M.S._mester_ Kálvária (1500 tájáról) Selmecbánya

„Ne romlandó eledelért fáradozzatok, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre. Ezt az Emberfia adja nektek, aki mellett maga az Atya tett tanúságot.” (János evangéliuma, 6.27.)

Amikor Jézus a magvető történetéről beszél a tömegnek, még a tanítványai is megkérdezik: „Miért beszélsz nekik példabeszédekben?” (Mt. 13.10.)  a Mester világos választ ad: „Hogy megértsék a mennyek országának titkát.”  Ez mintha napjaink pedagógiai célkitűzéseit is idézné a szövegértés és az értő olvasás fejlesztésének szükségességéről. „Mert van ugyan szemük, de nem látnak, van ugyan fülük, de nem hallanak”, és van ugyan elméjük, de nem értenek…  S ahogyan a sántának hónaljmankóra van szüksége a mozgáshoz, úgy kell valami megfogható, megragadható a ledermedt értelem és képzelet számára is.  Sokaknak a hitre való érzékenységet és megvilágosodást valamilyen döbbenet, traumatikus élmény, sokkhatás hozza elő.  Van, akit a szavakkal leírt gondolat és az Ige megismerése is megtérésre vezet, de vannak sokan, akiket csak a saját szemükkel megtapasztalt csoda tud megindítani. S vannak, akiket még ez sem… de később egy halálközeli élmény hatása alatt elég felidézni egy szót vagy képet, talán csak egy hangot, hogy egyszerre minden más megvilágítást és új értelmet nyerjen.

Jézus tanításának megértése tehát nem csupán értelmi teljesítményt követel, és elsősorban nem azt, hogy tudom, mit beszél, hanem érzelmi és magatartásbeli készségeket is megkíván, vagyis azt, hogy elfogadom és hiszem azt, hogy helyes. A megértés, elfogadás, befogadás folyamata nem mindig ebben a sorrendben történik, mert mindenki más és másfajta adottságokkal és adományokkal rendelkezik.       Van, aki előbb hisz, és csak később értelmezi helyét és helyzetét ebben a világképben. Ez kivételes adomány, mert a többségnek meg kell szenvednie érte, amint József Attilának, aki beleszületett a nyomorba és kárhozatba, ahonnan hosszú bolyongás és útkeresés után kilábalva halála előtt nem sokkal írta le, hogy: „Az Isten itt állt a hátam mögött, s én megkerültem érte a világot…” Ezek után mindjárt tisztábban értjük és érezzük át  utolsó versének kezdősorát: „Íme, hát megleltem hazámat.” Mert a jó mag néha ugyan jó talajba kerül, de az aszály vagy az éghajlat miatt csak később kezd csírázni, szárba szökni, kalásszá nemesülni, hogy az élet mindennapi kenyere megsülhessen belőle. És nem ritkán bizony gazt és konkolyt is szórnak a tiszta búza közé megrontó szándékú kezek, s ha nem akarjuk megkeseríteni az utánunk jövők életét, akkor a szemetet el kel választani és tűzre kell dobni.  Mert a szeméttel nem szabad összefogni a nemes gabonát. „Így lesz a világnak végén: elmennek az angyalok, aztán kiválogatják a gonoszokat az igazak közül és tüzes kemencébe vetik őket. Lesz ott sírás és fogcsikorgatás.” (Mt., 13., 49-50.) És bizony számunkra is ad feladatot ez az üzenet: Először meg kell tisztulni, s azután lehet összefogni! Jézus sem kezdte meg a vacsorát, amíg az áruló Júdás el nem távozott ( akinek végül egy kötélen tejesedett be a sorsa).  A haszontalan, a gonosz nem juthat be a mennyek országába.

Csontváry: Magányos cédrus

Mivel az nem e világból való, nehéz elképzelni, megérteni, felfogni a mibenlétét, hiszen a feltámadás utáni öröklét sem értelmezhető a mi fizikai létünk és környezetünk dimenzióival, ezért használ Jézus allegóriákat, hasonlatokat, példabeszédeket. A mennyek országának sok-sok allegóriája található a Szentírásban, mint például a kicsi mustármagból kisarjadó, majd minden veteménynél  nagyobbra terebélyesedő növény, mint a kevéske kovász, amitől megkel az egész tekenőnyi kenyértészta, mint az elrejtett kincs, amiért minden földi vagyonát odaadja az ember, de olyan is, mint a hálóba akadt halak, amelyek közül kidobják a hitványakat, és csak a hívők, a hitelesek maradhatnak benne. Csupa megközelítés, körbehatárolás, mert képzeletünk csak a földi tapasztalatok világából építkezik, mintha egy vaknak, aki soha sem volt látó, el akarnánk mondani, hogy milyen is lehet a színpompás virágos rét. Akkor megpróbálunk a többi érzékszervi élménnyel hasonlóságot keresni, hogy szép, mint az énekes madarak reggeli dala, mint a hideg tél közepén lobogó kemence melege stb.  Jézus tudja, de hiába is mondaná azt, amiről mi nem tudhatjuk, hogy mi az.  Csak ráérezhetünk, rátapinthatunk, megsejthetünk belőle valamit.

