Amikor a Parlament előtt sétálva megpillantottam az idén október 31-én újra felavatott Nemzeti Vértanúk Emlékművét, valami magasztos érzés fogott el, mely érzés rideg gyásszal vegyült bennem. Füredi Richárd szobrászművész és Kismarty-Lechner Jenő építész a vörös terror áldozataira emlékező alkotása fenséges és megdöbbentő is egyben. Hungária királynő alakja erőt, elszántságot sugároz és tiszteletet parancsol, a kőpillér tetején fekvő kőkoporsó, a pillér hátoldalán látható, sárkányszerű szörnnyel vívó férfi harca pedig jelzi: bár a harcnak még nincs vége, de a magyarság (férfi) és a szörny (bolsevizmus) harcában már most is sok magyar vér folyt ki. A Nemzeti Vértanúk emlékművét 1934. március 18-án avatták fel a Vértanúk terén. 1945 szeptemberében az emlékmű a „spontán szobordöntögetések” áldozatává vált.

„A bűnök nem akkor teljesednek be, amikor elkövetik azokat, hanem akkor, amikor elfelejtik – emlékezett Kövér László házelnök október 31-én a vörös terror áldozataira a Nemzeti Vértanúk Emlékművének újraavatásán. 1934-ben az eredeti szobrot még Horthy Miklós jelenlétében avatták fel. Annak a Horthy Miklósnak a jelenlétében, aki a cikk írásának napjához viszonyítva 100 évvel ezelőtt vonult be a vörös rongyokba öltözött, a Károlyi és Kun Béla által megnyomorított Budapestre.

„Dacára az esős reggelnek, útvonalunkat mégis mindenütt boldog izgalomban ünneplő, sűrű embertömeg szegélyezte és lelkesedéssel köszöntött bennünket. Hangosan nyilvánult meg a lakosság öröme, hogy a vörös terror szenvedései alól felszabadult. Budapest polgármestere a Gellért-szálló előtt fogadta és üdvözölte hivatalosan a nemzeti hadsereget.” – írja Horthy Miklós az emlékirataiban.

Szombaton, 100 évvel később, a Mi Hazánk Mozgalom szervezett fáklyás felvonulást a Horthy Miklós társasággal együtt, mely után a Gellért téren Csabai János színművész előadta a bevonuló fővezér beszédét, mely kifejezte az akkori hangulatot. Egy-egy részt már biztosan ismer belőle a Kedves Olvasó, hiszen már én is idéztem többször:

„Polgármester úr!

Fogadja meleg szavaiért a magyar nemzeti hadsereg nevében őszinte köszönetemet. Ma, ennek a városnak a küszöbén, nem vagyok abban a lelkiállapotban, hogy szokásos frázisokkal éljek. Igazságérzetem arra kényszerít, hogy kertelés nélkül mondjam ki azt, amit érzek. Amikor még messze voltunk innen és csak halvány volt a reménységünk, hogy ezt a tévútra vezetett nagyvárost fegyverrel a kezünkben viszontláthassuk, átkoztuk és gyűlöltük, mert a távolból természetesen nem szegény magyar testvéreinket és itt üldözést szenvedő mártírjainkat láttuk, hanem csakis azt a piszkos áradatot, amelybe ez a város alásüllyedt.”

Csabai János művész a szombati megemlékezésen a szöveg elmondásakor a „piszkos áradat”részhez érve lazán maga mögé mutatott hüvelykujjával, jelezve, hogy a Budapestet akkor vörös rongyokba öltöztetők ma is köztünk élnek. Találó volt, az biztos.

„A magyar nemzet szerette Budapestet és el is kényeztette; mégis az utóbbi időben ez a város lett a veszte. Most, itt a Duna partján, tetemre hívom a magyar fővárost. Ez a város megtagadta ezer éves történelmét, ez a város porba rántotta a szent koronát, meg a nemzet színeit és vörös rongyokba öltözött. A nemzet legjobbjait börtönbe vetette, vagy kiüldözte hazájukból. Ezen felül még mindenünket el is tékozolta. Mégis, minél jobban közeledünk ide, annál inkább indult olvadásnak a szívünkre rakódott jégréteg és hajlandókká váltunk arra, hogy megbocsássunk. Igen, megbocsátunk ennek a bűnbe sodort városnak, ha visszatér a haza szolgálatába, ha szeretni fogja szíve és lelke minden erejével ezt a földet, melyben őseink csontjai porlanak, – ha szeretni fogja azt a rögöt, melyet testvéreink arcuk verejtékével művelnek, a szent koronát, a kettőskeresztet, meg a négy folyót, – egyszóval, ha szeretni fogja magyar hazánkat és magyar népünket.”

