Vélemény

Szerző: Mihályi Molnár László

Nem kell messze kóborolnunk, hogy meglássuk azt, amit Shakespere is üzen, hogy „színház az egész világ, és színész benne mindenki…” Ám nem csupán időtálló vagy idődten üzeneteket közvetít az idétlen világról. Cselekménye a múltban játszódik, de saját korának gyarlóságait veszi célba, és ugyanúgy szólnak hozzánk, nekünk, rólunk is. Az örök emberi értékek mellett a gyengeségek, gyarlóságok, hiúságok sem változnak, csak a díszletek vagy eszközök legfeljebb. A Hamletből is kiszól a sírásók segítségével, és arról beszélnek, hogy a király elküldte Londonba az ifjú herceget, mert megbolondult. No, ott legalább akkor nem lesz feltűnő… – mondja a másik.

Hamlet elveti a vérbosszú parancsát, ami egy apjától kapott szellemi örökség, a Szellem követeli, Dánia akkori szellemisége. Ám ő már a humanista Wittenbergben tanul, onnan tér haza apja halálhírére. Tudni akarja az igazságot, de a humanista és keresztény meghatározottság megköveteli az élet tiszteletét. Ahol felnőtt, Helsingőrben, csak külsőség a kereszt, hagyományaiban ősi, viking vagy kelta örökség. Hamlet vívódásainak alapkérdése, hogy megújítsa hazája eredendő hagyományaiból a morált, beléoltva a humanista keresztény emberi alapértéket (a jézusi szeretetet). Reméli, hogy apja gyilkosa, ha leleplezik, szembesül bűnével, talán félreáll, hogy vezekeljen bűnei miatt. Ám ennek az is a tétje, hogy kié legyen a trón. És a frontvonal közepén ott van az anyja, aki a férje gyilkosát (amiről nem tud, hiszen mindenki kígyóról beszél) szereti. Végül a lépéskényszer csapdájába esik. És előtte nem mellesleg megöli (félreértés miatt) szerelme apját, s hogy Oféliát megvédje, örültnek tetteti magát, elhidegülést színlelve, viszont ebbe Ofélia őrül bele, öngyilkos lesz.

A király álnok módon kihasználja Ofélia bátyjának bosszúvágyát, de a lovagiasnak álcázott párbajban mérgezett a kard és az üdítésre szánt bor is. A kard megsebzi Hamletet, de ellenfelét is, közben a bort az anyja issza ki.

Mindenkit elveszít, akit szeretett, s az ő élete is bevégeztetik. Az elkeseredés felülírja a tanult szabályokat, ekkor öli meg apja gyilkosát. Közben a fiatal norvég király, akinek apját valamikor Hamlet apja ölt meg, ellenállás nélkül elfoglalja a trónt. De tiszteli az ifjú herceget, nemes lelkületét: „Nagy király lehetett volna”. Ilyennek kellene lennie egy uralkodónak.

Nekünk vajon mit mond? Hogy nincsenek már bosszúállók? Nincsenek hatalomra vágyó gyilkos indulatok? Vagy azt, hogy ebben semmi sem változott, és mindenki szennyes lesz, akit a kukába löknek? Vagy csak seperjük egy rakásra a szemetet, ne hordja szét a szél, s védjük meg gyermekeinket is ettől.!

És a nagy kérdés, a szállóigévé lett mondat valódi értelme: „Lenni vagy nem lenni?” Ott a magyarázat:

„Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.
Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?
Meghalni – elszunnyadni – semmi több;
S egy álom által elvégezni mind
A szív keservét, a test eredendő,
Természetes rázkódtatásait:
Oly cél, minőt óhajthat a kegyes.
Meghalni – elszunnyadni – és alunni!
Talán álmodni: ez a bökkenő;
Mert hogy mi álmok jőnek a halálban,
Ha majd leráztuk mind e földi bajt,
Ez visszadöbbent. E meggondolás az,
Mi a nyomort oly hosszan élteti:
Mert ki viselné a kor gúny-csapásit,
Zsarnok boszúját, gőgös ember dölyfét,
Útált szerelme kínját, pör-halasztást,
A hívatalnak packázásait,
S mind a rugást, mellyel méltatlanok
Bántalmazzák a tűrő érdemet:
Ha nyúgalomba küldhetné magát
Egy puszta tőrrel? Ki hordaná e terheket,
Izzadva, nyögve élte fáradalmin,
Ha rettegésünk egy halál utáni
Valamitől – a nem ismert tartomány,
Melyből nem tér meg utazó – le nem
Lohasztja kedvünk, inkább tűrni a
Jelen gonoszt, mint ismeretlenek
Felé sietni? Ekképp az öntudat
Belőlünk mind gyávát csinál,
S az elszántság természetes szinét
A gondolat halványra betegíti;
Ily kétkedés által sok nagyszerű,
Fontos merény kifordul medriből
S elveszti „tett” nevét.”

Vagyis tenni vagy nem tenni, esetleg inkább embernek lenni vagy nem lenni, megmaradni embernek, vagy valami embertelent, emberhez nem méltót cselekedni? Talán már az önpusztítást, mint a kétségbeesett helyzet megoldását is felveti, önkeze által megszüntetni a megaláztatást, de attól a körülmények maradnak, másokra hárulva tovább nyomorítanak. Vagy talán mégis az a fő kérdés, hogy tűrni, eltűrni minden nyűgöt, gúnyt, megaláztatást, kisemmizést, zsarnoki bosszút, gőgöt, hivatali visszaéléseket, vagy inkább ellenállni, cselekedni, fegyvert fogni mindezek ellen? Lehet tűrni úgy is, hogy félreállunk, engedjük a gonoszt működni, ami már behódolást jelent, de úgy is, hogy passzív ellenállással, nem erőszakkal, de nem hódolunk be, nem teljesítjük a zsarnok óhaját, ám az még ekkor is tovább garázdálkodik. A harmadik az önfelszámolás, önpusztítás (öngyilkosság). Végezetül marad a fegyveres ellenállás. Hamlet a mindent eltűrő Jób sem akar lenni, de a harcba szálló Dávid szerepére sem vállalkozik, végezetül mégis erre kényszerül, amikor már minden elveszett, mindenki halott, akit szeretett (apja, anyja, szerelme) és vele együtt az ország is idegen kézre kerül. Mintha azt mondaná a szerző, hogy elkésett felismerés?!

Annyi helyzet, megoldási kísérlet áll előttünk, de nincs recept, csak az, hogy tisztának kell maradnunk gondolatban, szóban és cselekedetben egyaránt, de a mulasztás vétke is bűn lehet, ha nem mondunk idejében nemet arra (szóval, választással, elutasítással), amire később már csak fegyverrel lehet!