Mihályi Molnár László előadása elhangzott augusztus 19-én Ópusztaszeren, a MVSZ megalakulásának 80. évfordulóján a Petőfi emlékezésen.
(akadémiai bürök-raták cukormázas nemzetárulása és a mákonyos létől elbénultak tévelygése kapcsán)
„Jogot tehát, emberjogot a népnek!
mert jogtalanság a legrútabb bélyeg
Isten teremtményén, ki rásüti:
Isten kezét el nem kerülheti!”
Romantikus filmek gyakori témája, hogy egy emberről felnőtt korában derül ki, hogy nem is azok a szülei, akik felnevelték. Aztán a valódi szülők vagy akarják vagy elutasítják, de a gyermekük számára felszabadító megkönnyebbülést és örömöt jelent az igazság megismerése. Bár sokan azt vallják, hogy jobb nem tudni az igazságot, amely rossz hírt tartalmaz, de ettől függetlenül az érintett személynek emberi joga van arra, hogy hozzáférjen. S ha a hír nem is rossz, akkor még inkább. Minden egyén és minden nép szeretné tudni, hogy kik az ősei, honnan származik, és nagyjainak, dicső őseinek sorsa hogyan alakult. Kinek vagy kiknek az érdekét szolgálhatja mégis ködbe burkolni a tényeket, amelyek ismeretéhez ez egy egész nemzetnek joga lenne?
Az természetesen nem érv, hogy Petőfi versein nőttem fel, s nem véletlen ezért, hogy első próbálkozásaim az ő ritmusát, ütemezését, szófordulatait utánozták akaratlanul is. Még az érettségi vizsgán is őt húztam ki, s magyartanárom arcán könny gördült végig, mikor visszahallotta szavait és gondolatait a hazafi, a szülőföldjét és népét szerető, szabadságvágyó, önfeláldozó és a csatatéren a szabad Magyarországért hősi halált halt költőről (annál is inkább, mert még friss élmény volt a 68-as szovjet megszállás a Felvidéken, amit kötelezően internacionalista segítségnyújtásként kellett tanítani és tanulni…). Természetesen én Petőfiről elhittem, amit tanultam, és a költői jóslat is erről szólt: „ott essem el én”. Nincs ennél szebb, nemzetibb, hazafiasabb halál. Egy magyar forradalmárhoz méltó. (Persze, ha most Budaházy módjára követni akarnánk, akkor megnézhetjük magunkat! Pedig ő még annyit sem mondott, hogy akasszátok fel a gyurcsányokat…) Ki merészelné ezt a hőstörténetet kikezdeni? Már az is elég folt egyesek szemében ezen a portrén, hogy az anyja egy tót menyecske volt…
A mélyebb szemiotika felé akkor még nem vonzott a kíváncsiság, és a tananyag, a hiedelem és az előítélet amúgy is eltakarja azt az utat, amely ésszerű kereteken belül más irányból, másfajta módon és új kérdésfelvetésekkel világítaná meg a dolgokat. Pedig már a néphagyomány sem azt hirdette, hogy meghalt volna a csatatéren, hanem azt, hogy ELTŰNT. Még szólássá is vált, hogy „eltűnt, mint Petőfi a kukoricásban”. Ilyen „felkészültség” után jómagam is felháborodtam, amikor a Tükörben olvastam Fekete Sándor tollából, hogy valamiféle „dilettánsok kutakodnak Petőfi után Szibériában”. Méghogy Barguzinban?! Hiszen akadémiai tudósok bizonygatták, hogy a muszkák nem vittek foglyokat! S akkor le is zártam magamban a dolgot. Egy időre. Mert valamivel korábban barátom lakásán egy éjszakán át olvasgattam a Beszélőt, főleg azt, hogy talán nem is ellenforradalom volt, mint ahogy tanultuk 1956-ról, hanem szabadságharc. (pedig máig vannak, akik továbbra is úgy tanítják, hogy 1956-nak „nem egyértelmű a megítélése”, hősei „megosztó személyiségek”, „antiszemita és fasiszta magyar gengszterek szervezték” stb.). Számomra akkor vált egyértelművé, hogy sok dolgot kell újra olvasnunk. Mert József Attilát sem lehet a „kommunista költő” skatulyába gyömöszölni (hiszen éppen ő mondja ki, hogy „fasiszta kommunizmus”), és amit Anonymus és Arany János is tudott hun származásunkról, bizony az az igaz, nem pedig az akadémiai katyvasz a karikalábú lovasnomád halászokról, akik mindenféle tudást más népektől kellett megtanuljanak. Ma már egyértelmű, hogy a finnugor kizárólagosság is legalább olyan baromság, mintha mindenkinek csak anyja lenne és apja sehol, vagy még jobb, ha talált gyereknek könyvelnek el, aki bárhonnan jöhetett, és bármit lehet vele csinálni, aki mindent csak a szomszédainak köszönhet. Ráadásul azóta már az is kiderült, hogy a finnségi népekkel annyira sem vagyunk genetikailag rokonok, mint az amerikai indiánokkal, de az ujgurokkal és türk népekkel annál inkább. Ám ez már a hivatalos tananyagon kívüli tiltott övezethez tartozik.
