Felelevenítjük a Vasárnapi Újságban 1860/61-ban megjelent Adatok Petőfi halálához sorozatot.
A Vasárnapi Újság egyébként az interneten is elérhető, például az Arcanunmban – sok ezer más kiadvány mellett. A leveleket válogatás nélkül, teljes egészében tesszük közzé, így olvasóink láthatják, hogy Petőfi halála nem csak napjainkban, hanem állandóan és folyamatosan foglalkoztatta a közvéleményt.
Az előző két rész itt érhető el:
Vasárnapi Újság, 53. szám, megjelent 1860. december 30-án, 649-650. oldal.
Adatok Petőfi halálához.
XXI. Székely közjegyző levele.
(Halál, de más viszonyok között s más csatatéren.)
Bardócz (Erdély), nov. 19.
A Vasárnapi Újság 45-ik számában olvasom az V-ik tudósító levelet jeles költőnk Petőfi Sándor halálához közelitő adatokról, mely tekintetben, minthogy ahhoz én is egy lépéssel közelebb járulhatok, kötelességemnek érzem, mint szemtanú a következőkről felvilágosítást adni:
A Kolozsvárról irt levél Írójának tudósitása annál is inkább igaz; mivel magam is az augusztus 5-én 1849-ben Bem tábornoktól kiadott rendeletek vételénél, mint annak Eliten-Corps parancsnoka, jelen voltam, és Petőfi Sándort, ki épen kevéssel azelőtt jött volt el tőlem, Marosvásárhelyt (a Donát-féle háztól) ott mély gondolatokba merülve találtam. *)
A parancs kiadása után egynehány nap múlva Szebennek indultunk, s odaérkezve 4 órai csata után be is vettük; de másnap, a Marosvásárhely felől, minket nyomban követő nagyszámú muszka tábortól megtámadtatva, Szebenből kiverettünk.
A magyar tábori állást megkerülő muszka uhlánusok — kik egyszersmind a rémítő zavart is okozák — egyszerre minden utczán Szebenbe bero-hanván, annak utczáit elárasztották. — Mint mindnyájan, ugy magam is századommal Szebenből kimenekülendő, a kaszárnyához közel levő kórházhoz értem, ott a város kőfala melletti sikátort arra felhasználandó; a hol is a midőn századom, a kőfal és a ház közt levő sikátorba beszorult, s a hasonlóul menekülő ágyút keresztül szökdöste volna, és én azt átlépni utolsónak maradék, egyszerre a hát mellett hagyott várfal melletti sikátorban egy kis folyócskánál megpillanték egy kétlovas előfogatu szekeret s rajta Petőfi Sándort másod magával, kiknek szekerét 3 muszka uhlánus megtámadván, s a két lovat szemközt ütvén, ezek a szekérrúdat eltörték. A midőn ily helyzetben látám jeles költőnket és segítségére akarék rohanni; egyszerre magam is egyesegyedül körülvétettem 5 muszka uhlánustól, kiket is a mig jobbra, baira s más világra szétvertem volna, már Petőfi Sándort és szekerét elfogták; hogy azután magát s társát ott megölték vagy fogva elvitték, arról többé semmit sem hallottam, ugy azt sem merem bizonyossággal állítni, hogy Petőfi Sándorral akkor, közkedvességü történetírónk Kurcz Antal volt-e vagy más?
Én hiszem a Petőfi Sándor akkorban történt megöletését, s azt is, hogy tetemét a többi ott elesett honvédekével együtt a szebeni föld hantja ta-karja.
— Székely, közjegyző.
XXII. Bartha János levele.
Tiszabecs (Szatmár) , dec. 8.
Petőfinkre vonatkozó minden eddigi adatok közt a V. U. közelebbi számában Thali Kálmán ur közleménye legtöbb figyelmet érdemel, mennyi-ben a segesvári csata némely jeleneteit Petőfi szereplésével a végső perczekig oly való hűséggel adja: mikép majd minden további okoskodás utja bevágva, s annyi legalább eléggé bebizonyítva van, hogy Petőfi a segesvári csata utáni hadjáratban részt nem vehetvén, többé nem is láttatott.