Az elbeszélt történetek ugyan még mindig nem elégségesek ám a csodatételek példája, példázata, vagyis képszerű példabeszéde a jelenlévőket magával ragadja, lenyűgözi és felemeli egyszerre. A jelenlevők megdöbbenve és tehetetlenül kénytelenek elfogadni Jézus isteni mibenlétét. Az utókor azonban gyakorta kételkedve fogadja a beszámolókat. Pedig ezek mutatnak csak igazán a mennyek országa felé. Persze ehhez meg kell értenünk, hogy nem a történetek elsődleges jelentését, hanem azok üzenetét kell értelmeznünk.  Jézus vízen járása például egyáltalán nem azt üzeni, hogy ha Jézust utánozzuk, akkor majd a hitünk által tudunk a vízen járni, hanem azt, hogy ha hiszünk benne, bármilyen helyzetben követni tudjuk őt, és nyomába lépve eljuthatunk a mennyek országába.

A kenyérszaporítás sem valamiféle segélyszervezeti terülj-terülj asztalkám mese, hanem hitünk egyik szegletkövének a példázata az  egyik leglényegesebb alapértékről, a szeretetről, amit ott a helyszínen még a tanítványok sem fogtak fel igazán, és immár kétezer év múltán sem értenek elegen.

A Genezáreti-tónál sok ezer ember gyűlt össze, hogy a Mestert hallhassa. Estére megéheztek, és a tanítványok szét akarták őket engedni, hogy a környéken, Betaida vidékén kerítsen magának mindenki ennivalót. Ám Jézus, ha már szavaival így összegyűjtötte a tömeget, mint egy nyájat a jó pásztor, nem akarta őket szétengedni. Talán azért, mert éhesen és magukra utalva sokan tévedhetnek vagy tévelyedhetnek el, eshetnek  a csábítás vagy álnokság csapdáiba, de inkább azért, hogy jobban érezzék: minél közelebb kerülnek egymáshoz, annál közelebb lesznek Istenhez is. Földi világunkban pedig a lelki táplálékhoz a testi is hozzátartozik. Mindössze öt kenyérből és két halból (a Galileai-tónál hét kenyérből) olyan lakomát csap, hogy miután jóllaktak, tizenkét kosár telt meg a maradékkal (Galilelában hét kosár).

Ez bizony cáfol minden evilági matematikát és fizikát! Ezért csoda, amire csak Isten képes!  De nem egy szórakoztató esti produkció kedvéért. Nem azért, hogy megmutassa, Isten fia ezt is tudja! Sokkal inkább azért, hogy ízelítőt adjon a Mennyek Országának világából, hogy megértsék, itt e földön az Őt követő ember is képes valami hasonlóra, mert birtokában van az egyik mennyei tápláléknak, a szeretetnek. Ez az igazság.  Ha szeretetünket szétosztjuk, bárkinek adhatunk belő, barátainknak és ellenségeinknek, családunknak és népünknek, jóknak és gonoszoknak egyaránt. ÉS MINÉL TÖBBET OSZTUNK SZÉT BELŐLE, ANNÁL TÖBB MARAD NEKÜNK!  Mert a mások felé forduló szeretet útján tudjuk követni Jézust is, szétosztva szeretetünket, másokat is magunkkal ragadhatunk, így nekik is lesz mit szétosztaniuk, s mindezért viszonzást sem várva: önként, önzetlenül, teljes szívből és tiszta lélekkel. Ez az a kincs, ez az az igazgyöngy, amiért érdemes földi létünk minden kacatját odaadni. És ez az egyetlen, amivel lelkünk az Ég Harsonáinak hívó szavát várja. Csak ha megtagadjuk magunkban az anyagi dolgokhoz való görcsös ragaszkodás gyarlóságát, csak akkor válunk alkalmassá a szeretet befogadására, elfogadására, megélésére és önzetlen szétosztására is.  „Nem könnyű”, „lehetetlen”, „ugyan már, hogy feladjak mindent valamiért, amiről nem is tudjuk, hogy van-e…” – a sárba ragadó gyarló emberi létünk gyakori kiszólásai ezek, mert „csak az a tiéd, amit megeszel vagy elveszel magadnak”…. ?! Sokan azt gondolják, hogy sok-sok ismeretük a világról maga a tudás, a tudományos világkép, amibe nem férnek bele a műszerekkel nem érzékelhető dolgok. S akik megragadnak ennél a tapasztalatnál, nehezen tudnak a valódi tudás magaslataiba emelkedni, pedig még a tudósok egyik legnagyobbika, Einstein is megvallotta, hogy „hit nélkül a tudomány béna, tudomány nélkül a hit vak.”  Erre a bölcsességre viszont csak az juthat el, aki eléri az emberi ismeretrendszer legmagasabb fokát, már belelát a világ  legkisebb atomjaiba és az Univerzum végtelenségébe is, hogy rádöbbenjen, ez olyan csodás és tökéletes teremtmény, de az emberi elme tárháza ehhez képest porszemnyi csupán, vagyis emberi ésszel fel nem fogható teljesen.