Valahogy így jutottam el ahhoz a ponthoz, amikor meg kellett lássam, hogy Petőfi nyomait sem dilettánsok, hanem komoly szakemberek (régész, antropológus) kutatták. És egyre több nyom jelezte, hogy a tudományosnak nevezett, de a hatalom önkényének és szabadkőműves páholyoknak szolgáló lélekromboló személyek és szervezetek minden területet kisajátítanak, elködösítenek, hogy a magyar nemzeti érzést, hagyományt és történelmet elsorvasszák vagy meghamisítsák. Még akadémiai elnök is lehetett egy olyan személy, aki Árpád magyarjairól olyan aljas hazugságokhoz adta a nevét, amilyeneket még ellenségeink sem szoktak összezagyválni.
Mert bizony a nemzeti önbecsülés megtartó erő, de akiknek az útjában állunk, azok ezt nem óhajtják megerősíteni, hanem csak lerombolni, elsorvasztani, megkérdőjelezni, mivel az ő szemükben azért vagyunk bűnös nép, mert még mindig nem pusztultunk el, bár az elmúlt 1600 évben, megtelepedésünk óta szinte minden évszázadban volt eddig legalább egy szervezkedés, hogy a „magyar nemzet végleg kipusztuljon”. Ám 1111 éve Pozsonynál is kaptak egy leckét, és azóta sem bírták kitörölni Európa keresztútjáról a magyar nemzetet. „Állítsuk meg a hunokat” – ezzel a felhívással küldték hadba az amerikai hadsereget az első világháború derekán. De New Yorkban már 1905-ben eltervezték, és Londonban 1909-ben jóváhagyták, hogy az általuk kiprovokált és nagy haszonnal kecsegtető háború egyik hozadéka nem csupán a német és orosz terjeszkedés letörése lesz, nem csupán a több milliárdos kamathaszon és a fegyverszállítmányok utáni jövedelem (és a segítség fejében Izrael megalakításának kizsarolása), hanem a Kárpát-medence befektetési területekre való feldarabolása is, amelyben a meghagyott megcsonkolt területnek önként kellett volna behódolnia. (ha nem jön Horthy Miklós, akkor nem lett volna akadálya !) Egy évszázad óta összeesküvéselméletnek bélyegzik azt, ha arról beszélünk, hogy a nemzetközi pénzügyi világ az európai keresztény kultúra felszámolására törekszik megbízott ügynökei útján. Pedig Magyarországon a közelmúltban már törvény is született eme ügynöki tevékenység megakadályozására.
Ám a MTA máig nem akarja ebben az irányban kutatni, vizsgálni, feltárni és nyilvánosságra hozni a dokumentumokat!!! Fárasztó adatokkal, statisztikai grafikonokkal, harmadrendű okoskodásokkal terhelik meg a tankönyveket is, hogy a diáknak még csak eszébe sem jusson az egyenes és igaz útra tévedni.