Hallomásból vett adatait Thali urnák, nagy részben én is mint szemtanú, s a segesvári csata egyik áldozata, szóról szóra igazolhatom.
De nem érthetek egyet Thali úrral, midőn Petőfi menekülhetését valószínűtlennek csakis azon okból véli : mert sokkal közelebb volt menekvési útjában az üldöző kozákokhoz, mint a menhelylyel kínálkozó távol erdőséghez. — Ez nem elegendő ok, mert kell tudnunk, hogy a csatázás ezerféle vészeiből számtalanok a csodás menekvések, s a már bizonyosnak látszó halál sokszor bámulatosan mellőz vagy mellőztetik. — Hányszor történik képtelenséggel határos menekvés az ellen tömör sorain át, valóságos golyózápor közöl, hogy az ember maga alig birja hinni, ha már utána van! — Pedig majd minden csatában vannak rá esetek!…
Lehet, hogy Petőfi is a rohanó kozákok által leszuratott, legázoltatott, de ha sebe halálos nem volt, bírhatott annyi erővel, hogy az est alkonyán — mikor sokan, igen sokan menekültek — vagy éjjel elrejtőzni vagy tovább menni képes volt. — Gyalog levén, Bemet többé utói nem érheté, kihez csakis lovasok csatlakozhattak, Petőfi pedig nem lóháton, de a Bem kocsijában — egyedül ülve — érkezett a csata színhelyére, mely kocsit a muszkák minden társzekerekkel s ágyukkal egyetemben elfoglalván, gyalog kellett maradnia, s vagy az erdő felé sietni, vagy a tömegben vonuló csatárokat be-várni lett feladata. Mindkét esetben az lett sorsa, mi a többieké, kik mind-nyájan elestek vagy legázoltattak, de azért közőlük a beállt éji homályban sokkal többen menekültek, mint nappal a futók közöl; a mennyiben táborunk teljes felbomlása után az ellen inkább rabolt, mint ölt, s egy-két pika-döfés, melylyel a kozák rablását kezdte, vagy egy-két lótaposás a roham közben, nem lett mindig és mindjárt halálos. Akárhány menekült a legázolt tömegből egy karczolás nélkül, rohamközben alólesvén a többin, mig a felsők merőben széttapostattak.
Nekem az erdélyi hadjáratban kapott — kedves emlékű — sebeim Se-gesvárnál csakl3-al szaporodtak, mé°ris megkisértém — bár a teljes vérvesz-tés miatt süker nélkül — a gyéren állított éji őrök közt menekülni a közel-eső tengeri felé, hova s főleg a hegytetőket borító erdőségbe, már előbb több menekvőt láttam húzódni.
Való, hogy ott az élet tul a rendin olcsó volt, mert miután Bem egyik golyója szerencsésen ternózván, felböszité az ellen sorait, elkeseredve legkedvesb vezérük elestén, olthatlan lett nálok a vérszomj, s mindent elkövet-tek boszujok hűtésére, mig végül belefáradva a nagy mészárlásba, csak Bemet kérdezék (Foszt aicse Bem?), s annyira elmerültek Bem kutatásába, hogy azalatt több menekvő honvédet bántatlanul mellőztek, s rablásuk is csak futólag történvén, legfölebb táskát, órát, gyűrűket kapdostak magokhoz. De bezzeg, egy későbben (csata után jóval) érkezett másnemű esapat a szó való értelmében nem hagyott rajtunk semmit, testvéri leereszkedéssel segiték levetkeztetni a tehetlen sebesülteket, szokott szeszélylyel és szokatlan bátorsággal gyakorolván szuronyaikat a holtakon.