Bevallom, a beszéd e része hallatán most is picit elérzékenyültem, ráadásul ennél a résznél az addigi szélcsend ellenére jött egy nagy fuvallat, mely hatására lassan, hullani kezdtek az arany színű levelek a mellettünk lévő fáról, egyenesen ránk, az emlékezőkre. Egy beszéd után, melyet 100 évvel elhangzása után újra elmondtak, s mely újra aktuális.

„Katonáim –, miután learatták és begyűjtötték földjeik termését, – fegyvert fogtak, hogy az országban a rendet helyreállítsák. Az ő kezük immár készen áll a testvéri kézfogásra, de -, ha elkerülhetetlen lenne -, felkészült büntető ökölcsapásra is: Adja Isten, hogy erre ne kerüljön sor, és hogy azok, akik bűnösök, vagy annak érzik magukat, jobb meggyőződésre jussanak, és kettőzött erővel vegyenek részt annak a Budapestnek felépítésében, amely majd összes nemzeti erényeink fényében ragyog. Testvéreinket, akik itt annyit szenvedtek és mindvégig velünk együtt éreztek, szívünkből üdvözöljük.”

A kormányzó úr beszéde Csabai János előadásában is nagy élmény volt, de megható és mozgósító erejű is egyben. Még a háttérben lévő, vörös rongyokba öltözést aktuálissá tévő pártok képviselői sípolása és kiabálása ellenére is.

Amikor Horthy bevonult Budapestre, Magyarországgal még nem kötöttek békét, csak fegyverszünetet, így egy egész év telt el, míg a főváros lakossága újra nemzeti fegyveres erőt láthatott. Ez az év a forradalmak éve volt, de a terroré is.

Horthy, az emlékirataiban ír arról, hogy bizonyos történetírók szerint nemcsak a vörös, hanem a „fehér” terror is uralkodott abban az időben.

„Semmi okom sincs rá, hogy szépítgessem azokat az igazságtalanságokat és kegyetlenkedéseket, amelyek valóban megtörténtek abban az időben, amikor csak acélseprő tisztíthatta meg az országot. Egy német tiszttől hallottam, aki a második világháborúban, Szerbiában kommunista partizánokkal állott harcban, hogy rá és csapatára milyen szörnyű hatást tett, amikor látniok kellett az útmenti fákra sorozatosan felakasztott bajtársaikat, akiket megvakítottak, meggyaláztak és állati módon összeroncsoltak. Ilyen pillanatokban a legbékésebb embert is hatalmába keríti az elkeseredett bosszúvágy.

Egyik legfontosabb feladatomnak tartottam, hogy a vörös terror leküzdésére, Magyarországon önként alakult szabadcsapatokat feloszlassam, vagy tagjaikból fegyelmezett egységeket szervezzek az új hadseregben. Egyetlen törvénytelen tett elkövetésére sem adott parancsot a fővezérség.” – írja a Kormányzó.

A Budapesti Hírlap A nap szenzációja című írása szerint soha egy pillanat sem volt, amikor Budapestnek rettegnie kellett volna a magyar hadseregtől.

„Mindig is csak arról volt szó, hogy ez a hadsereg, mihelyt szükségessé és lehetségessé válik, a magyar nemzet hazafiságának és becsületének letéteményese és őre legyen. Tudtuk és tudták a politikusok is, hogy Horthy Miklós csak a bolsevizmussal szemben politizál, azt azután katonás stílusban és katonás gyökerességgel.”