Bár már nyilvánvaló, hogy a magyar szabadságharcot is olyan nemzetközi összefogás tiporta el, amilyenre másfél évszázada mindig ugyanazok a bankok nyújtanak hitelt (hogy ki tudják fizetni az orosz cárt és a felbérelt oláh, rác és tót martalócokat egyaránt), de ezt a körülményt sehol nem mutatják fel. Ahogy azt sem, hogy milyen pénzügyi körök vittek csődbe országokat, kormányokat, hogyan szerveztek forradalomnak nevezett éhséglázadásokat, hogy a vérszomjassá hergelt csőcselékkel likvidáltassák nem kívánatos ellenfeleiket a „trónok és oltárok ledöntésére” biztatva, a nemzeti önbecsülést őrző nemesség és az egyház ellen, vagyis az európai keresztény kultúra felszámolása céljából. Ha ezt felismerhetnék a tankönyvekből, akkor a mai folyamatok sunyi konspirátorai sem rúghatnának labdába a választásokon. Tehát éppen az a cél, hogy ez ki ne derüljön. Milliárdokat költenek a tények eltitkolására és álhírek gyártására, hogy sok ezer milliárdot kaszálhassanak a rászedett országok népének verejtéke révén. Az már csak szappanhab a kőművestortán, amit a világon legjelentősebb, szinte minden országban jelelevő magyar világszervezet ellen elkövetnek! Nem is a trianoni hóhérok, sem a kisantantbeli alattvalóik, hanem Csonkaország legfelsőbb szintű szervei nevében. Csak azért, mert nem egy szabadkőműves ripacs, hanem egy székely ember lett az MVSZ elnöke 18 éve !? És az MVSZ tiszteletbeli elnökeként egy igazi szabadságharcos, Rácz Sándor is őt támogatta. Ezért Sanyi bácsi halálakor a „hivatalos Magyarország” elfeledte őt meggyászolni, hiába volt az 56-os Munkástanács elnöke, és 1989-ben még köztársasági elnökjelölt is, amit az amerikai cionista pénzügyi lobbi nyomására vetettek el… Ennyire szálka lett igaz magyarnak lenni a Kárpát-medencében?! A Magyarok Világszövetsége kezdeményezte ugyanis az elszakított területek magyarságának visszahonosítását, a trianoni bűntény felülvizsgálatát, a magyar őstörténet tényeinek tiszta fénybe helyezését, a benesi dekrétumok ügyének napirenden tartását és Petőfi Sándor földi maradványainak méltó eltemetését is. De vajon miért kényelmetlen és nem kívánatos nemzetünk történelmének igazi arca? És miért is kell hazugságok ködébe burkolni Petőfi Sándor életének utolsó időszakát?!
Miért kell táplálni egy illúziót a tények ellenében is?
Ismerős szlogenek: Már megszoktuk ezt, minek bolygatni! – mondják akkor is, amikor egy kommunista hóhér nevét akarják levenni az utca végén. Ne bolygassuk hőseink magánéletét! – amikor kiderül Ady vagy Kossuth kapcsolata a szabadkőműves páholyokkal, ami még a botrányos nőügyeknél és kártyaadósságoknál is veszedelmesebb. Eddig ezt tanították, ezen már nem szabad változtatni! – mondják a segesvári csata kapcsán, és mondták Bolyai Jánosnak is, amikor a nem euklideszi matematika tételeit újraértelmezte. Kádárnak mégis igaza volt, mert akkor jól éltek az emberek és mindenkinek volt munkája! – hallom most is, amiből az következik, hogy azok hibásak, akik megkérdőjelezték. Szálasit minden szégyentáblára ki lehet akasztani, de a nála is veszedelmesebb Kun Béla, aki „csak” ártatlan magyarokat gyilkoltatott halomra, még mindig tabu… És mennyivel szebben hangzik az, hogy Petőfi úgy halt meg, ahogy megjövendölte! (és nem egy nemzetközi bűnszövetkezet megegyezésének „járulékos vesztesége”, hiszen az orosz cár 200 ezer katonájának kifizetésére a bécsi Rotschild bankház adott hitelt… aminek későbbi kamataiból bőven jutott a cionista világhódítók terveinek kivitelezésére). És lehetne még folytatni a sort, hiszen szinten minden gondolkodó magyarnak van legalább egy ilyen esete a hatalmi gőgtől és a birtoklási vágytól megrészegült pojácák miatt. Ahogyan pár nappal eltűnése előtt Petőfi sem kímélte azt a tábornokot, aki gorombán szólta le őt:
„S ön engemet gorombaságival
Elhalmozott, hogy két orcám pirúlt.