Följegyzésre méltó tanulságos részletekből áll egy 7 órai rövid csata, ugy folyván le mint Segesvárnál… Mit művelt Bem kis dicső serege e csata egész folyamában, hatszor annyi ellennel szemben? . . . Mit állott ki a később körülvett s nagyrészint már is sebesült 5 — 600 ból állott gyalogtömeg — melynek éLn utóbb csak ketten valánk — kétségbeesett dühvel, töltés hiányában, szuronynyal védve s majd egy óráig tartva magát a pika-erdők közt, honnan csak az ég vala látható? . . . Mit szenvedtek végre másnap a legázolt sebesültek, szivszakadva látva — még félig élő — bajtársaik erő-szakos betemetését? . . . Sokan már ma roszul lennének, ha csak olvasnák is, miket azokról irni lehetne . . .
Thali ur segesvári polgárának azon állitása, miszerint: a sebesültek közt egy, mellén pikával átütött szőke szakálu és bajszú egyént, zsebéből kiforgatott irományokkal látott, igaz lehet. — Úgyde azon tájon, merre Petőfi tartott, később a tömeggé alakuló csatárok is keresztülmenvén, közőlük temérdeken estek el; s hány szőke szakálu és bajszú tisztek lehettünk ott? nem csak átütött, de merőben átlyukgatott mellel s kiforgatott zsebekkel, mik-ből irományokat, Kossuth-jegyeket szélnek eregetve, érdemjeleinket lábbal tapodák a bősz kozákok!
Nemcsak a holtak, de a sebesültek nagy része — főleg a tisztek — megmeztelenítve s annyira elferdítve valánk, hogy legjobb barátomra is csak szaváról ismerhettem, de mert sorsunk ugy akará, ma is élünk.
A fölebb mondottakat nagy részben némi reményszikrával biztató előz-ményül kívántam adni ahhoz, mit még mondanom kell.
Csata utáni nap délutánján a sebesültek Segesvár külső városába szállíttatván, rajtam s Péchi István barátomon — ki szintén él, s az alább közlendő adatnak velem együtt fültanuja volt — a várban lakó lelkes Bakon-család fogott fel, s 11 héti gondos ápolásuk után, fájdalom, mint bénák keltünk fel.—Azon időközben, a csata utáni harmadik hétben történt hetivásár alkalmával betévedt hozzánk egy verebélyesi székely atyafi, s minden előz-mény nélkül, csaknem tolakodva kérdezé : „Tudjuk-e, ki volt az a Petőfi?”
Meglepetésünkre következő eseményt beszéle: Csata után reghajnalon házi kertjében egy sebesültet talált, s oláhoktóli féltében szénás padjára szállásolva, egy hétig ápolta, mire fölocsudván, pórgunyába öltözteté s napokig tartó járatlan utakon, rengeteg bérczeken keresztül át oláhországi határ-szélre kivezeté, s csak ott, az elváláskor mondá meg nevét… Petőfi volt.
Mennyiben lehet egyszerű, de hazudni nem kényszerült székelyünk állítását hitelre méltatni, az érdekelt olvasók ítéletére bízom. De miután jelen közleményemet is mindeddig késleltető azon tévállitások, melyek szerint Petőfi a segesvári csata utáni hadjáratokban láttatott volna, többek által merőben megczáfolvák, de másrészről az ő halála s illetőleg hol és mikénti eltemettetése mindekkorig sem valósult, közlésem további halogatását vétkes hanyagságnak tartám.
Bartha János, volt honvédszázados.
*) Az eddig közölt több tudósítás adatai nyomán itt ismét tévedés lesz a személy-ben. — Szerk.
**) Thali K. urnák a csatára vonatkozó, hallomásból merített egyes adatait megczá-folja egy, e napokban vett és (szemtanútól irt levél, mely azonban annak Petőfi halálára vonatkozó adatait érintetlen hagyja. Közelebb adandjuk. Szerk.
