Mindennapos gyakorlat, hogy az elvont és elvonatkozatott dolgok világában valamilyen kapaszkodókat, fogódzókat alkalmazunk, vagyis valamilyen kategorizálást, viszonyítási pontok beiktatásával. Ezek segítik az eligazodást, a térbeli és időbeli tájékozódást is. Ez teljesen normális. Ha valami újat, ismeretlent akarunk jellemezni, akkor olyan dolgokhoz hasonlítjuk, amelyeket már jól ismerünk, és az új jelenség ezekhez képest lesz valamilyen: alakban, színben, ízben, hangulatban, érzésben. A képi beszéd is erre épül, metafóráink a megfoghatatlant is a megfogható, megragadható, érzékszerveinkkel érzékelhető dolgok által teszik elképzelhetővé, érzékelhetővé. A kínai jelrendszerben például a szem és három könnycsepp ábrája egymás mellett a sírás megjelenítése, a bánat kifejezője. Ám köznapi beszédünk is tele van metaforikus kifejezésmóddal, például ezekben a szavakban: vérvörös, bivalyerős, csillagszemű, villámgyors stb. Az ismeretlent az ismerthez mérjük, vagyis mindig szükség van egy szilárd viszonyítási alapra, igazodási pontra, amely irányt is szab a gondolkodásunk alakulásának. Ezért sem mindegy, hogy szemléltetéseinkben mit mihez hasonlítunk.
Amikor az emberi alkotótevékenység eredményeinek összegezése során egy-egy történelmi vagy társadalmi korszakban meghatározó közös tulajdonságokat próbáltak találni, akkor is az azonosító és elkülönítő jellemzőket határozták meg, hogy aztán ezekből valamilyen formában az adott korszak gondolkodásmódját, életszemléletét, életmódját és magatartásformáját tükröző kultúráját korstílusként megfogalmazzák. Ez nem uniformizálás, mert a közösben is rámutat az egyedire és sajátosra, de ugyanakkor az egyediben is fel lehet ismerni a többiekkel közös vonásokat. Amikor ezeket alaposabban megfigyeljük, rá kell jönnünk, hogy tulajdonképp minden korszak emberének megvan valamilyen közös nevezőben kimutatható sajátos viszonya az Istennel, az isteni renddel kapcsolatban, és ezt tükrözi vissza az életfelfogása, ez mutatkozik meg tevékenységében, alkotásaiban is. Egyértelműen kimondhatjuk, hogy a korstílus egyik alapvető tényezője, hogy az adott kor embere és az ő alkotása milyen viszonyban van Istennel.
Bár az ókori görög bölcsesség és művészet azt hirdeti, hogy „mindennek mértéke az ember”, de ez nem azt jelenti, hogy el kellene vetni az isteni felsőbbrendűséget, mert tulajdonképp csak a természetes arányokat teszik meg a MÉRTÉK alapjául. Például megállapították, hogy az ember hat láb (talphossz) magas, ezért a görög oszlop magassága hatszorosa az talpazati átmérőnek, az időmérték soronként hat mértéket (verslábat, két hosszú szótag kiejtési ideje egy egység) tartalmaz, ami egyébként egy levegővétellel elmondható. Az időmértékes verselés, vagyis a rövid és hosszú szótagok szabályszerű váltakozásának alkalmazása pedig nem más, mint a szívritmus harmóniájának utánzására zenei megjelenítése. Azonban azt is tudatosítják, és nem hagyják figyelmen kívül, hogy „istenek nélkül semmi az ember”. Ez a GÖRÖG BÖLCSESSÉG alapja. A görög művészet éppen attól emberi, hogy harmóniában él a természet isteni eredetű rendjével. A mítosz, ami ezt a szellemiséget fenntartja, még az istenek sokadalmával számol, de Zeusz által mégis egységesül. Nem véletlen, hogy éppen ezek a körülmények adtak először táptalajt a demokrácia vagyis a köznépi egyenlőség és egyenrangúság megvalósításának. Persze a rabszolgák, az idegenek és a nők ebben még közvetlenül nem vehettek részt, de az ő érdekeik érvényesítését (ahogyan a gyerekekét is) a család felnőtt férfi tagjai végezték el. Ám ez a rendszer is a korrupció áldozata lett, amikor a szegényebbeknek idejük sem volt résztvenni a népgyűlésben, eladhatták szavazataikat olyanoknak, akiknek erre tellett, s ezáltal fel lehetett vásárolni és önkényes bíráskodássá zülleszteni az igazságszolgáltatást is. Ezek a torzulások főleg olyan időszakokban erősödhetnek fel, amikor a társadalom külső nyomásgyakorlás vagy háborús konfliktus miatt kénytelen megerősíteni erőszakszervezeteit (hadsereget, biztonsági erőket), amire hivatkozva mindig felfüggeszthetőek a demokrácia vívmányai. Ilyenkor az isteni rendre és harmóniára vezető vallási intézményrendszert vagy kirekesztik vagy pedig állami szolgálatba állítják. Az előbbi által a közéleti szerepét veszíti el, az utóbbi miatt pedig a méltóságát. Mindkét esetben az anyagias, istentagadó szemlélet tömeges elterjedésével lehet számolni. Nem véletlen, hogy egyes körök és csoportosulások éppen azért szorgalmazzák a konfliktusok, feszültségek, háborúk kialakulását, hogy ilyen helyzetet teremthessenek istentelen terveikhez. Például az anyagi önzés nem viseli el az önzetlen keresztény szeretet hirdetőket. Ugyanakkor az emberi alapértékeket megkérdőjelező rendszerek önmaguk sírját ássák meg, amikor mindent alárendelnek a haszonelvű és a birtoklási vágyra épülő elképzeléseiknek.
