A közelmúltban Mezőkövesden mutatták be az „Amiért a harang szól – Százéve szétszaggatottan, 1920-2020” c. Trianon-antológiát, amely Mihályi Molnár László ezen írását is tartalmazza.

Buzita népe így köszöntötte 1938-ban a felszabadulást

A népnek, amelynek nincsenek álmai, nem lesz jövőképe sem. Persze nem elképzelt múltat, hanem jövőt kell álmodni. Az álmodó természetesen (ellentétben az álmodozóval) tudatosítja helyét és helyzetét is a világban, amihez hiteles ismeretekkel kell rendelkeznie a múltról és a jelen viszonyokról.

S ha jól figyelünk, láthatjuk, most dől el, hogy vajon a nemzetek Európája vagy a birkanépek és csordanépek Európája felé haladunk tovább. Immár nyilvánvaló, hogy a népek álmait tudatosan, szervezetten és a liberalizmus köntösében rejtőzködő pénzvilág támogatásával mérgezik és bomlasztják. Ez zajlik akkor is, amikor népeket, nemzeteket, vallásokat és felekezeteket uszítanak egymásra. Mert az önismeretét, önértékelését, öntudatát vagyis egész önbecsülését vesztett népeket könnyű jámbor birkává vagy terelhető csordává alázni.

Ezért kellett kirobbantani két világháborút (és sok helyi konfliktust is) a XX. században, amelyek a pénzuralmi háttérhatalom akarata és támogatása nélkül aligha valósulhattak volna meg. És a béketárgyalásoknak nevezett területrablások és fosztogatások éppen ennek a bűnszövetkezetnek a szándékait tükrözik és igazolják. Ám ahogyan Zrínyi a török megszállás idején nevén nevezte a dolgokat, úgy kell nekünk is lelepleznünk, azonosítanunk a megszállókat, istentagadó uzsorásokat, az országrablások haszonélvezőit és cinkosaikat: a hazaárulókat és nemzetvesztőket. Árulókkal és cinkosaikkal nem kell és nem szabad alkudozni!

Ez nem megosztás, hanem megtisztítás!

Sajnos a számonkérés és elszámoltatás még nem történt meg, és hazugságok ködében kell utat találnunk és mutatnunk. Ezért kötelességünk  a tisztánlátást megsegítenünk. Ám ez nem lehet olyan alku, hogy a világosság a sötétséggel kiegyezzék a félhomályban, mert a világosság előbbre való. Vagyis a keresztény szeretet, alázat és megértés nem jelenthet megalkuvást és behódolást a bűn előtt. Mert a magyar nemzet jövője, nemzetünk önbecsülésének helyreállítása a tét!

Bár Zrínyi Miklós óta szinte mit sem változott a helyzetünk, a Szent Korona Országának nagyobb része ma is idegen megszállás alatt sínylődik és négy évszázad múltán most is az a kérdés, hogy meg tudjuk-e tartani, meg tudjuk-e védeni emberi és keresztény alapértékeinket, amiben csak a jó Isten irgalmában és kegyelmében, valamint önmagunk erejében és bölcsességében bízhatunk.

Éppen ezért nem reménytelenül!

Ám  „Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő,
mikor anyád sikolt?!” (Dsida Jenő)

100 éve, amikor „minden Egész eltörött”, vagyis ezer éves országunkat darabokra szedték, a magukra hagyott és idegen megszállás alá került országrészek népessége előtt két lehetőség mutatkozott (a harmadik, az elmenekülés szerencsére akkor nem volt igazán jellemző).  Az egyik az önfeladás és beolvadás azzal a téveszmével, hogy talán a gyerekek és az unokák számára ez lesz a könnyebb és fájdalommentesebb, de aztán kiderült, hogy ezzel a lépéssel nem csupán nyelvüket, hanem hagyományaikat, hitüket, szüleiket és emberi mivoltukat is meg kell tagadniuk, s a következő nemzedéknek sem tudnak már tisztességből példát mutatni. A másik lehetőség a dacos ellenállás, a csakazértis vagy csakazértsem vállalása, egy keresztút, ami küzdelmet, felkészültséget, elszántságot és bátorságot is követel, de közben erőt, hitet, tisztánlátást, reményt és ezzel együtt jövőképet is kínál.  Lehet ez az ellenállás harcos és aktív cselekvés, de lehet olyan passzivitás is a „kő marad” elve mentén, hogy nem teszek meg semmit a megszálló hatalom kedvére és javára, viszont őrzöm, ápolom és védem nyelvemet, kultúrámat, hitemet, szüleimtől kapott örökségemet.  A hagyományőrzés, értékőrzés és közösségőrzés sok-sok lehetősége adott az élet minden területén. A legfontosabbak ezek között a templom és az iskola, vagyis a Szent István által ránk hagyott útmutatás az „igazság és az élet” nyomvonalán, valamint a nyelvi és kulturális közösség megtartása, hogy újabb útmutatók, szellemi vezetők tudják meglátni, felismerni és megvalósítani mindezt, hogy ott legyenek minden településen és minden kisközösségben is, mint pásztorok a nyájak mellett. Ilyen tanítókra, papokra, írókra, cserkészekre, politikusokra volt szükség a túléléshez, megmaradáshoz és továbblépéshez. Hogy ez mennyire volt sikeres, arról megoszlanak a vélemények. Ha azt vesszük, hogy a demográfiai adatok, a népszaporulat alapján  a Felvidéken ma legalább kétmillió magyarnak kellene lennie, ha mindegyik magyar szülő gyermeke vállalta volna magyarságát,  viszont jelenleg  félmillió sem vallotta magát magyarnak, akkor katasztrofálisnak mondhatnánk.   Ám a körülményeket figyelembe véve, vagyis hogy mindezt a hatalom tudatosan és módszeresen szervezett beolvasztó politikája ellenében kellett vállalni, akkor azt kell mondanunk, hogy a potenciális egyénekből 20-25 százalék menekült meg a szellemi fertőzéstől, ahonnan még mindig talpra lehetne állni.

A fölénk rendelt mostoha hatalom szemében az a legnagyobb „bűnünk”, hogy még mindig nem pusztultunk ki vagy olvadunk be teljesen. Ezért tapasztaljuk a hétköznapokban is az arroganciát, a megfélemlítést és a jogegyenlőségből való kirekesztést mind a múlt megítélése, mind az önrendelkezési jogok gyakorlata és az esélyegyenlőség vagy a méltányosság terén. Persze tisztában kell lennünk azzal is, hogy összlétszámunk és arányszámunk radikális csökkenésének következményei hová vezethetnek.