XXIII. P. Szathmáry Károly levele.
M.-Sziget, dec. 21.
Kedves barátom! Az alchymisták két-háromszáz éven át keresték a bölcseségkövét s ugyanennyi ideig foglalkoztak az aranycsinálással. Igaz, hogy egyik czéljokat sem érték el, de elértek egy harmadikat, melyről nem is álmodtak s melynek érdeme nagyobb a két elsőnél: alapítói lettek a vegy-tannak.
Alkalmasint ekként fogsz járni te is, kedves barátom, Petőfi keresésé-vel; őt magát ugyan fel nem találod többé, de adatokat fogsz gyűjteni a magyar mythosznak a jövőben egyik legfenségesebb és népszerűbb alakjához.
Az óvilág minden hősének végét hasonló mythoszi köd takarja, melyet föllebbenteni, azt hiszem, nehezen adatott valakinek; nem is ez, hanem pusztán az adatok számának nevelése és a dolog költői érdekeért, mely a nagy elhunytat és népünket egyaránt jellemzi, közlöm, a mit e tárgyról tudok…
Az erdélyi honvédsereg sorsát augusztus elejétől kezdve én is osztám s minthogy sorsom a szász-sebesi szerencsétlen ütközet óta épen a vezérkar közelében tartott, nemcsak annyi, de sokkal kisebb jellentőségü embernek is fel kellett volna tűnnie előttem.
E csapat Erdély határszélén Lezsneken leghosszasabban — gondolom 6—7 napig állapodott meg, várva, hogy a magyarországi sereg romjaival * egyesüljön. Többször volt oly átalános összejövetel, hol a seregnek minden 1 jóravaló tisztje együtt volt; Petőfiről senki sem tudott semmit.
De a székely közhonvédek a tábortűz körül többet akartak tudni. Ezek- l tői két véleményt hallottam.
Az egyik azt állitá, hogy Petőfit az oroszok elfogták s elszállittották Szibériába.
A másik vélemény még ennél is regényesebben hangzott. E szerint Petőfi, mint fogoly, az orosz czár elé került, ki miután megtudta, hogy kivel van dolga, a nagy költőt gazdagon megjutalmazva, szabadon bocsátá.
E két véleményt nem csak itt, hanem később szebeni elzáratásom alatt is többször és ugyanezen alakban hallottam.
Most, annyi év után újra felmerült előttem e különös két vélemény s bár furcsán hangozzék, kedvem jön, feltenni e kérdést:
Nem vitt-e ki az orosz sereg hadi foglyokat? S miután Petőfi elestét senki sem látta, nem válik-e hihetővé, hogy az elvonuló sereg őt magával kivitte?
P. Szathmáry Károly.
Vasárnapi Újság, 1861. 3. szám, január 20., 32. oldal
Adatok Petőfi halálához.
XXIV. Válasz a „Nefelejts” XX. számú névtelen levelére.
Zsombor (Erdély), dec. 27. 1860.
A Vasárnapi Újság f. évi 52 számában megjelent s Petőfit illető XX. számú névtelen, (mely a „Nefelejts” után közöltetett levélre, azon megjegyzésem van, hogy azon ur, ki valaha deszkaáruló székelyt látott a zilahi piaczon, az ugyanott a tridenti coneiliumot is láthatta vörös nadrágban tánczolni, de Erdély térképére nem sokat gondolt.
Sombory József.
XXV. Válasz Boér Antal XIX. számú levelére.
Nagybánya, dec 28. 1860.
A Vasárnapi Újság 52. számában Boér Antalnak tiz éves dolgokról szóló XIX. számú levele igen meglepett akkor, midőn ő illetéktelenül ne-vemet a nyilvánosság terére állitá, annyival is inkább, mivel a Petőfi felől puhatalódást, ezen lap töhb hasábján^ olvasva, biztos adat birtokában önként nyilatkoztam volna, szerkesztői csillagzat nélkül is. Azonban urambátyám félreértésen alapuló levelére most és mindenkorra határozottan nyilvání-tom, hogy Petőfiről jelenben — ha tudnék is — semmi bizonyost nem tu-dok. *) — A már 1850-ben nem „kedélyes kis menyecske.”
