Furcsa, a szellemi-erkölcsi kiüresedés jeleit is mutató világban élünk. A politika, a közélet gyakran siklik el a marketing világa felé, a kibertér sokszor kapitális butaságoktól kong a leghangosabban, a kultúra nem ritkán bóvli által higított termékeket tár elénk, a nép „etetésére” pedig ott van több száz tévécsatorna. Sokan mindezt a modern cenzúra megnyilvánulásának is tartják, tudniillik, ha az embernek nincs szilárd értékrendje, könnyen elveszhet ebben a mesterségesen kreált dzsungelben, s egy idő után garantáltan elbizonytalanodik, mi a helyes és mi a helytelen. A filmipar is gyakran beszáll ebbe a forgatagba: sok olyan értéktelen termék is elkészül, ahol az egyedüli elvárás a pénztári siker. A probléma mindezekkel az, hogy lefelé nivellálja az agyakat és a lelkeket: hülyébbek és kiégettebbek lesznek az emberek az ilyen állandósult befolyásolás hatására.
Nem panaszként mondom mindezt, csak megállapítom. Panaszokkal ugyanis már tele a padlás, s mit sem segítenek: a józan ész és a jó ízlés, a szilárd értékrend lehet csupán a megbízható támaszkodó. Mindez viszont napi odafigyelést igényel önmagunk mentális állapotára: vég nélküli araszolgatás ez hegynek felfelé, az értékek, a szellem, az erkölcs csúcsai felé.

Örömmel mondom viszont, hogy a helyzet nem reménytelen. A jelek szerint vannak egyéniségek a világ minden táján, akik tudatosan képesek szembemenni ezekkel az – úgymond – trendekkel.

Vannak írók-költők, s vannak színész-egyéniségek, rendezők és producerek, akik néha felvállalják ezt a szembemenetelt. Még akkor is, ha itt-ott maguk is részt vettek megkérdőjelezhető minőségű kalandokban is – bár a legtöbb esetben a nevük a garancia, hogy amiben társalkotóként részt vettek, az figyelemre méltó, minőségi munka. Vannak tehát olyanok, akik látván a hollywoodi tömegtermelés kacskaringóit, a tömegízlés üzleti szellem által motivált kiszolgálását, egy idő után azt mondták: elég. Kirk Douglas például az elsők között volt, aki így cselekedett, elképzelését (Száll a kakukk fészkére) producerként a fia valósította meg (Forman hathatós segítségével). De elindult ezen az úton Clint Eastwood, Rober Redford, Kevin Costner és számos más egyéniség is, s az esetek többségében sikerrel jártak. Ami a leginkább összeköti őket: a klasszikus emberi értékekről készítettek filmeket, néha az érzelgősség vagy akár a giccs határán, de még megmaradva a jó ízlés talaján. Magam hajlamos vagyok arra, hogy a „nagy öregek lázadásának” fogjam fel a dolgot, tudomásul véve persze azt is, hogy életük egy pontján volt már annyi pénzük, hogy megengedhessék maguknak kipróbálni tehetségüket olyan dimenzióban is, amelyet a saját értékrendjük szerint fontosnak tartottak. Mindannyiunk örömére és hasznára – teszem hozzá.

Eme kép részeként megjelenik egy szintén szélesvásznú figura, Mel Gibson, aki kétségtelenül jó színész – de komoly töltetű botrányfigura is, ha úgy hozza a sors. Jött bombameglepetésként néhány évvel ezelőtt egy figyelemre méltó alkotással, a Passióval, amelyet nem csak producerként, de rendezőként és forgatókönyvíróként is jegyez. (Kár, hogy akkor senki nem szólt neki, hogy az emberi testben kb. 5 liter vér van csupán, a nagypénteki jelenetnél úgy dől a vér Jézusból, hogy pár perc alatt el kellene veszítenie az eszméletét. Ez sajnálatos hatásvadászat, amely inkább levon, mint hozzátesz az egyébként jó film színvonalához.) Pár éve ismét, amolyan öntörvényű mágusként, belefogott egy nagy történetbe, az oxfordi angol szótár (Oxford English Dictionary) megszületésének szép történetébe, amelyben egy minden oldalról támadott, tehetséges ember egy pszichopata gyilkos segítségével minden kétely és keresztbetevés ellenére sikerrel teszi meg azokat az első lépéseket, amelyekre a világ egyetlen tudóscsoportja sem volt addig képes. Gibson sorsa sem volt egyszerű ezen az úton: évekig kellett várnia a film forgalmazására, bíróságokat kellett végigjárnia szerzői jogtulajdoni problémák miatt, míg végre itt lehet a film előttünk. Szép, klasszikus emberi történet, szinte kiáltóan tagad minden trükköt, amivel korunk filmipara él. Az a megfogalmazás is, amelyről fent írtam, s amelyet majd minden ismertető szöveg a film elé tol (ti. a nagyszótár létrehozatalának sztorija) is váz csupán, kerettörténet egy sokkal mélyebb, érzelmi-spirituális töltetű meséhez: néhány, egymástól eredetileg nagyon távol álló emberi lélek egymásra találásához. Sőt, ahogy az őrült gyilkos egy tiszta pillanatában mondja: közös Istenre-találásukhoz.