Ennek jellemző példája, ha megfigyeljük a 19. és 20. század történéseit, amikor a nemzeti önbecsülés és szabadságvágy megerősödéséből elindult romantikus forradalmak álmainak eltiprása után az anyagi valóság realitásai, a megélhetés kényszerűségei lehúzták a társadalmakat a föld sarába, ahonnan ha mégis fel akarnának nézni az égre, a liberális propaganda megszégyenítő támadásaival kell szembenézniük. Pedig, amikor azt halljuk, hogy „ez egy elavult 19. századi retorika”, az valójában nem lebecsülés, hanem a nyilatkozók félelmének szorongó megnyilvánulása azon oknál fogva, hogy az azóta eltelt polgárinak, civilnek, kapitalistának vagy akár szocialistának illetve liberálisnak nevezett társadalmak egyike sem tudta szellemiségében meghaladni a korábbi feudális viszonyokat. Amikor ugyanis az emberiségre rászabadították az egységes isteni rendre épülő világszemlélet helyett az izmusok szirénhangjait, csak az ellentétek és feszültségek fokozódását érték el vele, amit két világháború tetőzött be. Nem véletlenül, hanem előre megfontolt, aljas indokból eltervelt szándékkal. Ady már a kezdeteknél felismerte, és pontos látletet adott erről a századfordulón írott Karácsony című versében:
Ma tán a béke ünnepelne,
A Messiásnak volna napja,
Ma mennyé kén’ a földnek válni,
Hogy megváltóját béfogadja.
Ma úgy kén’, hogy egymást öleljék
Szivükre mind az emberek –
De nincs itt hála, nincs itt béke:
Beteg a világ, nagy beteg…
Kihűlt a szív, elszállt a lélek,
A vágy, a láng csupán a testé;
Heródes minden földi nagyság
S minden igazság a kereszté…
Elvesztette magát az ember,
Mert lencsén nézi az eget,
Megátkozza világra jöttét –
Beteg a világ, nagy beteg…
Ember ember ellen csatázik,
Mi egyesítsen, nincsen eszme,
Rommá dőlt a Messiás háza,
Tanítása, erkölcse veszve…
Óh, de hogy állattá süllyedjen,
Kinek lelke volt, nem lehet!…
Hatalmas Ég, új Messiást küldj:
Beteg a világ, nagy beteg!…
Az már egy külön tanulmányt érdemelne, hogy miként vezették zsákutcába, vakvágányra vagy miként illesztették be a maguk rendszerébe a haszonelvű társadalom ügynökei az egységes világképet és az „új Messiást” igénylőket. A legnagyobb szemfényvesztések közé tartozik, hogy a világot úgy mutatják be, mintha csak a fasizmus, szocializmus és liberalizmus kínálatából lehetne választani, és az egyszerű halandó máris úgy dönt, hogy ezekből a legkisebb rossz talán a liberalizmus, mert eszébe sem jut, hogy mindhárom egyformán veszedelmes: egy tőről fakad, egy kasszából pénzelt, és abban is egységesek, hogy tagadják az egységes világképet, az isteni rendet és a kereszténységet.
Ezért támadják a nemzeti és keresztény értékek védelmezőit, és úgy állítják be őket, mintha valami maradi, elavult, elvetendő szemléletet képviselnének.
Az agymosás és elhomályosítás intenzív, folyamatos és nagy anyagi hátterű! Még arra is van bőven pénzük, hogy minden leleplező feltárást összeesküvés-elméletnek bélyegezzenek.