1920 után, a két világháború közötti időszak sem volt könnyű, mert a hirtelen hatalomváltással korábbi egységes területeket, tájegységeket, gazdasági és kulturális kapcsolatokat daraboltak szét, és nem csupán közlekedési gócpontokat szakítottak el vonzáskörzetüktől, hanem a közigazgatás évszázados rendszerét is megbontották, és egyes részek partra vetett halakként „száraz űr harapva” maradtak magukra. 1945 után viszont még ennél is súlyosabb fenyegetettséget jelentett a teljes jogfosztás, vagyonelkobzás, deportálás, a magyarok szétszóratása és az idegenek betelepítése. A kommunista diktatúra pedig a lelki megszállás céljával nem csupán a természetes emberi közösségek felszámolásán munkálkodott, hanem az egyének alapvető emberi értékeinek „átformálását” is elhatározta. A „kis antant” egyik egyeztetett stratégiai célja volt, hogy Magyarországot megfojtsa, elszigetelje nemzetközi kapcsolataitól, és a várható „csődeljárás” reményében azt a területet is eloszthassák egymás közt, és ezzel párhuzamosan az utódállamokba kényszerített magyarságot elszigetelje az anyaországtól, hogy azok rákényszerüljenek a gonosz mostohák esetleges könyörületére vagy alamizsnáira.  Az „államhűség”, „lojalitás”, „államnyelv” és „államérdek” fogalmak ez idő alatt és ezen a területen igen érdekes tartalmakat kaptak, amelyek elkorcsosult hajtásai még a mai jogalkotók, tankönyvszerzők vagy egyházi emberek tudatában is tovább élnek. Bár azt emlegetik, hogy feszültség csak a nagypolitika és a hatalmi politika szintjén áll fenn, de a köznép megérti egymást, viszont azt a hétköznapokban is folyamatosan tapasztaljuk, hogy az eltorzult értékrend és a zavaros megfogalmazás leszivárgott a legalsó szintekig, amikor természetesnek veszik a kettős mérce alkalmazását, az egyoldalú toleranciát, a behódolást és megalkuvást, és elvárják, hogy mindezt lojálisan el kell fogadni. Ahol az számít jó állampolgárnak  és jó magyarnak, aki feladja anyanyelvét, nem igényli saját nyelvének egyenrangúságát, nem akar kapcsolatot tartani Magyarországgal, nem igényli vissza a magyar állampolgárságot, gyermekeit nem anyanyelvén oktatja, nem kér magyar papot, liturgiát, sajtót, információs táblát, „hiszen már megtanult szlovákul, s ha nem, akkor miért nem költözik el”, ott nagyon nagy bajok lehetnek a társadalomban. Mert ez olyan betegség, mint a daganat, amely nagy fájdalmakkal jár, szinte gyógyíthatatlan, és elpusztítja azt a testet, amely táplálja.

Vajon az utódállamok felelős vezető rétege és értelmisége annyira korlátolt, hogy mindezt nem látja, vagy csak a birtoklási vágya miatt nem akarja látni, mert fél attól a leleplezéstől, hogy olyan fölött rendelkezik, ami őt nem illeti?!

Akárhogy is van, de veszélyhelyzetben sem az elmenekülés, sem a behódolás nem megoldás, ezért túlélési módszereket, stratégiákat kell  megvalósítani, hogy méltók lehessünk őseink megtartó helytállásának emlékezetéhez.

Amint az 1526 utáni időkben török iga és német járom terhei alatt kellett megmaradni, úgy 1920 után először a cionista pénzvilág befolyása alatt lévő nagyhatalmak és a nemzetállamról álmodó megszállók közé szorulva kellett őrlődnünk. 1945 után pedig a soviniszta nemzeti komplexusoktól elkorcsosult mostoha „államalkotók” és az istentagadó kommunizmus malmainak darálóját is túléltük. Az elmúlt negyedszázad folyamán pedig a nemzetvesztő cionista liberalizmus és a történelmi-kulturális kisebbrendűségi komplexusoktól szenvedő szláv nemzeti arrogancia harapófogója veszélyezteti létünket.

1920 óta tehát a két pogány közé szorult Felvidéken az önszerveződés, talponmaradás, túlélés különböző stratégiáival találkozhatunk az irodalom, kultúra, egyházi élet, oktatásügy, cserkészet terén.

A trianoni döntés érthetetlen értelmetlensége eleinte csak „tévedésnek” tűnt sokak szemében, amint az jómagam is megtudtam nagyapámtól, de hasonló módon jellemzi Vécsey Zoltán a kassai viszonyokat a Síró város című (cseh hatóságok által betiltott) könyvében. Nem értették, mert nem érthették meg a nagyhatalmi önkény szándékainak rájuk mért „eredeményeit”, mert a valódi szándékok sajnálatos módon napjainkig nem szerepelnek a hivatalos történelemkönyvekben még a Csonka-Magyarországon sem! Hiába várták reménységgel a dolgok jobbra fordulását, mert közben azt kellett tapasztalniuk, hogy a megszálló hatalom sunyin, fondorlatosan vagy éppen kérlelhetetlen arroganciával építi ki hivatali apparátusát, telepíti be a maga embereit, számolja fel a magyar iskolákat és nyitja meg a sajátjait (a magyar többségű Csécs és Makranc sorsát még az akkoriban balos Fábry Zoltán is a demokrácia megcsúfolásának minősítette… de ezeken a helyeken ma sincs magyar nyelvű iskola). Az értelmiség több vonalon is felismerte, hogy az állapot nem ideiglenes, nem demokratikus, de még csak nem is barátságos. Ezért a maguk módján próbálták megszervezni az elszakított és megszállt terület magyarságának önfenntartó közösségeit.