A történet tehát valós, s benne az emberi lelkek rezdüléseinek ábrázolása, fejlődési íveinek felmutatása mondhatnám mesteri. A színészi teljesítmények kiválóak – Gibson is nagyon jó a tudós szerepében, visszafogott, érett, de az igazi nagy kihívás Sean Pennre várt, neki több fázisban kellett bemutatnia egy pszichopata zseni tépelődéseit. Jól vette az akadályt, nagyot alakít, s egészében a mellékszereplők is hozzák a formájukat. Persze, azt nem akarom állítani, hogy a film hibátlan: néhol lehetne pörgőbb (forgatókönyv-írók, rendező), néhol kevésbé érzelgős – de egészében minden a helyén van, a kamera is, a zene is. Valamelyik honlapon azt olvastam, hogy menj haza és hagyd, hogy a film hazakísérjen. Nos velem pontosan ez történt. Tegnap fél napot szántam rá, hogy angol, német, cseh, szlovák, szlovén, szerb, lengyel és magyar nyelven átolvassam az interneten elérhető kritikákat. Igen, találtam olyat is, akinek nem tetszett (cseh, angol, szlovén kritika), de a túlnyomó többség értékeli a film potitívumait – és azt, amiről fentebb írtam: hogy egyértelműen a mainstream ellenében volt mersze egy, néha tényleg az érzelgősség határán balanszoló, de nagyon emberi (és Istennek az ember felé nyújtott ujját kereső) film elkészítéséhez.

Világos, persze, hogy nem lesz kasszasiker: Budapesten, a Puskin Moziban alig húszan voltunk a másodbemutatón. Ám ezzel együtt – és ennek ellenére – legyen ez az írás is egy apró kalapemelés azon bátor művészek előtt, akik mernek járni a szűkebb, de igazabb utakon.

Csáky Pál (fb-jegyzet)

Szerkesztő utóhang Oriskó Norbert tollából e cikk szerzőjéhez:

Kedves Pali, megnéztük a filmet, valóban odaszögezett minket a képernyőhöz. A téma remek, a színészek még inkább, és a forgatókönyv is, amit írtál, abszolút helytálló. Akik meg nem látták, azoknak röviden annyit, hogy valós alapja van a filmnek, az oxfordi angol szótár megalkotása az. A film érdeme, hogy bemutatja ennek a páratlan nagy és sikeres vállalkozásnak a folyamatát, és arról is képet kapunk, hogy milyen is az az igazi barátság (nem számítanak a társadalmi hátterek), olyan emberek teszik rá az életüket, akik nyomot akarnak hagyni maguk után, mégpedig olyant, aminek majd csak a következő generációk veszik majd igazán hasznát. Egyébként a mai számítástechnikai vívmányok mellett ez a munka hihetetlenül gyorsan elvégezhető lett volna, de itt is a szellemi értékeknek a következő generációk számára való megmentése a cél (persze tudom, ezért tiszteled a katedrálisok építőit is). Elévülhetetlen érdeme a filmnek a megbocsátás, a vezeklés, az áldozat hátborzongtatóan tiszta és egyértelmű megjelenítése is. Miután most is futó mozifilmről van szó (bár már 2019-ben készült), természetesen a részleteket mellőzöm. Nos, legutóbb a Megbocsáthatatlan (Sandra Bullockkal a főszerepben) jelentett nekünk ekkora filmélményt. Persze, miután tudom, hogy a Volt egyszer egy Vadnyugat és a Nagy balhé is a Top-filmjeid között vannak, így valóban jó filmet vártam, majd kaptam. Még Nekem egyébként Mel Gibson-filmjei közül nagyon sok tetszik, köztük van a Hazafi és a Passió is. Ám ez esetben tényleg Sean Penn alakítása a bravúros. Nem tudom, miért, de eszembe jutott Eperjes Károly, akinél a Magyar Passióban láttam azt az átszellemültséget, mint most Dr. William Chester Minor alakítójánál. Egyébként Károly is olyan, mint a jó bor, az évek múltával egyre jobb, a Hídembert bevallom csak sokadik nekiugrásra tudtam befejezni, pedig annak a cselekménye a kedvenc történelmi időszakomba játszódik. Hát, egy kicsit elkalandoztam az eredeti témától, elnézésedet kérem.