Van egy viszonylag új film, amivel a csehek nemzetközi szintet akarnak ugorni: a Masaryk. A „nagy” Masaryk, Tomáš Garrigue fiáról, Ján Masarykról szól, Beneš külügyminiszteréről. A film remélt nemzetközi sikere érdekében túltupírozták az egészet, a cseh kritika szerint is túlontúl hollywoodi, mesterségesen lakkozott, fényezett. A tragikus sorsú volt külügyminiszterről szól, akit egy reggelen, már az 1948-as kommunista puccs után holtan találtak a prágai külügyminisztérium udvarán. Kiesett vagy kilökték negyedik emeleti szolgálati lakása ablakából.
Dráma a halála is, persze. A kábítószer-függő politikus második világháború utáni ténykedése több, mint kétségbeejtő, s főleg az 1948 februári dicstelen szerepe, amikor csúnya módon asszisztált a kommunista hatalomátvételhez. Ám nincs ezzel egyedül, Beneš ekkori ténykedése még katasztrofálisabb, ő ekkor bukott meg másodszor is a nagy történelmi vizsgán.
Ám vissza a filmhez és vissza a történelmi előzményekhez: nemrég emlékeztünk meg egy másik fontos eseményről is, a müncheni döntés nyolcvanadik évfordulójáról. Arról a döntésről és annak folyományairól (az első és a második bécsi döntésről is), amelyek etnikai szempontból igazságosabb határokat rajzoltak meg Európában. A csehek és a szlovákok persze ezt nem így látják, de attól az igazság még igazság marad. Az 1920-ban megrajzolt határok nem voltak tisztességesek, sok baj okozóivá váltak, s ebben a vonatkozásban nem fogadható el sok cseh és szlovák politikus érvelése mellettük, akik úgy tesznek, mintha a történelem 1918-ban kezdődött volna.
A film a történelmi hűség alapján foglalkozik ezzel a kérdéssel is, ilyen vonatkozásban egy szó kritika nem érheti. Sőt, a forgatókönyv írója rá is tesz egy lapáttal. Két nagyon fontos, kifejező, történelmileg hű képsor is található a film közepén: 1938 szeptember 29-ének estéje, amikor Masaryk a több napos diplomáciai offenzíva során tudatosítja, hogy a britek elfordultak tőlük, eleget tesznek Hitler kérésének, s ejtik a cseheket. Azok a politikusok, azok a kormánytisztviselők, akik addig tárt ajtókkal várták őt, elfordulnak tőle, nem fogadják őt, vagy egyszerűen letagadtatják magukat.
Masaryk lelkileg összetörten hazamegy londoni rezidenciájára, bemegy a dolgozószobájába és lebénultan magába roskad. Kiváló a színészi munka, nagyszerű a kamera és a megvilágítás. A képből sugárzik a csalódottság és a reménytelenség.
Mindez nem elég nekik, megismétlik. Masaryk a telefon után nyúl, s felhívja Benešt. A kamera mutatja, ahogy Beneš felveszi a Hradzsinban a telefont, majd elfehéredik, megtántorodik, s még reménytelenebb pózban zuhan egy mély fotelba, mint Masaryk Londonban. Ekkor tudatosítja teljes mélységében, hogy vélt szövetségesei magára hagyták. S nemcsak őt, de Csehszlovákiát is.
Megvallom, magyarként némi elégtétellel néztem végig ezt a két képsort. Könnyű volt úgy a nagy hőst játszani 1918-ban és később, 1945-ben is, amikor a győztes nagyhatalmak ott álltak mögöttük, München előtt és a második világháború után is. De a történelem igazságossága mégis felcsillant néhány évre. A cseh és szlovák politikusok is kénytelenek voltak megízlelni a magukrahagyottság keserű érzését – azt, ami a magyar politikusok oly keserű osztályrésze volt az első és a második világháború után.
Nem a tálcán kínált, mesterségesen kisikált részekért érdekes ez a film – legalábbis véleményem szerint -, hanem ezekért az igaz pillanatokért. Talán úgy, hogy az alkotók ezt nem is így tervezték.
Csáky Pál (fb-jegyzet, 2019. január 10-én)