Az élet örök búcsúzás.
Ó bár csak tudnánk távozáskor
fényt hagyni, mint a Messiás,
belészeretni az szívekbe,
apostolokba, mártírokba,
hogy átadják a századoknak,
a századok az ezredeknek!
Fényt hagyni, mint a Messiás!

Vagy legalább, mint az anyák,
kik egyre jobban megragyognak,
minél sötétebb lesz az éj,
és minél jobban porlanak
a bánat-barna hant alatt.
Fényt hagyni, mint a jó anyák.

Vagy legalább is, mint a Nyár,
amely almákba és diókba
szerette édes álmait,
és édességével világít
a hosszú, hosszú tél alatt.
Fényt hagyni, mint a drága Nyár.

Vagy legalább is, mint a Nap,
melyet elnyelt az alkonyat,
de a legbúsabb éjben is
világít még a gyöngyvirágban,
a liliomban, mécsvirágban.
Az életünk olyan tünékeny.
Ó szent fényt hagyni volna jó!
Fehéren és kéken.

(1937)

Mécs László szobra Nagykaposon

Mécs László (eredeti neve: Martoncsik József) (Hernádszentistván, Kassa mellett, 1895. január 17. – Pannonhalma, 1978.november 9.) magyar premontrei szerzetes (Jászó, Kassa, Nagykapos, Királyhelmec, Pannonhalma) költő.

https://hu.wikipedia.org/wiki/M%C3%A9cs_L%C3%A1szl%C3%B3_(k%C3%B6lt%C5%91)

Mécs László emléktáblája Királyhelmecen