1989. június 16-án még három éves sem voltam, amikor Budapesten, a Hősök terén 250 ezer ember gyűlt össze ekkor, köztük több száz besúgó. Egyaránt lehetett érezni reményt, hitetlenkedést, félelmet és gyászt is. A ravatalon 6 koporsó állt. Nagy Imre, az 1956-os forradalom mártír miniszterelnöke és négy társa – Gimes Miklós, Maléter Pál, Szilágyi József és Losonczy Géza koporsója, valamint a hatodik, üres koporsó, mely tragédia minden mártírját és hősi halottjáé volt. Az 1956-os mártírok újratemetésének napján hangzottak el a Hősök terén Orbán Viktor történelmi szavai is:

„Mind a mai napig 1956 volt az utolsó esély arra, hogy nemzetünk a nyugati fejlődés útjára lépve gazdasági jólétet teremtsen. A ma vállunkra nehezedő csődtömeg egyenes következménye annak, hogy vérbe fojtották forradalmunkat (…) Valójában akkor, 1956-ban vették el tőlünk – mai fiataloktól – a jövőnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik.”

A korabeli visszaemlékezések szerint a gyászszertartás során mindvégig érződött az a lappangó feszültség, mely abból adódott, hogy az országban még mindig több ezernyi idegen, megszálló katona állomásozott, akiknek ha parancsba adják, gondolkodás nélkül készek lettek volna fegyverhez nyúlni.

Mi úgy véljük, nem tartozunk hálával azért, hogy harmincegy év után eltemethetjük halottainkat, nem jár nekik köszönet azért, mert ma már működhetnek politikai szervezeteink. A magyar politikai vezetésnek nem érdeme, hogy a demokráciát és szabad választásokat követelőkkel szemben – bár fegyvereik súlyánál fogva megtehetné – nem lép fel a (…)Rákosiékhoz hasonló módszerekkel.“ – mondta a huszonéves Orbán, akinek beszéde lelki, szimbolikus értelemben ez egy drámai csúcspontja volt a rendszerváltásnak. Az a majd ötszáz év (1526-tól számítva), amióta birodalmi függésben éltünk, iszonyú nyomokat hagyott a magyar társadalmon, a magyar nemzet lelkületében. Ezért volt Orbán beszéde érzelmileg hihetetlen felszabadító jelentőségű a magyar társadalom számára, s nemcsak a csonka magyarországiak, de az elcsatolt területeken élő magyarok számára is. Úgy érezték, hogy tulajdonképpen most nyílik esély arra, hogy történelmileg valami új kezdődjön.

„Tetszettek volna forradalmat csinálni!“ –– hangzik Antall József híres mondat, amit azzal kapcsolatban emlegetünk, hogy a rendszerváltás éve, 1990 miért nem hozta el az azonnali megújulást minden téren. „Sertés elvtársak, szavazzatok a böllérre“ – idéz fel egy interjúban pár gondolatot Orwell állatfarmjából Bogár László professzor úr azzal kapcsolatban, hogy az első demokratikus választásokon aztán egymillió kétszázezren szavaztak az SZDSZ-re, mely párt csak látszólag volt antikommunista, hisz mikor úgy hozta az érdek, szövetkeztek Horn Gyulával és a Magyar Szocialista Munkáspárt jogutódjával, az MSZP-vel…

Májusban egy Csemadok-konferencián Pomichal Krisztián Duray Miklóssal beszélgetett, aki azt is elmondta, hogy a magyar közéletet lassan 150 éve mérgező népi–urbánus ellentét átgyűrűzött felvidéki magyar értelmiség köreibe is. Elmondása szerint ezek voltak azok, akik 1989 novemberében, Vágsellyén megalapították a Független Magyar Kezdeményezést, az FMK-t. Ezek az emberek szinte kivétel nélkül az SZDSZ befolyása alatt álltak. „Ezekben a körökben jelentek meg először azok a haszonlesők, akik a demokratizálódó politikai életből nem a demokráciát tekintették fontosnak, hanem az abból húzható hasznot.“ – mondta. Szombaton egy beszélgetésen vettem részt a Felvidéki Magyar Szigeten. Ez volt az első ilyen vitám, így azóta is azon jár az agyam, hogy az egyes témákhoz még mit kellett volna hozzátennem. Három olyan uriemberrel ültem egy asztalhoz – Mede Ferenc, Király Zsolt, Samu István – akik erősen MKP kritikusak, s szinte mindannyian azt mondták: felejtsük ez az MKP-t, nem így kell, nem úgy kell, stb. De persze azt, hogy hogyan kell, senki sem tudta megmondani. Ráadásul Mede Ferencen kívül, Király is és Samu is a párttal való személyes konfliktusai miatt alakította ki ezt a fajta véleményét, mely konfliktusokban mindketten feladták azt, amiért addig a pártban dolgoztak egy kisebb vagy nagyobb „rész-sikertelenség“ miatt. Nem küzdöttek tovább azért, hogy javítsanak egy olyan szervezeten melynek van létjogosultsága: Az MKP az 1998-as mečiari választótörvény miatt létrejött, három párt, az Együttélés, az FMK és az MKDM alkotta egység, melyből a gazdasági lobbi emberei kiváltak és Most néven új pártot alapítottak, de az MKP egy az 30 év alatt létező magyar politikai szubjektumok összessége, s annak ellenére érte el majdnem (396 szavazat híján) az Európai Parlamentbe való bejutáshoz szükséges 5 százalékot, hogy az Új Szó, a paraméter, a bumm mellett (amit megszoktunk), a Körkép is ellene dolgozott, hogy a tagság és az alapszervezetek nem végezték el a mozgósítást, és hogy a párt vezetésének egyes tagjai sem csináltak mindent jól, sőt (több dolog mellett például az elnöki kampányban való visszalépést emelném ki).

Ellenben én azt gondolom, hogy az MKP mi vagyunk. Mindenkire szükség van, aki javítani akar rajta, akinek van véleménye, és aki nem fél ezt elmondani. Nem feladni kell a elképzeléseinket, hanem kiállni mellettük, belső fórumokon elmondani azokat, mert ha mi nem mondjuk el, s nem mi állunk ki mellettük, elmondják sajátjaikat majd azok, akik a felvidéki magyarok érdekei helyett a sajátjukat helyezik majd előtérbe.

S akkor megnézhetjük magunkat.

Méry János

A cikk megjelent a Csallóköz hetilap július 11-én megjelent számában