Az első világháborút követő  területrablások és önkényes bekebelezések miatt Abaúj-Torna vármegye északi területe is (a Hernád és a Bódva vízgyűjtő területének felső szakasza) Csehszlovákiához került, amit már  1918 végén katonai megszállással igyekezett előre biztosítani a francia bankok támogatását élvező  cseh hadsereg. Ennek a területnek a déli részén  a magyar őslakosság volt többségben, de a Bódva északi folyása mentén Mecenzéfen és Stószon sem a szláv, hanem a német (a 13. századtól betelepülő mánta) népesség dominált.  Kassa, mely a 14. század óta a Magyar Királyság második legjelentősebb városa volt, elsőként városi címerrel, majd a török hódoltság idején (amely a várost nem sújtotta megszállással)  központi szerepet is kapott, politikai és kulturális értelemben (Bocskai és  Bethlen Gábor is székelt itt, a térségében Göncön készült az első bibliafordítás és Vizsolyban a nyomtatás, a 17. sz. közepén egyeteme lesz, a 18. században pedig a magyar irodalom és a nyelvújítás, majd a színjátszás bázisa is itt alakult ki).  Ez a központi helyzet csábította közelebb, főleg az északabbi területekről a lakosokat, ezáltal a 19. század végére a nyelvhatár Kassáig húzódott le (egyébként földrajzilag Kassa a legészakibb magyar város, ahol magyar iskola van: magyar óvoda, alapiskola, gimnázium és 145 éves hagyományokkal rendelkező ipari szakközépiskola.

A korabeli helyi viszonyokat az irodalom is rögzítette olyan jeles alkotásokban, mint Márai Sándor: Egy polgár vallomásai,  Kassai őrjárat,  Ajándék a végzettől, Vécsey Zoltán: A síró város, amelyeknek szociográfiai hűségét nincs okunk megkérdőjelezni. Önmagáért beszél a tény, hogy Kassa 1926-ban Márai apját Grossschmid Gézát választotta a prágai parlamentbe szenátornak az Országos  Keresztényszocialista Párt színeiben, amelynek emlékét, beszédeit a Kisebbségi sors c. könyvében örökítette meg. Fábry Zoltán pedig már a húszas évektől bírálja a magyar iskolaügyet  szándékosan elsorvasztó államhatalmi intézkedéseket és az általuk támogatott Slovenská liga magyarellenes diverzióját. („Amikor tehát a tanügyi kormányzati körök azon iparkodnak, hogy Szepsiben egy nagy körzeti szlovák polgárit létesítsenek, akkor a veszély a magyarság szempontjából nyilvánvaló, mert a Szepsi járás szlovák nyelvterülete messze esik Szepsitől.” „Az elvetélt kisebbségi jog elvetélt demokráciára utal.” „A veszély nyilvánvaló: az elsikkadt magyar polgári (iskola) csak az elsikkadó magyarság tükörképévé torzulhat.” „A szepsi magyarság ügyét a kisebbségi magyarság ügyévé kell terebélyesíteni….. a Szepsi járásban vagyunk, amelynek örök szégyenfoltja marad Csécs és Makranc, a két hírhedetté vált színmagyar község, magyar iskola nélkül” – A magyar nyelv szlovenszkói sorsa, Magyar Nap, 1938. (Megjegyz.: egyébként e két helyen azóta sincs magyar iskola.  ) A két világháború között inkább csak adminisztratív sorvasztás zajlott, illetve nagy pénzeket áldoztak a szlovák iskolák megnyitására ingyenes tanszerekkel, tízóraival a magyar községekben. 1945 és 1949 között viszont teljes jogfosztással, pogromokkal, kivégzésekkel, kitelepítéssel, vagyonelkobzással, szovjet lágerbe hurcolással és egyéb módszerekkel is zajlott a megfélemlítés. Kassán és környékén ez a terror sokkal mélyebbre szántott a lelkekbe és emlékezetbe, hiszen itt hirdették ki azt a kormányprogramot, amely az elnöki dekrétumok által a csehszlovákiai németek és magyarok teljes felszámolását (kitelepítését, asszimilálását vagy akár fizikai likvidálását) legalizálta. A Petrov tábornok alá tartozó  halálbrigádok kutattak a magyar intézmények egykori vezetői után, több ezer fitalt hurcoltak „málenkij robotra”, és csak kevesen térhettek haza, majd tízezreket deportáltak Csehországba vagy Magyarországra, magyar fiatalok tízezreit hurcolták el kényszermunkára a Szovjetunióba, ahol a többség meghalt, s akik hazajöhettek, csak 1954-ben tehették a mai napig rehabilitáció nélkül. A Magyarországgal határos terület magyarságát, hogy Kassáig ne maradjon etnikai folytonosság, szinte egészében elvitték (ilyen pl. Szina, Perény). Akiket meghagytak, azokat azzal az ígérettel zsaroltak meg, hogy amennyiben reszlovakizálnak (szlováknak vallják magukat), s ezt írásba is adták, akkor nem veszik el a házukat, földjüket (ez a vagyontalanabb réteget érintette, mert a tehetősebb magyar gazdákat szinte kivétel nélkül kitelepítették: pl. Buzita estében). Ezek a megfélemlítő intézkedések, mivel sem jóvátétel, sem kárpótlás, sem bocsánatkérés  nem történt,  napjainkig  befolyásolják a meghurcoltak és utódaik véleményalkotását, és azt jelzik, hogy az ország még mindig adós  és elmaradott a demokratikus intézményrendszer kialakítása terén. Amikor 1950-től megnyílhattak a magyar iskolák, akkor sokan éltek a lehetőséggel, sőt a kassai magyar ipari országos hírű, nagy létszámú intézmény lett, amely az 1970-es évek elején közel 1000 diákot oktatott, de a kassai és szepsi gimnázium és a szepsi mezőgazdasági szakközépiskola is nagy létszámmal működhetett. Teljes szervezettségű alapiskola működött magyar osztályokkal Szinán, Nagyidán és Jászón is, ahol ezeket a hetvenes-nyolcvanas években módszeresen elsorvasztották.

A buzitai vérengzés áldozatainak emlékművére szervezett gyűjtés felhívása, és buzitai lovas legények, ahogyan lakodalmak idején szoktak régen felvonulni. Ilyeneket gyilkoltak meg a cseh megszállók.