Igen, pirúltam, de nem magamért,
Pirúltam a magyar sereg miatt,
Hogy annak egy ilyen tábornokja van…”
Szabad-e hát ilyet írni a szabadságharc valamelyik hős tábornokáról ? Vagy talán nem kellene közreadni a költő köteteiben? A tény, hogy ez megtörtént, s hogy ezt Petőfi megírta, és azóta is ott van a gyűjteményekben. Van viszont olyan, amit eltüntettek. Vajon miért?
Tudtommal 1849 július 31-e előtt Petőfi nem járt Segesvárnál, de az 1900-ban Szegeden kiadott Petőfi összes költeményeiben utolsó verseként a Segesvár romjai szerepel (azóta egyetlen további kiadásban sem találom ennek a versnek a nyomát): (részlet)
„Egy országszerte üzött, kergetett,
Sebtől vérző vad volt a szabadság.
E vár vala utolsó menhelye
És itt elfogták a vérszomju kutyák.
E vár vala utolsó menhelye,
Innen tekintett a tiprott hazára.
Míg durva gőggel tört reá a zsarnok
És a börtönnek fenekét járta.
Sötét börtönbe tették be a hőst,
Hol rabbilincs kígyózott a kezekre…
Lement a nap az égről – más napig.
És a hazáról? … arról mindörökre.
Vajon hová lett a többi kiadásból? Miért és kinek az utasítására? !
Sok kérdés van, de tények, érvek és dokumentumok helyett a MTA először azzal védekezett, hogy a segesvári csatából nem vittek el foglyokat a cári csapatok, ezért Petőfi sem kerülhetett Szibériába, és ezzel úgy gondolták, hogy rövidre zárják a történetet, pedig ennek több helyen dokumentált cáfolata van. Gracza György könyve, a bécsi újsághírek, a hazatérő hadifoglyokról és a Szibériában maradtakról szóló dokumentumokig. A költő segesvári haláláról elterjedt és elterjesztett különböző szóbeszédek, jelentések teljesen ellentmondásosak, és ráadásul olyanoktól eredő, akik csak sebesülni látták, illetve olyanok vélték látni holtan, akik nem ismerték korábban, ezért nem lehet hitel érdemlőnek elfogadni szavaikat. Tömegsírban nem lelték, talán nem is akarták. Esetleges túlélési nyomait nem kutatták, talán nem is akarták. Amikor később mégis kutatni akarták, akkor ezt hivatalos úton akadályozták meg, tették lehetetlenné. A sebesült költőről szóló vallomásokat viszont nem közölték. Egy ilyen tendenciózusan szelektált vaskos válogatás szerkesztője annak a szabadkőműves páholynak volt vezéregyénisége, amelyik Magyarország szellemi és fizikai megszállásában konspirált. Viszont a múlt század nyolcvanas éveiben szakemberek csoportja komoly előtanulmányok alapján tárta fel azt a sírt, amelyet egy Szibériába száműzött rab, Alekszander Petrovics magyar honvédőrnagy sírjaként ismertek a túlélők és az emlékét őrzők. A csontváz antropológia jellegzetességei két tucatnyi egyezést mutattak Petőfi fennmaradt fényképe, szemfoga, testmagassága, karhossza, sérülései alapján. Egyébként egy rendőrségi azonosításhoz már a fele is elegendő lenne. A magyar rabokat Vengerszkoje Szilo településen dolgoztatták, amit lefordítva Magyarfalunak nevezhetünk, de az idegenek számára Barguzinban volt temető. A cári börtönnyilvántartás jelzi, hogy több száz hadifogoly rab került hozzájuk az osztrák fennhatóság alól. Ezeket a dokumentumokat viszont a MTA látni sem akarja !!! Vajon miért? A Kínában elvégzett genetikai összehasonlítás közel száz százalékosan igazolta Petőfi anyai rokonai és a megtalált csontok közti rokonságot. Ezt a MTA elveti. Vajon miért?