Ez az írás is csak merő kitaláció… izgága hangulatkeltés, nacionalista hőbörgés… magyarkodás és kereszténykedés lesz majd a szemükben. Ami miatt a legtöbb újság, félve a pályázati támogatások megvonásától vagy a reklámcégek elmaradásától, nem is meri közölni. Nem újkeletű dolog ez. Nyolcvan éve Márai is látta: „A társadalmi, politikai erők, melyek ma hideglelős indulattal rángatják és feldúlják Európát, csak következményei a szellemi emberek árulásának. Kezdetben volt az Ige: mindig az Ige volt kezdetben. De aki elárulta az Igét, elárulta az élet értelmét.” „a világ elmerült a kétségbeesésben és hitetlenségben … az üzlet, amely rávetette magát a színpadra és mozgóképre, a könyvkiadásra és képzőművészetre, nem emelni akarja a tömeg művészi igényeit, hanem kiszolgálja az emberek legalacsonyabb ösztöneit.”
„A szellem embere önmagában keresi a felelősséget, vádat emel a kultúra papjai ellen, akik nem őrizték elég hősiesen a szent szöveget, alkudoztak a hamis prófétákkal, s egy mohó gépi civilizáció martalékának dobták oda az európai kultúrát… Európa nem a harctereken pusztul el, hanem a lelkekben… Elmerül a földrész végzetében. Egy üde és mohó imperializmus, az amerikai, mely a gépi civilizáció és a nyersanyagok kifogyhatatlan bőségével rendelkezik, érdeklődve pillant körül a világban, mert most látja, fiatal történelme során először, az alkalmat, mikor népek, földrészek, világnézetek és korhadó társadalmak fölött magához ragadhatja a vezetést, az uralmat a nyersanyagok, piacok, az emberek által lakott földrészek nagyobb fele, igen, a vezetést a világ fölött.”
„Belenyugodtunk abba, hogy a világnézeti és politikai cenzúrák mellett szabadon garázdálkodjék az üzleti cenzúra a szellem világában. Tisztelni kezdték minden teremtett lélek „érzékenységét”, kiszolgálták a vallási, társadalmi érzékenységet anélkül, hogy jogos és becsületes vitába szállottak volna ezzel, meghallgatták és szótlanul elfogadták a kiadónak és ügynökének ukázait, aki megtiltotta nekik, hogy olyasmit írjanak, ami sértheti a hirdetőket, az előfizetőket és a példányonként vásárlókat. Írás közben már nemcsak arra gondoltak, mit szól ehhez Isten és a világ, hanem arra is gondoltak, vajon nem árt-e véleményük a lap vagy folyóirat hirdetési és előfizetési érdekeinek… Így kezdődött valami, aminek értelme minden lelki ellenállás teljes megszűnése volt. Az írók belenyugodtak a civilizáció érdekeibe, eladták az érdekeikért a kultúra felelősségét. (…)
Mikor a szellem képviselői feladják az ellenállást és a katarzist, az álművelt bugris azonnal az asztalra üt, s diadalmasan bevonul fellegvárba, melynek őrhelyét elhagyták a lélek katonái.
Az émely, a csömör, a megdöbbenés, a rekedt vészkiáltások, a segélykérő hangjelek, mindez nem volt elég erős ahhoz, hogy feltartóztassa egy kultúra elvérzésének folyamatát. Néhány erős lélek őrizte a Titkot, mint a régi papok az égő templomban a szent tekercseket: kevesen voltak. Az újkori hírverés soha nem ismert eszközökkel tört az európai lélek ellen, zsivajával megsüketítette a tömegek lelkét. Csak a kiválasztottaknak volt még valóságos hallásuk, a tömeg nem tudott többé válogatni és megkülönböztetni. Az írók nem tudtak többé elég hősiesen ellenállni a nagyvárosi, kispolgári tömegek olcsó ízlésének.”
Bezárul a kör? Tehetetlenek vagyunk tehát a mindent leigázó pénzvilág ellenében, amely mindent felvásárol, mindent leigáz és mindent meghatároz és megnevez?
Talán nem kell ennyire pesszimistán értelmezni mindezt, bár igaz, de a minden nem a Mindenség, a sok még nem az Egész, és amiről azt hiszik, hogy teljesen uralják, az nem az Egészség. Amíg ezt tudjuk, megőrizve emberi arcunkat, hitünket, nyelvünket, addig tehetetlenek. Ez a reménység adjon vigaszt!
Nekünk legalább van mihez igazodnunk, mihez igazítanunk elképzeléseinket, vágyainkat, tetteinket. Az egységes isteni világkép nem igényel új világrendet, és nekünk sem kell letérnünk az útról, amelyre ezer éve lépett nemzetünk. Ennyi éven át ez volt megmaradásunk záloga. Akkor ne is keressünk alternatívát!
Mihályi Molnár László