Horthy Az Ujságnak adott interjúban arra a kérdésre, „Mi igaz a nemzeti hadsereg állítólagos kegyetlenkedéseiről?”, úgy válaszol: „Bizonyos elemek gyűlöletessé akarták tenni a nemzeti hadsereget. A külföldi sajtó tele volt hamis hírekkel, fehérterrorról szóló tudósításokkal. Ezt azonban sem Lloyd George, sem Clemenceau nem hitték el, csupán Budapest adott hitelt ezeknek a gyalázatos ferdítéseknek. Szükséges volt, hogy az entente-nak egy zsidó tisztje jöjjön ide, s cáfolja meg a rút rágalmakat.”

Az Est nevű lapban Horthy róla elterjedt hamis hírekről beszélt. Elmondta, hogy a legnagyobb megütközéssel olvasott állítólagos különös terveiről a hazai és külföldi lapokban. Elhíresztelték, hogy vérfürdőt akar rendezni és, hogy minden épkézláb embert meg akar ölni.

„Velem csak annak lesz baja, aki zavart, felfordulást akar csinálni. Azt vagy azokat tényleg le fogom, le fogjuk törni. Ebben az országban rendnek kell lenni. Ma minden tisztességes magyar embernek az a kötelessége, hogy hazánkat ebből a borzasztó helyzetből kiszabadítsuk. […] a bolsevizmust se lehetett volna megcsinálni, ha nem piros-fehér-zöld színnel jöttek volna a bolsevikiek.” – nyilatkozza a Kormányzó.  Elmondta azt is, hogy akkor még nem lehetett tudni, hogy Károlyi Mihály, Magyarország legnagyobb gazembere, aki elárulja hazáját. Károlyi azt hangoztatta, hogy csak így lehet a területi integritást megvédeni. Rögtön utána pedig megjelent, hogy „nem állunk a területi integritás alapján”. Ha Károlyi akarta volna, az egész pusztulást meg tudta volna akadályozni: egy hadsereg állott a rendelkezésre. Egy hadvezér az első forradalomkor beállított hozzája és így szólt: – Tízezer emberem van, mit csináljak, rendelkezésére állok! Károlyi kiabálni kezdett: – Leszerelni, leszerelni! Erre a katona nem mondhatta azt: »én nem szerelek le!” – így Horthy.

100 éve ezen a napon Magyarország történetének új fejezete kezdődött el. Ennyi idő elteltével szégyen, hogy még manapság is a nemzeti színbe csomagolt, fősodratú „sztártörténészek” nagy része dicséri az országát elpusztító, megalkuvó vörös grófot és az istentelen, hazátlan, nemzettelen vörös mételyt, miközben ahol csak tudja, szidja és hazugságokat terjeszt Horthy Miklós kormányzóságának idejéről.
„Konferenciák, könyvek próbálják tisztára mosni 1918-1919 szennyes időszakát, túldimenzionálják az ún. fehérterrort – amelynek lufiját a Bécsbe emigrált magyarul beszélő kommunisták fújták nagyra –, de arról már megfeledkeznek, hogy a fehér különítmények tisztjeinek egy része izraelita vallású volt és a zsidó nagytőke is pártolta a magyar nemzeti haderő felállítását.” – írja Babucs Zoltán kitűnő hadtörténész.

Mindazok, akik meg szeretnék ismerni a Horthy-korszak kezdetét, ne a magukat függetlennek hazudó, balliberális, akadémiai elefántcsonttoronyba zárkózott és mai fejjel okoskodók munkáit, hanem a kormányzó emlékiratait, Szabó Dezsőt, Tormay Cécile-t vagy Kozma Miklós naplóját forgassák.

S engedje meg a Kedves Olvasó, hogy Lázár János, volt Miniszterelnökséget vezető miniszter, fideszes képviselő szavaival köszönjek el Önöktől, és emlékezzek Vitéz Nagybányai Horthy Miklósra és dicsőséges bevonulására:

„Horthy bajtársaival és szövetségeseivel megmentette Magyarországot. Hős katona volt, igaz magyar hazafi, akire főhajtással kell emlékeznünk!”

Ez a minimum, amit ma mindenkinek ki kellene mondania.

Méry János

Megj.: Nyomtatásban megjelent a Csallóköz. c. hetilapban