XXVI. Lauka Gusztáv levele.
Nagyvárad, dec. 31. 1860.
Felesleg említenem, hogy én is résztvevő figyelemmel kisérem a leveleket, melyek Petőfi Sándor életbenléte s halála mellett írattak. — P. Szathmáry Károly barátom levelében több eszmét találok, melyeket tökéletesen osztok, s minthogy ő egészen uj oldalról búvárkodik ez országos érdekű titokban, alkalmat veszek én is magamnak, lélektani elméleteimet előadni. Megvallom, én az eddigi levelekben sokkal több elfogadható adatot találtam az erdélyi hadjárat történetéhez, mint Petőfi Sándor életbenléte kérdésében.
Petőfi Sándor külső és benső élete nyitott könyvkint állott előttem. Hét éven keresztül egy körben éltem és mozogtam vele. Pár pontot magánéletéből csak azért kell felemlítenem, hogy elmélkedéseimet némileg motiváljam.
Petőfi azon időben, midőn Júliát eljegyzé, Erdődön szerény lakásomat választá szállásul, hat napot társaságomban töltött, a midőn meggyőzött: hogy választottját a hazán tul mindenekfelett szerette. Pár héttel az átkos csata előtt, midőn Bemhez iratokat vittem, szintén találkoztam Petőfivel, s ismételve meggyőződhetém, miként a már az időbeni férj és nő közötti viszony, a legbensőbb szeretet kapcsától összetartva, legkisebbet sem változott.
Ti tudjátok, mi volt Petőfinek a haza (bálványa), de többen tudjuk azt is, hogy a haza után családéletében találta minden boldogságát.
Petőfi haláláról a segesvári csata után rögtön hallottam, a hirnek azonban hitelt csak akkor adhaték, midőn a legszomorubbat — Erdődön, septemberben történt találkozásunkkor — gyászoló neje zokogva elbeszélte. Én is azok közé tartozom, kik Petőfit neje kérelmére három héten keresztül keresték. Bekalandoztam Erdély egy részét, Kővár vidékét, Szathmár-, Bereg- s Ugocsamegye azon helyeit, hol legtöbb menekült megfordult s tartózkodott. Beszéltem emberekkel, kik álliták, hogy vele találkoztak; szemeimmel olvastam a szathmári hegy alatti „Becski-ház” czimü korcsmában ilyen fel-iratot az ajtón:
„Ma éjjel itt hált Petőfi Sándor de kereséseim közben meggyőződ-hetém, hogy a személyugyanazonitást, sok semmirevalók haszonlesésből tették, hogy szivesebben elszállásoltassanak s megvendégeltessenek, sok jó lelkűek kegyeletből, vagy erkölcsi számításból azért: hogy a tisztelt s szeretett költőt többen keresve, feltalálhassák.
Petőfi Sándornak két idolja volt: hazája és szerelme. Hitem: hogy ő az elsőért elvérzett. Ha életben maradott volna, bujdokolt volna: ezer halál ellenére is felmutatta volna magát szeretett neje másodesküvőjén vagy azután. — Lesztek többen, Kik e tételnél kétkedni fogtok! — Erre én igénytelenül csak annyit jegyzek meg, hogy én, ki Petőfi szerelmét ismertem, kedélyét és lelkületét is, a történtek után csak szellemét keresem, s azt müveiben fel is találom.
Lauka Gusztáv.
XXVII. Lengyel József második levele.
(Gobóczi Károly és Thaly Kálmán előadásának megigazitása, 1. V. U. 1860. 47. és 49. sz.
Székely-Kerésztur, dec. 10. 1860.