A mennyek országa furcsának tűnő számrendszerét és egyenlegét idézi a szőlősgazda is, aki egy dénár fizetségben egyezik meg a reggel érkező szőlőmunkásokkal és az alkonyat táján érkezőkkel egyaránt. És fizetéskor valóban mindenki megkapta az ígért egy dénárját. Ám a korábban érkezők, a hosszabb időt ledolgozók morgolódtak a gazdára. Evilági munkaviszonyunk szerint jogosan, bár ha egy dénárban egyeztek akkor ennyi járt, és azt meg is kapták. Viszont a legfőbb Gazdával kötött egyezség a Mennyek Országáról szól: csak egy feltámadásra, csak egy üdvösségre, csak egy mennyországra szól az ígéret! Mindegy, hogy valaki élete elején vagy a vége előtt tért meg,  megbánva bűneit és megtartva hitét. A magát tudományos megalapozottságú racionális ember elvárja, hogy munkája mennyisége vagy ledolgozott ideje alapján bérezzék. Ezért viselkedik gyarlón és kishitűen, ha a lelkipásztor ugyanúgy kedves az újonan megtértekhez, mint azokhoz, akik már régóta rendszeresen koptatják a templom padjait. Mint ahogyan az otthon maradt fiú is neheztel apjára, amikor az a hazatért (visszatért) tékozló, de immár vezeklő és bocsánatért esdeklő testvért terített asztalhoz ülteti.

Vannak, akit azt hirdetik, hogy el kell felednünk a múltat. Mások viszont azt mondják, hogy megbocsátunk, de nem felejtünk, mert a múlt tapasztalatai alapján tudunk dönteni helyes és helytelen, járható és járhatatlan utakról.  Ha múltunkat elfeledjük, annak értékeit elvesztítjük, és nem tiszteljük sem a Istent, sem az őseinket, apáink és anyáink életét, munkáját, hagyományát.  A tékozló testvér nem azt mondja, hogy felejtsünk el mindent, és üljünk az asztalhoz. Ő általa ismerhetjük meg a rossz döntés eredményét, mert megjárta azt.  Ha nem tesszük ki a zsákutca elejére a jelzőtáblát, oda minden új érkező betévedhet, s csak talán élete végén döbben rá, hogy Isten szeretét élvezve is leélhette volna földi vándorútját. Valakinek elég a jelzőtábla, de van, aki mindent meg akar próbálni. Aki meglátja és beismeri, hogy tévedett, annak még van lehetősége, hogy megforduljon.

Ebben rejlik Jézus a bölcsessége,  ami nem valamiféle tudás, hanem  világosság. Olyan világosság, amely boldoggá tehet, de ez sem valami „örömszerzés” vagy „önmegvalósítás” eredménye, hanem létünk és helyzetünk ráhangoltsága az Isten országa felé vezető útra.  Vagyis megvilágosodás Isten világossága által. Megvilágosodás a sötétségben, ködben, félhománlynak, a káprázatban és mesterséges reflektorfényben is. Isten világossága nem optikai jelenség, nem fizikai tétel, hanem létforma, amely egész létünket megvilágosíthatja, vagy egy más dimenzióban értelmezheti. Ez a világosság nem látomás, hanem az emberi lélek legtermészetesebb alaphelyzete, alapállása. „A sötétséget nem lehet kilapátolni !”– ahogyan Böjte Csaba is mondja. „Gyújtsunk világosságot, és eltűnik a sötétség.”

Talán éppen erre, ennek befogadására és elfogadására készít fel a negyven böjti nap: lemondásra, önmegtagadásra, önzetlenségre, hogy lelkünkben a szeretet által helyet csinálhassunk a világ világosságának.

Mihályi Molnár László