Egyházi vonalon a katolikus egyház, amely már Trianon előtt is erős szláv befolyás alatt állt a vezető testületei útján próbálta szláv igába fogni a híveket. Magyar püspökség híján a papjait a „keresztény alázatosság” ürügyével engedelmességre intette, s a magyarok közé szlovák vagy „szófogadó” magyarul beszélő papokat helyezett, míg sok magyar papot szlovák vidékre rendeltek, főleg azokat, akik a magyarság vállalását a tízparancsolattal egyezőn az apák és anyák s a család tiszteleteként értelmezték híveik előtt. A hívek pedig hasztalan kilincseltek magyar papokért, amint azt például Rábely Miklós Egy rimaszombati polgár vallomásai c. emlékiarataiból is megismerhetjük a kereszténység szégyenének nevezhető Rozsnyói püspökség területén. A református egyház, amely tisztán magyar felekez volt, szabadon végezte kötelességét, viszont a hatalom elfeledkezett róla, nem tartozott a „hivatalosan elismert egyházak közé, ezért Balogh Elemér püspök bölcs vezetése idején nem vetette fel a legalizációt (hiszen a döntéshozók között több volt az ellenfelük, mint barátjuk),  azon dolgozott a hatalom befolyásos tényezői körében, hogy betiltásukat elkerüljék. Még Masaryk elnöknél is jártak, ahol egy kedves ajándék megtette a hatását, továbbra sem gáncsolták működésüket, és sok helyen az iskolánál is hatékonyabban foglalkozhattak az ifjúsággal. A templom továbbra is a találkozás, a közösségépítés és a megmaradás egyik bástyája maradt, és olyan tekintélyek is akadtak, mint a premontrei rendi Mécs László, aki Nagykaposon és Királyhelmecen is meghatározó és megtartó erejű emlékeket hagyott maga után. Már az ő példája is megmutatta, hogy útmutató, hiteles és karizmatikus egyéniségekre és személyiségekre van szükség, de az is igazolást nyert, hogy megmaradásra úgy van esély, ha az egyházi, tanügyi, irodalmi és politikai tényezők közös célt tudnak megfogalmazni, egységes stratégiával tudnak fellépni, s legfeljebb csak az egyedi helyzet megkövetelte taktikában oldják meg más eszközökkel a cél felé vezető feladatokat.

A politikai élet terén mindjárt az elején létrejött két meghatározó és nemzeti érdekképvisletet vállaló párt: a Magyar Nemzeti Párt és az Országos Keresztényszocialista Párt (a szocialistát itt természetesen szociálisként, vagyis a közösségiként kell érteni. Ennek színeiben jutott be szenátorként az akkor még meghatározóan magyar jellegű Kassáról Körmendi-Ékes Lajos, majd 1926-tól Márai Sándor apja, a jónevű és részben erdélyi szász gyökerekkel rendelkező Grosschmid Géza, akinek karakteres és nemzetvédő beszédei és írásai a Kisebbségi sors c. kötetében jelentek meg.). Már az prágai parlament megalakulásakor  1920 június 3-án (egy nappal a trianoni diktátum aláírása előtt Körmendy-Ékes Lajos a felszólalásában jelezte, hogy nem azért jelöltették magukat a prágai törvényhozásba, hogy a helyzetet legitimálják, hanem azért, hogy elmondhassák: igazságtalanság történt, és ők az igaságosságért fognak itt mindig cselekedni és felszólalni. A két párt 1935-ben egyesült Esterházy János elnöklete alatt. Számára még miniszteri bársonyszéket is felkínáltak, de ő sem akkor, sem soha később nem hódolt be, mert látta, hogy ezeket a posztokat a hallgatásáért vagy a beleegyezéséért cserében juttatták volna. Azt is tudták, hogy a választások tétje a kisebbségbe szorított helyzetben nem a parlamentbe jutás csupán, hanem az önszerveződés és a helytállás formálásának lehetősége, valamint az erőink megalkuvás nélküli felmutatása is egyben.  Voltak a hatalom  és a pénzvilág által kreált, magyukat magyarnak hirdető  pártok is, de azokat abban az időben még a magyarság józan értékrendje kivetette magából.  Ezek a küzdelmek erősítették minden alkalommal a történelmi, vérségi és kulturális együvé tartozás érzését, tudatát, s hozzájárultak az önismereten, reális önértékelésen megalapozott önbecsülés megerősödéséhez, ami elsőrendű követelmény kellene legyen ma is.

Mivel az iskolaügy állami felügyelet alatt állt, ezért a hatalom bárhol és bármikor beavatkozhatott a magyar nyelvű oktatás milyenségébe. Sok helyen a Szlovák Liga hatalmas pénzügyi kerettel úgy hozta lehetetlen helyzetbe a magyar kisiskolákat, hogy engedélyt kaptak kis létszámú szlovák iskola nyitására is, és oda ingyenes tízóraival, tanszerekkel tudták csábítani, főleg a szegényebb zsellérfalvakban a gyerekeket, de a magyar iskolákat csak magasabb létszámmal engedélyezték megnyitni.  Ezért volt jelentős a cserkészmozgalom megindulása, amely sok esetben pótolni tudta az iskolai oktatás tartalmi részeit is, a tevékenysége pedig vonzó és jellemfejlesztő volt.

Az irodalmi élet mindig sajátos helyzetben van. Könyv- és lapkiadástól függ (bár írni lehet attól függetlenül, hogy megjelenik-e vagy nem, de a további írásokhoz a publikáció, a visszhang jelenti az ösztönző erőt.). kezdetben a magyar kisvárosokban szerveződtek olvasókörök, ahová becsempésztek (mert legálisan sokszor nem lehetett) magyarországi kiadású könyveket, kéziratokat. Nagyobb városként csak Pozsony és Kassa mutatkozott. De még például Nagykaposon is volt nyomda, ahol Mécs László élt. Az irodalom üzeneteket közvetíthet, rejtjelezheti, parabolaként dolgozhatja fel a társadalmi helyzeteket egy történelmi eseményhez kapcsolva,  mint annak idején Katona a Bánk történetével, avagy Arany János az eltiport szabadságot Wales esetével példázta.. Persze a hatóságok sem maradtak tétlenek, gyakran tiltottak be, zúzattak be könyveket, amiből jól látszik, hogy nem érezték jogos birtokuknak a Felvidéket, és tudták, hogy nem jogos örökösei ennek a térségnek és történelemnek.

