Június 4-e kapcsán a kilencvenöt évvel ezelőtti idő egy olyan pillanatára emlékezünk, amely megváltoztatta a magyar nemzet helyzetét! Azt hiszem, finoman fogalmazunk, amikor azt a megállapítást tesszük, hogy a későbbiekben semmi sem lett már az, ami addig volt, és minden megváltozott közösségünk jövőjét tekintve.

 

Június 4-e kapcsán a kilencvenöt évvel ezelőtti idő egy olyan pillanatára emlékezünk, amely megváltoztatta a magyar nemzet helyzetét! Azt hiszem, finoman fogalmazunk, amikor azt a megállapítást tesszük, hogy a későbbiekben semmi sem lett már az, ami addig volt, és minden megváltozott közösségünk jövőjét tekintve. Az 1920. június 4-ei, első világháborút lezáró versailles-i békerendszer az önbecsülésünkben és gazdasági helyzetünkben negatív változásokat „eredményezett”, ami mind a mai napig érezhető az egész Kárpát-medencében. Bár ezt néhányan vitatják, „vakság” esetén tagadják. Ráadásképpen egyesek egyenesen feleslegesnek tartják június 4-ére való visszaemlékezéseket, a nemzeti összetartozás napját pedig értelmezhetetlennek vélik. Érdekes módon éppen szlovákiai magyarként gondolják így, vagyis az elszakított területen élőként. Teszik ezt akkor, amikor élethelyzetükből, vagy foglalkozásukból kifolyólag közben állandóan a szlovákiai magyarok helyét keresik, helyzetét vizsgálják, értékelik.
„Múltba nézésnek” tekintik azt az evidens és logikus megnyilvánulást, ha a közösség helyzetének negatív kondíciójáért felelős történelmi pillanatot az emlékezések révén elemzés alá veti valaki. Pedig a „gyógyulás” egyik kiindulópontja a diagnózis felállítása. Ez által lehet sok esetben nemzetközösségünknek a tehetetlenségérzését – „lelki betegségét” oldani.
Az elmúlt húsz egynéhány év ismételt emlékezéseinek konklúziója alapján született meg 2010-ben az az európai szintű filozófiai elgondolás, hogy mi, magyarok (szlovákiai magyarok is) próbáljuk úgy megélni ezt a rendkívül keserű történelmi napot, hogy ne a szétszakítottságunk érzése vegyen rajtunk erőt, hanem az összetartozásra gondoljunk, és ezt a megközelítést erősítsük magunkban! Ugyanis szétválasztottságunk érzését a fejünkben és a lelkünkben kell elsősorban oldani. A legjobban egy Wass Albert idézettel tudnánk ezt szemléltetni: „Együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség.”

Gondoljunk csak bele, hogy az Európai Unióban milyen gyakran hangoztatják a határok felettiséget. Mennyire fontos az unióban a természetes kulturális és történelmi régiók egymásra utaltságának hangsúlyozása és egysége. Mi sem teszünk másképpen június 4-én! Mi is hangoztatjuk, hogy a határok nemcsak az Európai Unióban tűntek el, szűntek meg, hanem a Kárpát-haza történelmi-földrajzi, kulturális régióikat mesterségesen szétszabdaló és működésképtelenné tevő határai is megszűntek. Többé „újra” nincsenek elválasztó államhatárok magyar-magyar ember között a Kárpát-medencében, reméljük véglegesen. Felvidéki magyarként, a Csallóközben élve vagy akárhol végig Dél-Szlovákia “határ menti” településein lakva tapasztalható, hogy az immáron már csak képzeletbeli határ másik felén élők is ugyanazokkal a gondokkal küzdenek, ráadásul mindezt ugyanazon a nyelven meg is tudják osztani, beszélni egymással. Akkor meg miért is nem érdemes az összetartozás érzését erősíteni?

Már pedig ahhoz, hogy egy dél-komáromi és egy észak-komáromi vállalkozó sikeresen összefogjon, vagy két egymás mellett elterülő, képzeletbeli országhatárral elválasztott Ipoly-menti vagy bodrogközi település bátran összehangolja a fejlesztési tervét, annak fontos kiinduló pontja a kölcsönös bizalom, amely az összetartozás érzésén alapszik. Ezen a napon a hétköznapok rohanó embere is megvilágosodhat, rájöhet, ahhoz, hogy a gazdaságilag ellehetetlenített dél-szlovákiai régiókban jobb életszínvonal legyen, kell az összefogás. Összefogás azokkal a részekkel is, amelyek a valaha volt egységes régiók területéből közigazgatásilag a mai Magyarország területén vannak.
A nemzeti összetartozás napja így orvosolhatja a kilencvenöt évvel ezelőtt ejtett csonkítás lelki és gazdasági nehézségeit, vagy fájdalmait – vérmérséklettől függően. Szükség van az emlékezésre, hogy a jelenben tudjunk cselekedni, azért, hogy együtt építsük a közös jövőt! Ezt kívánja tőlünk az európai határok feletti közgondolkodás és nem utolsósorban a magyar lélek.
(Elhangzott a Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából rendezett csátaljai megemlékezésen.)

Forrás: Samu István/Felvidék.ma