Vajon honnan érkezik most a parancs? Mert tudjuk, hogy a nem finnugor irányú kutatásokra az 1880-as években is tilalmat adott ki a minisztérium, és az Akadémián a szkíta, hun vagy türk esetleg sumér kíváncsiság „szakmai alkalmatlanság”-ként a lehetetlenné tétel utasításával járt együtt. Például ilyen „háttér” miatt nincs egy darab sem Stein Aurél több vagonnyi gyűjteményéből az egykori szkíta és hun területekről, Belső-Ázsiából. Ami megmaradt, azt a Britisch Múzeumban őrzik, a többi, mint a „magyar tudományos kutatás számára felesleges csecsebecse” természetesen odaveszett. Hasonló módon Petőfi 1849 július végéig írt verseit ugyan nem tudták eltüntetni, de őriznek és titkolnak (vagy csak őriztek? s már likvidáltak?!) hét lakat alatt tartott magyar nyelvű kéziratokat az 1850-es évekből Petőfi saját kezű aláírásával, amelynek egyik oldala mégis nyilvánosságra került, de arról gyorsan és látatlanban is „megállapították”, hogy hamisítvány. Akik pedig esetleg csak kérdésként is felvetik, hogy a költő talán mégsem halt volna meg Segesvárnál, azokra a kirekesztés, kitagadás, megfélemlítés, nevetségessé tétel, szakmai elgáncsolás, nacionalistává, fasisztává és antiszemitává bélyegzés vár. Aztán marad a neurózis, infarktus vagy elmegyógyintézet.
Ki merné hát megkockáztatni ezt a veszedelmet?
Akik viszont az aktuális hatalom által is hivatalosan támogatott verziót hirdetik, szajkózák, reklámozzák, azok elnyerhetik a mindenkori seggnyalás jutalmát: pénzt, paripát, fegyvert, rangot, hírnevet, pozíciót, érdemérmeket, díjakat, ringyók vigyorát…. és a Mindenható bónuszát: egy jó kis forró szurkos katlant a pokol bugyraiban.
Legyen nekik kívánatos és kellemes, amire vágynak!
De Petőfi nem alkudott kufárokkal, sem nyomorító hatalmakkal!
„Életem pedig
Hazám, te szent hazám.
Kész áldozat gyanánt
Tenéked áldozám.
A mi még megmaradt:
Te szűz becsületem,
Magammal viszlek el,
Te sírba szállsz velem.”
(A huszár – ez a Szalontán jegyzett verse a Segesvár romjai előtt szerepel a Petőfi összes 1900- as szegedi kiadásban)
Nem hinném, hogy Petőfi érdemeiből, költészetének zsenialitásából bármit is elvenne, ha azt kellene megtudnunk, hogy 33 évesen, krisztusi korban valahol Oroszországban, több ezer kilométerre szülőföldjétől, a Bajkál közelében, a rokon burjátok között fejezte be életét, és a hazatérés reményétől megfosztva talán utódokat is hagyott maga után, akiknek leszármazottai vállalják azt, amit idegen lelkületű és fondorlatos lelkű szellemi kútmérgezők a magyar közvéleménnyel akarnak megtagadtatni ! Nem csupán Schwartzokból lett Sorosok, hanem kommunistákból lett demokraták, liberálisok, globalisták, eutanáziások és emberből lett törtető csúszómászók is !
Nos, kedves olvasó: eldöntheti, hogy melyik oldalon kívánja szolgálni a magyar jövőt! Akar-e választ a feltett kérdésekre, vagy maradjon minden úgy, ahogy azt eddig elénk tálalták? Van-e még orvosság a lelkeket megszálló török áfium ellen?
Mihályi Molnár László