1938-ig minden diszkrimináció, adminisztratív intézkedés és hatalmi manipuláció ellenére mintegy 700 ezer magyar maradt a Felvidéken, s az önszervező erőinek mozgósítása révén elég jó kondícióban érte a visszacsatolás, bár csak a magyar többségű területek kerülhettek vissza (Kassa igen, de Pozsony nem, bár ott a németek és magyarok együttesen abszolút többséget képeztek, mellettük a szlovákság akkor még jelentéktelen bevándorolt kisebbségben volt. És mégis ez lett Szlovákia fővárosa, egy országé, amely a békeszerződésben nem is szerepelt. Mára a fél milliós népességre feldagasztott Pozsonyban a magyar ill. a német jelenlét csupán  elenyésző arányt mutat. Népirtás folyt itt, nem is akármilyen! Hiszen gyilkos sortüzekkel kezdték a megszállt terület lakosságának megfélemlítését. Alighogy 1919. február elején Zsolnáról Pozsonyba költöztették a Tót Tartomány hivatalát, február 12-én a vásárcsarnok előtt több ezres tömeg tüntetett a tarthatalan viszonyok miatt, amit sortűzzel akartak feloszlatni, és 9 civil 14 és 37 éves korú személy maradt a helyszínen vérbe fagyva. A csalogány völgyi temetőben hantolták el őket, s milyen érdekes, hogy az 1992-ben gyanús autóbalesetben meghalt Alexander  Dubčeket a közelükben helyezték nyugalomra. Már amennyire nyugalmat nyerhetnek errefelé a halottak is a száz év óta  politikailag módszeresen  manipulált hazug és kalmárszellemű világban.  Sortüzek voltak sok más helyen is: Érsekújvárott és Kassán, még az abaúji Buzita községben sem nyughattak a megszállók, és 1919. június 2-án egy lakodalmi menet élén ostort csattogtató lovas fiatalokat támadtak meg, 14-en lelték ekkor halálukat, amit először lázongás megfékezésének jegyzőkönyveztek. Később emlékművet akartak nekik állítani a Felvidék visszatérése után, de a háború majd az újabb megszállás után ez id feledésbe merült.   A hatóságok az eseményeket és azok vizsgálati anyagát szigorúan titkosították, és még egy évszázad múltán sem jelent meg a történelemkönyvekben.

Olyan zagyvaságot viszont már alapszinten is oktatnak, hogy „az önrendelkezés útján megalakult Csehszlovákia hatóságait a helyi lakosság kitörő örömmel köszöntötte”.

A II. világháború pusztítása nyomán a szovjet megszállással járó kényszermunka következett. A kassai kormányprogrammal kapott szabad kezet Benes elnök a németek és magyarok felszámolására, hogy „nemzeti szláv államot hozzanak létre”, amihez megkapta a pánszláv-bolsevista szovjet rendszer támogatását is (persze ennek fejében kellett átadni a szovjetek számára Kárpátalját, hogy legyen hídfőállásuk a Kárpátokon belül. A teljes jogfosztás, vagyonelkobzások, csehországi deportálás, majd Magyarországra való kitelepítés (lakosságcsere) és a megüresített helyekre való betelepítés következett 1949-ig.  Az 1948-as kommunista hatalomátvétel „eredményeként” megjelenhettek magyar lapok, lassan megnyílhatotott néhány magyar iskola (amelyek száma és tanulószáma soha nem érte el a háború előttit), de közben a falvak kollektivizációja ürügyével teljesen szétverték a helyi önigazgatási formákat. A tehetséges gazdákat kulákká nyilvánították, a szövetkezetesítéssel ill. a nagybirtokokon kialakított állami gazdaságok  miatt idegeneket telepítettek be a magyar falvakba, ami esetenként indokolttá tette a szlovák iskola megnyitását (a magyar elsorvasztása céljából).  A vezetőket felülről, szlovák kommunista célokat követve nevezték ki. Az 1945 utáni jogfosztás és megfélemlítés időszaka megtette a hatását. Esterházyt is azért ítélték halálra (távollétében, koholt vádakkal, néhány perc alatt!),  hozatták haza a szovjet pokolból, hogy elrettentésül példát statuáljanak. Kb. 200 ezer magyar nem merte többé vállalni nemzetiségét. A magyar papképzésről pedig még az egyház sem mert gondoskodni, magyar nyelvű katolikus papképzés a mai napig nincs, ez is okozza, hogy kevesebben jelentkeznek, s nincs elegendő magyar katolikus pap a magyar falvak számára. A református egyház is csak a Selye János Egyetem megalakulása révén kezdte el 2004-ben az anyanyelvi képzést. A tanítóképzés egy ideig Nyitrára összpontosult, de a legtöbb szakot ill. a középiskolák számára a tanári szakot csak szlovák nyelven lehetett szerezni.

A lenini módszer szerinti judeobolsevik szemlélet alapján a hatalom mindent ellenőrzött, csak azt volt szabad tenni, amit előírtak. Ennek jegyében született meg a Csemadok is, hogy íme a kommunisták visszaadják jogaitokat, s még kulturális szervezetetek is lehet. Legyetek hálásak érte! Valóban sokan elhitték ezt a szemfényvesztést, és önként, dalolva éltették a hóhérokat… A Csemadok (Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete)  kommunisták általi elgondolása szerint elsősorban a „csehszlovákiai magyarok szocialista átformálásának, a szlovák nyelv és a szocialista életmód terjesztésének” feladatával indult. Ehhez lehetővé tették, hogy színdarabokat adjanak elő, táncegyütteseket énekkarokat, folklórcsoportokat hozzanak létre, ünnepi műsorokat szervezzenek, folyóiratot és könyveket adjanak ki. Legfelső szinten párthatározatokat hajtottak végre, ám lent a falvakban viszont az emberek sajátos kisközösségekként kezdtek el működni. Így a Csemadok a nemzeti kultúra és a hagyományőrzés fórumává kezdett változni. Az emberek a Csemadok tagkönyvvel tudták igazolni maguk és a közösségük számára, hogy hová tartoznak. A tagság elérte a 100 ezres számot! Két alkalommal következett be szigorítás. 1956-után, amikor a magyar eszmékkel kollaborálókat kerestek, majd 1968 után, amikor a Csemadok teljes vezetését „lefejezték”, hogy helyükre ortodox bolsevik szolgákat ültessenek (nem telt bele 10 év, és ismét kiszorították a faragatlan bürökratákat).