Első levelem megjelenése óta, mely, igazat szólva, csakis a Vasárnapi Újság szerkesztőjének tudomására volt irva **), többen nyilatkoztak a Petőfi elestére vonatkozó ügyben. — Egy részének hűtlenségét felderitették mások. Nekem némi átalános észrevételek mellett két levélre vannak megjegyzéseim. Egyik (a VI. számú) Gobóczi Károly, másik (a XI. számu) Thaly Kálmán levele. — Az első levél hallomás utáni azon állítását kell megingatnom, mintha Petőfi Nagy-Selyken tul, tehát Szeben felé, esett volna el.
Gobóczi ur, a mint közleményéből kivonom, nem e bérezés hon fia. — Állítását csak hallomásra alapítja. Kisértsük meg az állitás hitelességét.
Hogy egymást jobban megérthessük, kérnem kell Gobóczi urat, hogy terjeszsze maga elé Erdély térképét. Keresse fel benne Segesvárt. Ezzel szemben megtalálja Ujszékely községét, hol Bem tábornoknak 1849. julius 30 án főhadiszállása volt. E két helység közti tér valamivel több 2 mér-földnél. Ujszékelyen alól mintegy fél mérföldnyire e Küküllő-völgybe mind balról, mind jobbról majdnem egymással szemben egy-egy völgy nyílik. A balról való megy Szász-Kézd, Szász Keresztúr és Kőhalomnak. A jobbról való Sárd, M.-Zsákod, Véczke, Székely-Szilláson át, a marosvásár-helyi útba. Ezen két völgyön kívül egyetlen völgy sincs Segesvárig, mely e völgykatlanból kiszolgáljon, mert a sárpataki és bunyi rövid völgyületek csak a falukba vezetnek mind bal, mind jobb oldalon, de ott meredek, majdnem járhatlan hegyekbe végződnek.
Már most, ha bárki is Segesvárról üldöztetve, futni kénytelen, s feltéve, hogy az Bem seregének balszárnyán a hegyoldalon áll, az bizonyosan a balról fedező erdőt fogná választani, melyen át Szász-Keresztur, Kőhalom vidékébe jut. — Igen, de az öreg ur gondoskodott volt arról, hogy a kőhalmi völgyön át meg ne kerültessék, mert azon oldalt még az előtti nap Endes József dandára által fedeztette, hol ezen dandár az arra felé menekült né-hány honvédet fel is vette volt. Ha tehát Petőfi is erre tart, bizonyosan ezen dandárhoz kerül vala. De feltéve, hogy ezen, még csata napja után is azon helyen álló dandárt elkerülte, s más uton csapott le Nagy-Selyk felé, kérem megnézni a térképet, vájjon ván-e ebben időbeli lehetőség?
Második menekülési ut lehetett volna jobbra. Itt, mint nevökről is lát-szik, a falvak nem valának ellenségesek, miit az is tanúsít, hogy e völgyet nem fedeztette Bem. — Feltehetjük tehát Petőfiről, hogy ha erre felé kell vala menekülést keresnie, képes lett volna magát annyira tájékozni, hogy Marosvásárhelyig juthasson, annálinkább, mert ez irányban semminemű ellenséges üldözés nem történt.
A harmadik menekülési és egyenes ut volt felénk. Ha eddig juthat vala. Bem szállását bizonyosan felkereste volna, de én itt őt nem láttam, ámbár én egész éjen át Bem mellett voltam. Magam kötöttem be jobbczombjának régi sebét, és segítettem fel egyfelől aug. 1-én, reggel 4 órakor, azon szekérre, melyen Vásárhelyig ment.
A kozákok ez éjen e község végéig portyáztak; nálunk, a táborkart kivéve, semmi katonaság, még előőrs sem vala. Mi mindnyájan féltünk, csak Bem nem : felette csillaga őrködött.
