„és lehull nevedről  az ékezet…” – ezt a Halotti beszédéből való sort megérthetjük Márai San Gennaaro vére című regényéből pontosabban, amikor az amerikai bevándorlási hivatal embere Olaszországban egy–egy kelet-európai országból érkező nevéről lehagy egy ékezetet, írásjelet, s a csehek, lengyelek, magyarok lázadoznak, háborognak, mert talán ez az ékezet, jel, ö vagy ő betű számukra annak az otthonnak az utolsó darabja, amit kényszerűségből kellett elhagyniuk, itt meg önként kellene lemondaniuk arról, hogy nevüket anyanyelvük írásmódja szerint írhassák. Mert írásunk, nyelvünk , beszédünk titkokat őriz. Valóban az anyai szeretet és gondoskodás, az otthon melege és biztonsága, a szülőföld felnevelő hangulata, a népünk kultúrája, hagyományai, történelme sűrűsödik néha egyetlen szóban s talán írásjelben is. Ahogyan az óvónéni nem érti, hogy egy-egy gyerek miért nem akarja letenni az otthonról hozott kicsi játékot, mert őt az köti össze az otthonnal, családjával, az emlékezteti mindig arra, hogy van otthon, s talán mert nem érzi jól magát az óvodában, amely számára idegen… az amerikai semmi nemzeti közösséghez sem tartozó világpolgár sem értheti a száműzöttek érzéseit: Pedig csak egy ékezet, egy betű. De mi lesz a szabadságból, a SZÁRNYALÁSBÓL, ha lehagyjuk az ékezetet??? Mi lesz az emberből, ha feladja édesanyjához, családjához, népéhez kapcsoló nyelvét?

A hatalom rabságban tarthat, de amíg embernek tartom és hiszem magam, gondolataim szabadságát nem veheti el. Igaz, hogy vannak olyanok, akik a rabságban elfelejtik, hogy lehet emberként és szabadon is élni, és beleszeretnek a fogvatartókba, a megszállókba, leigázó zsarnokba, és mindent úgy fogadnak el, ahogyan a hatalom kívánja, akarja, szeretné. Az ilyeneket már nem is kell fenyíteni, mert önként behódoltak, feladták akaratukat, kifordultak önmagukból, emberségükből. Ezek az igazi alattvalók, a lojális „állampolgárok” a hatalom számára! De akiben még  van emberi tartás, önérzet és önbecsülés, az ilyet nem tesz. Ahogyan József Attila oly pontosan megfogalmazta: „A harmadikos olvasókönyvben azonban érdekes történeteket találtam Attila királyról és rávetettem magam az olvasásra. Nem csupán azért érdekeltek a hun királyról szóló mesék, mert az én nevem is Attila, hanem azért is, mert Öcsödön nevelőszüleim Pistának hívtak. A szomszédokkal való tanácskozás után a fülem hallatára megállapították, hogy Attila név nincsen. Ez nagyon megdöbbentett, úgy éreztem, hogy a létezésemet vonták kétségbe. Az Attila királyról szóló mesék fölfedezése azt hiszem döntően hatott ettől kezdve minden törekvésemre, végső soron talán ez az élményem vezetett el az irodalomhoz, ez az élmény tett gondolkodóvá, olyan emberré, aki meghallgatja mások véleményét, de magában fölülvizsgálja; azzá, aki hallgat a Pista névre, míg be nem igazolódik az, amit ő maga gondol, hogy Attilának hívják.”

Nomen est omen! A név meghatároz, a név kötelez. Lényeg, hogy te mit gondolsz magadról: embernek és magyarnak tartod magad, vagy  pedig „hitvány bábnak”, akivel mindent meg lehet tenni, csordába terelve karámba hajtani, esetleg csak felhizlalni, hogy vágóhídra vigyenek….  Az önfeladás, a behódolás, a lemondó legyintés is az értékvesztés tünete, a semmivé válás jele, s  a pusztulás, elpusztulás kezdete.

AKI FELADJA NYELVÉT, ANYANYELVÉT, AZ ÉDESANYJÁT KÖPI SZEMBE ! AZ CSALÁDJÁT, NÉPÉT, KULTÚRÁJÁT VESZI SEMMIBE, EMBERSÉGÉT ADJA FEL !!!!

Mihályi Molnár László