Az egyik tanulság tehát a kisközösségek megalakulása, azok találkozási lehetősége (területi és országos színjátszó, énekkari, táncfesztivál stb.). Csemadok-nap, dal-és táncünnepély néven önismeretet, önbizalmat fejlesztő, önbecsülést adó lehetőségek teremtődtek.  Volt egy másik kérdés is, méghozzá a magyar értelmiség kimunkálása, az értelmiség példamutatása. Először 1957-ben Prágában alakult meg ilyen célzattal az ottani egyetemisták részvételével az AED (Ady Endre Diákkör), amelynek első jeles vezetői közé tartozott Bajnok István és Duka Zólyomi Árpád. Ezek után a pozsonyi egyetemisták hozták létre a József Attila Ifjúsági Klubot (JAIK) 1964-ben. Akkor  Duray Miklós, Mácza Mihály, Kajla Júlia, Gágyor Péter tartozott a szervezők közé. 1965-ben aztán a Csallóközt tragikusan sujtó dunai árvíz után országos tábort szerveztek NYIT (Nyári Ifjúsági Tábor) néven, amelyek évente 1971-ig tartottak legálisan (Kőrös, Abara, Pinc, Keszegfalu, Kéménd, Kaposkelecsény, Körtvélyes), majd 1977-től (Őrsújfaluban) újultak meg művelődés tábor név alatt, s ezekből lettek a szabadegyetemek.  Ezek a táborok elsősorban a diákságot vonzották, főleg egyetemistákat, és pótolni kívánták az iskola oktatás hiányosságait történelem és irodalom terén, illetve a nem magyar nyelven tanulók és az egyetemisták számára a tiszta anyanyelvi kommunikáció lehetőségét biztosították, ezért különböző tudományos, műszaki előadások is terítéken voltak. És egyáltalán nem közömbös, hogy itt magyar fiú magyar lánnyal találkozhatott. Olyan bázisközösség kovácsolódott össze, amely végül egy felvidéki magyar önismeretre épülő felvidéki magyar önérzetet, öntudatot fejlesztett ki. Tehát egy kassainak közelebbi lett a 400 km-re lévő pozsonyi magyar, mint az alig 80-ra élő miskolci. A nyári táborozáskor kiépült a klubok közötti kommunikáció és klubhálózat is (amely csak 1978-ban alakult a Csemadok keretében klubtanáccsá). Hiszen közben Nyitrán, Kassán, majd Komáromban, Vágselyén, Rimaszombatban stb. is alakultak művelődési klubok. Ez eredményezte, hogy 1968-ban megalakult a Magyar Ifjúsági Szövetség, de csak rövid időre, mert a szovjet megszállást követő keményvonalas kommunista diktatúra ezt is betiltotta, vezetőit félreállította (pl. Durayt). 1972-ben tehát sok klub stagnált, vezetők nélkült állt. Pozsonyban is ekkor lépett színre egy új vezetés, amely a nyári táborokat akarta újra megszervezni, de a hatalom éberen őrködött. 1975-ben már minden készen állt, amikor ürügyként az egészségügyi hatóság kapta feladatul, hogy ne adjon engedélyt a táborhelyre. Ekkor döntötték el a szervezők, hogy mozgótábort szerveznek, 2-3 napos egy helyben tartózkodással, mert ennyire nem kellett ilyen hatósági engedély. A közlekedést pedig kerékpárral oldották meg, s ez alapozta meg a HONISMERETI KERÉKPÁRTÚRÁK indulását (amely 2016-ban 42. alkalommal járja a Felvidék falvait).  Az első évben még csiupán mozgó tábor akart lenni, de a mobilitás újabb célokat és lehetőségeket is adott. Végül kialakult egy szervezői stratégia: a közösségőrzés és fejlesztés, hagyomány és értékőrzés, valamint értékátadás pillérein.

  1. Legyen ez a megmaradás egyik bázisa. A klubok szervezőinek találkozási alkalma, belső közösségszervező tapasztalatszerzés,  kapcsolatépítés, csapatépítés.
  2. Legyen a felvidéki magyar közösség történelmének, tájainak, hagyományainak megismerésére irányuló fejlesztő rendezvény.
  3. Legyen tapasztalatcsere, vitafórum, készségfejlesztés, ismeretbővítés, önismeretünk forrása.
  4. Legyen egészséges természetjárás, és a magyar fiatalok egymásra találásának lehetősége is.

Jövőkép és stratégia

Ezek alapján, a tervezési, szervezési és megvalósulási tapasztalatok tükrében fogalmazódtak meg az alábbi stratégiai gondolatok.

Jelenlegi helyzetünket és kilátásainkat elemezve és értékelve a szlovákiai (felvidéki) magyar nemzeti közösség, magyar nemzetrész  számára az elkövetkező időszakban az alábbi feladatokat és célokat kell meghatároznunk:

Meg kell őriznünk nemzeti kulturális örökségünket, hogy ezzel megtarthassuk azt a nemzeti önbecsülést és öntudatot, amely az elmúlt közel száz esztendő folyamán az idegen megszállás következtében a külső erőszak, csábítás és ösztönzés hatására és a belső gyengeségek és gyarlóságok miatt is a magyarság létszámának tömeges fogyását eredményezte a Felvidéken: 1 millióról fél millió alá csökkent a számunk 100 év alatt, miközben a területen élő lakosság száma közel kétszeresére nőtt.

Nemzeti örökségünk pilléreit, amelyekre kiemelt figyelmet kell fordítanunk, az alábbiakban fogalmazhatjuk meg:

  • az anyanyelv, amelynek támasza a magyar nyelvű oktatás és az anyanyelv szabad használatának a joga az élet minden területén. Ebben a fennálló hatalommal szemben is megalkuvás nélkül kell követeléseinket érvényesíteni az alkotmányos keretek legvégső határáig.
  • történelmi örökségünk és néphagyományaink:  szülőföldünk történelmi és kultúrtörténeti emlékeinek feltárása, megismerése és megismertetése a következő nemzedékekkel. Ebben együtt kell működnie az iskolákkal, cserkészeknek, kulturális és civil szervezeteknek, egyházaknak és a politikai érdekképviseletnek.
  • közösségi életünk –  a kisközösségek fejlesztik az önbecsülést, az önérzetet és az önértékelő képességet, főleg, ha értékes tartalommal telik meg tevékenységük.

Tevékenységünk minden területén oda kell figyelnünk a fiatalokra, akik keresik helyüket, bátrak önállóan is feladatok megoldására, de nem szeretik, ha helyettük, nélkülük döntünk, és erőszakkal beavatkozunk az elképzeléseikbe. Feladatokkal kell őket megbízni, támogatni saját hasznos és jó elképzeléseiket. Át kell adnunk egy-egy rendezvény lebonyolítását. Ez kulturált módon úgy jelenhet meg, hogy nem kell rivalizálniuk, de a saját terveiket, elképzeléseiket teljesen önállóan tudják megvalósítani a tervezéstől, szervezéstől a kivitelezésig. Illetve együttműködve közös rendezvényeket is lehetne tartani. az érdekvédelemben együttműködik azokkal a politikai szervezetekkel, amelyek az önrendelkezésünk, önkifejezésünk és természetes alapjogaink terén ezeket elfogadják!