Legvégső menekülési utja Petőfinek lehetett volna Segesváron át, a 18 ezret meghaladott ellenséges seregen keresztül. Itt már kérnem kell Gobóczi urat, hogy vegye elő Káinoki Sándor ur levelét. Ebből és a többi közleményekből is láthatja, hogy aug. 2-án már útban volt Bem serege Marosvásár-helyről Szeben alá. Marosvásárhelyről Nagy-Selyk környéke, ugylátszik, az öregnek alig két napi hadutjába került. Ezek szerint azon huszárok „tegnap-elöttje”, kik Gobóczi urnák Petőfi sírját mutaták, aug. 1-ső napjára esnék. Hogy pedig valaki akár a kőhalmi oldalról, akár Segesváron át mindenütt ellenséges falvak és tömegeken át julius 31-én, délután 6 órától fogva, aug. 1., sőt 2-ik napjáig is, egy, majdnem 10—12 mérföldnyi tért áthatolhasson, ki-vált ha helyismerettel sem birt, ez szerintem lehetetlenség. Másfelől : ki Petőfit jul. 31-én látta, tanúsíthatja, hogy őt öltözete—kalapját leszámítom — mint katonát ki nem tüntetheté, annálinkább, mert én nála ez nap még oldalfegyvert sem láttam. — A mi végre a szászok általi meggyilkoltatását illeti, ezen helyen, a mennyire gyenge szavam ér, a szász nemzet igazolására mondhatom, hogy a segesvári e miatti exekutió után én ilyesmiről sohasem hallottam.
Itt alkalmat kell vennem, a Kálnoki Sándor ur levelében látott egy adat felett is megütközésemet nyilvánítanom. Kálnoki ur értesítésében azt mondja, hogy hadsegédét nem Petőfi, hanem Gál Sándornak mutatta volna be. Vagy több Gál Sándor is vala, de Gál Sándor ezredes bajosan lehetett, mert Gál ezredes azon időben Vásárhelytt nem lehetett, mivel ő épen azon időtájt vette fel Málnásróli viszavonultában az Endes József dandárát, s jóval később hajtá végre azon vissszavonulást, Magyaros felé Abafájánál a Maros-gázloján át, a Marosvásárhelytt bennlevő orosz hadsereg hátamegett, mit még bajtársai is mesterinek neveztek. — Itt is hihető, vagy adat, vagy személybeli tévedés kell, hogy legyen.
De áttérek Thaly K. ur előadására. (Folyt. következik.)
*) Sajnáljuk, hogy e szavakra ismét egy szerkesztői „csillagzatba” vagyunk kény-telenek fogózkodni. Az a „ha tudnék is — semmi bizonyost nem tudok” — nem eléggé határozott beszéd. Bocsánatot kérünk, ha kutató, vallató eljárásunkban, csupán az igaz-ság kiderítését tartván szemünk előtt, megvárjuk mindenkitől, a kinek neve a hazai ér-dekű tárgyba vegyül, hogy nyiltan vallja be, a mit tud, de azt is, a mit nem tud. Az egész magyar közönség köszönettel veendi az őszinte tanúskodást. Szerk.
**) Mi ama levél közlését már csak azért sem késleltethettük, mert nemcsak akkor, de most is, annyi különböző részlet hallása után, azt hiszszük, hogy a Petőfi halálára vonatkozó adatok között Lengyel J. ur levele volt a legbiztosabb adatokkal biró, egyszerű, értelmes előadásu közlemény. Későbbi idők gyakran fogják idézni forrásul. — Szerk.
Vasárnapi Újság, 4. szám, 1861. január 27., 43-44, Tárház-rovat:
Adatok Petőfi halálához.
XXVII. Lengyel József második levele.
(Vége)
Thaly Kálmán ur XI. számú közleménye lényegileg összevág saját értesítésemmel, csupán az általam gyanított elesési hely között van mint-egy háromnegyed mérföldnyi különbség.
