (a 42 % német és 41 % magyar mellett), de 1930-ban a betelepítések és népszámlálási csalások után sem voltak többségben, ám a magyarok részaránya sem érte el ezt a szintet. Esterházy helytállása biztatást és reményt jelentett: „…itt maradok köztetek, és veletek fogom átélni a rossz napokat is… mert ha másokat maradásra biztatok, én sem mehetek el innét”.
A népe sorsában osztozó képviselő a népének útmutatója, vágyainak megfogalmazója és a megpróbáltatásban a lelki támasza tud lenni. De tudnia kell, hogy a megalkuvása vagy önkéntes behódolása esetén szétszéled a nyáj, és a pusztulás lép a helyébe. Esterházy tudta, hogy mire vállalkozik, és ezt vállalta mindhalálig. Bár ellenfelei nem szerették, de ezért tisztelték, és ezért rettegtek tőle (mint a tolvaj a leleplezéstől) és miatta az ellenségei. Beneš óhajára ítélték halálra hamis vádakkal, és még a szovjet pokolból is hazahozatták, hogy kivégzésével véglegesen megtörjék azok akaratát és önbecsülését, akik bíztak benne. Aki nem ilyen hittel és elszántsággal szeretne népünk képviseletére vállalkozni, az máris adja be lemondását. Esterházy tisztessége nem szorul védelemre, őt az isteni gondviselés adta nekünk, hogy legyen példaképünk! Ugyanakkor elsőrendű feladatként kell kitűzni minden gazdasági program előtt, mert mit ér a pénz becsület nélkül, hogy Esterházy nevét megtisztítják minden hazug megítéléstől, amit 75 év óta a területünket bitorló hatalom ráaggatott.
EZT JOGOSAN KÉRJÜK ÉS ELVÁRJUK MINDENKITŐL, AKIK VALÓBAN EGY MAGYAR ÉRDEKŰ ÉS LELKÜLETŰ ÖSSZEFOGÁSBAN GONDOLKODNAK.
„Mi azért vagyunk, nekünk az a küldetésünk, az a hivatásunk, azért harcolunk, hogy fajunkat, nyelvünket gerincesen fenntartsuk és a jobb magyar jövőt ezzel biztosítsuk.” . Groschmid Géza szenátor (Márai Sándor édesapja) 1928. június 29-én az OKSZP érsekújvári ünnepségén mondott beszédéből A magyarság egységéről.
Mihály Molnár László
Hamarosan jön a 3. rész is.
Az első rész itt tekinthető meg