Ha valaki terhesnek mondja magát, annak a gyermek teher, aki várandósnak, akkor a gyermekét várja, s aki áldott állapotú, annak a gyermek áldás. Már a fogalmak használata, elfogadása, beidegződése vagy elutasítása is meghatározó. A török megszállás idején például eleink nem azt mondták, hogy Törökországban élnek, ezért természetes volt még egy évszázad múltán is, hogy az idegen megszállókat kiseperjük ősi földjeinkről. Ma már senki sem berzenkedik az ellen, hogy a két Németország egyesítése természetes dolog volt, de a magyar nemzet elorzott szuverenitásának helyreállítását irredentizmusnak és

irracionálisnak hirdetik. Jó ilyenkor a dolgok mögé tekinteni, hogy kik, hol és miért is akarják fenntartani a nem normális, vagyis a hazug, egészségtelen és igazságtalan viszonyokat!   Nekünk pedig minden fórumon és minden lehetséges eszköz bevetésével el kell érnünk, hogy fogalmainkat, gondolatainkat, szavainkat helyesen használjuk, mert csak így válhatnak a tettek ösztönzőjévé. De közben azt is látnunk kell, hogy a megszálló hatalom nem kis pénzeket és nem kevés embert mozgósít azért, hogy az alattvalók feltétlen hűsége cselédi szolgalelkűséggé változzék a kiszolgáltatott őslakosok körében. Intézményeket, fórumokat, pártokat hoznak létre a beolvasztás céljaira, amikor a behódolást együttműködésnek hirdetik, a szolgaságot demokráciának, a nyelvi terrort szólásszabadságnak, a jogfosztást pedig önrendelkezésnek. Ennyit kaptunk fogvatartóinktól az elmúlt kilenc évtizedben, s ha néha egy-két morzsányi alamizsnát elénk söpörtek az asztalról, azért olyan hálálkodást vártak el, mintha a disznótorban lettünk volna.     Olyan beteg és kiszolgáltatott világban kell egy új, vagyis megújuló nemzeti önépítkezést megkezdenünk, amikor az élet minden területén érzékelhető, hogy egy hamis világképet és torz értékrendet akarnak belénk táplálni: átprogramozni eredendő és természetes emberi értékeinket, hogy egy „civilizált állat“ szintjére süllyedve csakis az anyagias, biológiai szükségleteink kielégítése váljék életcélunkká egy olyan világban, ahol az „állatgondozó gazdák“ önkénye szabja meg, hogy ki melyik vályúhoz kerülhet. Olyan viszonyokat teremtettek körülöttünk, hogy az egyes emberek már önmaguk helyzetével, értékeivel sincsenek tisztában. Kisebbségnek mondja magát egy olyan településen, ahol más nemzetiségű ember alig él. Egyik legelszomorítóbb következménye ennek a helyzetnek, hogy akik egy ilyen értékvesztett vagy értékzavaros világban nőnek fel, azok többsége nem is sejti, hogy nem ez a normális és természetes állapot, ezért igényt sem formál a változásra. Ennek okán helyettük is vállalnunk kell a nemzeti felszabadító harcot.

Deák Ferenc szavaival: „Igaz ügyért küzdeni még akkor is kötelesség, midőn már sikerhez nincsen remény.”

Olyan változásokra kell felkészülnünk, amelyek az európai és természetes emberi értékektől eltávolodott Európai Unió valamint az emberidegen pénzvilág törvényszerű közeli csődje és összeomlása után bekövetkezik. És erre fel kell készítenünk nemzetünket is. Választanunk kell, hogy mi legyen világképünk és életfelfogásunk meghatározója: az alantas és  önző, anyagias és lélektelen, istentagadó materializmus (amely a liberális és szocialista befolyás alatt élőket sorvasztja), vagy pedig az emelkedett lelkületű, családot és nemzeti közösségeket megtartó humanizmus. És tisztáznunk kell azokat az alapfogalmakat is, amelyek közegében (kontextusában) a nemzeti közösséget is értelmezni kívánjuk. Az egyik alapelv, hogy a társadalom alapegysége nem az egyén, hanem a család, amely nem pusztán férfi és nő kapcsolata, hanem  az anya, apa és a gyerekek egysége, mint a nemzeti lét értékőrző, értékteremtő és közvetítő alapsejtje. A társadalom politikai struktúrájában pedig el kell vetni a szándékosan megtévesztő jobb- és baloldali értékrendet, mert ez a horizontális besorolás megosztó, és a nemzet létére is veszedelmet jelentő megosztottságot idéz elő. Az emberi értékrend (s ennek vetületében a politikai, társadalmi is) csakis vertikálisan (függőlegesen) a magasság és mélység viszonylatában értelmezhető, amely felfelé a lét emberfölötti, isteni rendjéhez igazodik, s minél alacsonyabb szinten nyilvánul (nyilatkozik) meg, annál kevésbé értékes, annál silányabb, anyagiasabb, ösztönösebb és állatiasabb. (a Szentírásban már Káin és Ábel füstje füstje, világfelfogása  ezt a példázatot mutatja! … sárba ragad, lesüllyed, elenyészik, aki csak lefelé, a sárba, az anyagba tekint…és nem emeli tekintetét, lelkét, szellemét az ég felé, s nem mossa meg arcát az ember felett álló Rend tükrében…) A megítélésben persze nem csak azt kell értékelni, hogy az adott jelenség hol foglal helyet, hanem azt is, hogy milyen az irányultsága, szemlélete: felfelé (emelkedik) vagy pedig lefelé tart (süllyed).  A két és fél évszázada elterjesztett jobb- és baloldali megosztás jelentette az európai alapértékek (a keresztény erkölcs, görög bölcsesség, római jogrend) szándékos megrontásának kezdetét. A rontás hátterében  a kereszténység és a nemzeti közösségek lerombolásában érdekelt világuralomra törekvő cionista  pénzvilág sátáni erői és annak előfutárai (szabadkőművesek és illuminátusok) állnak.  Reklámjaikkal, propagandájukkal, tömegtájékoztató eszközeikkel, téveszmék terjesztésével  próbálják elködösíteni a valóságot, és az eltévelyedés ingoványába süllyeszteni megmaradásunk tartópilléreit. Már több nemzedéket tettek szellemi rabszolgájukká, hogy végül a fizikai szolgaságra is sor kerülhessen. A XX. század két világháborújának kirobbantása is szándékaik jegyében történt. Az önző és anyagias érdekek mögött aljas szándék áll, amelynek működését két egészségesen működő emberi alapérték tud megakadályozni: az istenhit (amelynek európai letéteményese a tízparancsolatban és a felebaráti szeretetben  gyökerező keresztény erkölcs) valamint a nemzeti közösségek fennmaradása és e közösséghez való tartozás  érzésének megtartó ereje.

A nemzet nem egyszerűen az egy nyelvet beszélők sokasága, hanem egy történelmi sorsközösség, amely a közös származás, gyökerek, történelmi tapasztalatok genetikailag is kódolt állapota, a létrehozott közös kultúrkincs és a beleszületettség is meghatároz. A magyar nemzet vesztére törekvő erők nem csupán a nyelvünket, hanem területünket, a fenti közös értékek mindegyikét el akarják venni vagy meg akarják rontani. Azt hirdetik, hogy ne foglalkozzunk a múlttal, vagy pedig hatalmukkal és pénzükkel meghamisítják múltunk valódi képét, emlékeit, hogy nemzeti önbecsülésünk jogos lelki táptalaját megfertőzzék!  Például a szkíta, hun és régebbi származás elvetésével!

Ezért legfontosabb feladatunk az egészséges magyar nemzeti önbecsülés helyreállítása!

Vagyis a nemzeti önismeretet, nemzeti önértékelést és a nemzeti öntudatot, amelyben a kulturális, nyelvi, történelmi, közösségi értékek mellett az egészséges életmódnak, életszemléletnek (életfelfogásnak) és táplálkozásnak is meg kell jelennie!  Tudatosítanunk kell, hogy a magyar nemzet mindazok közössége akik történelmileg, kulturálisan, nyelvileg és genetikailag is dominánsan meghatározhatóan közös eredetre vezethetők vissza, ezeket az értékeket hordozzák, és vállalják ennek a sorsközösségnek a múltját, feladatait, célját és küldetését. Ennek a nemzetnek az őshonos központi életterülete a Kárpát-medence. Meghatározó hitvallása a keresztény egyházakban bontakozik ki. Nyelve a magyar.

A nemzeti önismeret legfontosabb eleme a nemzeti múlt tárgyilagos feltárása és felmutatása. Az eddigi hazugságok leleplezése és kiiktatása a tömegtájékoztatás, oktatás és tudományos kutatás területéről. Továbbá a kulturális élet, életmód, hagyomány, anyagi és szellemi értékek (zene, néphagyomány, művészetek, irodalom, sport, tudomány) területének átörökítése (feltárása, megmutatása, oktatása), és a magyar nyelv eredetének, jellegének, gazdagságának tárgyilagos megismertetése és az anyanyelvi kultúra ápolása.  A nemzeti közösségen belüli kisebb közösségek, tájegységek szerinti jellegzetességek értékeinek megismerése és vállalása, a szülőföldhöz való ragaszkodás érzésének elmélyítése.  Lényeges, hogy az Érték legyen a Mérték!

  • A politikai feladatok közé tartozik, hogy mint e térség őshonos nemzete és a Szent Korona népe a Szent Korona alatt állítsuk helyre nemzeti egységünket!  –
  • Ezért elsősorban Magyarország tekintélyét, erkölcsi és gazdasági állapotát kell helyreállítani, amihez először a népünk lelki egészségét kell regenerálni!
  • Ebben a folyamatban nemzetközi fórumokon is nyilvánvalóvá kell tenni a trianoni döntés hazugságok sokaságára épített igazságtalanságát a Magyar Királysággal szemben, és  megkezdeni a döntés embertelen következményeinek felszámolását. (Igazságot Európának! –  a Magyarok Világszövetsége által kidolgozott és Brüsszelbe is eljuttatott dokumentuma  alapján)
  • Meg kell akadályozni, hogy a nemzetvesztő, a természetes emberi értékeket nélkülöző pártok, csoportok, titkos társaságok, üzleti körök,  intézmények és médiák beleszólhassanak, beavatkozhassanak nemzetünk sorsának alakításába!
  • Helyre kell állítani a magyar nemzeti intézmények magyar jellegét (kivonni az emberidegen, kozmopolita, nemzetvesztő liberális vagy szocialista befolyás alól): MTA, Nemzeti Színház, közszolgálati médiák, múzeumok.
  • Intenzív ismeretterjesztő és felvilágosító jellegű nemzeti arculatfejlesztő programot kell elindítani nemzetközi fórumokon (több nyelven) és a magyar nemzeti közösségben (közoktatás, nevelés, tömegtájékoztatás, kultúra és tudományos kutatás) egyaránt.
  • Amíg az igazságtalanságok állapota nem rendeződik nemzetük feldarabolása ügyében, addig is az elszakított és beolvasztásra ítélt magyar nemzetrészek megmaradt hányadát a legmagasabb nemzetközi fórumok előtt kell védelem alá helyezni, és megakadályozni azt, hogy a megszálló és  elnyomó országok politikai gengsztereinek gőgös és alantas szándékai, módszerei és eszközei tovább érvényesülhessenek!

Sokan azt hirdetik, hogy az ilyen elgondolások veszélyeztetik gyermekeink és unokáink jövőjét (ezzel tömtek a kommunista időszakban is!), pedig az  igazság az, hogy amennyiben hagyjuk elsorvadni értékeinket, azzal tesszük a legnagyobb rosszat utódaink szellemi épségének, és majd utólag,  későn kellene rájönnünk, hogy ilyen áron akár bátrak is lehettünk volna.

Mert tiszta emberi értékrend és egyértelmű fogalmak nélkül az életnek sem lesz értelme: lehet amúgy is élni (szolgasorban, cselédként, fogyasztó baromként, hitetlenül és öntudatlan kábulatban), de nem érdemes.

Ezért bátran kimondhatjuk, és ezt kell követnünk, hogy: CSAK ANNAK A NEMZETNEK VAN JÖVŐJE, AMELYIK BECSÜLNI TUDJA ÖNMAGÁT: múltját, értékeit, kultúráját, hitvallását.

Mihályi Molnár László