Észrevételeim tehát nem ezt, hanem a csataleirást tárgyazzák. Ezeket sem tenném, ha nem tartanék attól, hogy talán azt valamikor a történetíró adatul használná fel, mert ekkor magamat könnyelműség hibájával kellene vádolnom, ha tévedéseit még most, mikor annyi szemtanú van, fel nem világositanám.
Mikor ezt tenni készülök, engedjen részemről egy nyilatkozatot.
Én azon napi csatában nem mint katona, hanem, némi apró önkénytes szolgálattétel mellett, mint kandi néző vettem részt. Nekem annak nagyszerűségéről és iszonyairól az ideig fogalmam sem volt. Hogy pedig egy ily néző minden mozzanatot pontosabban meg tud jegyezni, mint néha maguk a szereplők, talán szintén magában érthető.
Továbbá polémiába keveredni nem szándékom, s ezt egy oly jó nevü, általam igen tisztelt iró ellenében, mint Th. ur, mikor még tekintélyre is hivatkozik, tenni nem is érzem magam elég erősnek, mert én már 20 éve, hogy leráztam saruimról azon szent földnek, a Rákosnak porát, s azóta a kenyérkereset napi gondjai, s a nehéz napok e tekintetben harczképtelenné tettek.
Az sem czélom, hogy én talán azon érdemekben megőszült férfiú érdemeit kisebbíteni óhajtanám. Nem ! Én és sok mások ismerjük a tisztelt Haller gróf ur érdemeit, s azon érdemek fel is vannak illő helyre jegyezve.
De mégis, hogy személyeskedéssel ne gyanusittassam, hitvallást teszek e helyen, hogy : én hazám nagy fiainak homlokát oly dicsfény-koszorúval körözöttnek óhajtóm, mely e széles nagy világon is sugározzék! És én áhitatteljes buzgósággal borulok le hizám minden egyes gyermeke előtt, ki nemzetem nagyságát csak egy porszemmel is növelni segített.
Mivel épen ily gondolatoktól vagyok áthatva, az 1849-iki július 31-ik napját, ha nem is lenne alapos gyanúm, hogy Petőfi ez napon esett el, a történelem tulajdonának tekintem, mert ezen napon és e helyen több nagynevű hazámfiai áldoztak vérök hullásával s éltökkel a hazaszeretet oltárán. Helyes tehát, hogy e nap minden mozzanata igazsághiven ismertessék; tanusitsuk legalább ezáltal, mert még eddig egyebet tenni nem tudánk, hálánkat az érettünk dicsőültek iránt.
Engedje meg Th. ur, hogy mielőtt csataleirása tüzetes taglalásához kezdenék, mondhassam el, minő lelki állapotban lehetett ön az értesülés pillanatában az én gyanitásom szerint.
Az 1860-dik év September 13-ka őszi napjaink egyik legszebbike volt. Ön a nagy költő emléke iránti kegyelettel eltelve, az esti alkony homályában sétált azon, költői lelket felmagasztositó gyönyörű park százados hárssorai között. Szíves házi-gazdája érdekes elbeszélése által a sebes röptű lélek a képzelet országába vonatott. Képzelme megnépesité a csatatért, lelki szemeivel látta a száguldó paripákat, az eleső hősöket, hallotta a csata moraját, ágyuk bömbölését, apró fegyver ropogását, trombiták harsogását, dobpör-gést. Ilyen s több más gondolat, az elbeszélővel szemben, szórakozottá tette, s ön nem figyelve a történelmi igazságra, csak azt jegyezte fel, mit saját képzelme teremtett. Ily módon minő könnyen megeshetett az, hogy ön képzel-mének egyik hősévé szives házigazdáját tevé, és lett ezáltal jegyzeteiből egy érdekes költői csataleirás, de emellett egy nagy történelmi tévedés.
Ha megengedhető lenne is, hogy a regény- vagy beszélyiró a tényeket szépészeti érdekből átidomitsa, annak itt nincs helye, mert ezen kutatás a történelem érdekében kezdetett, s az eredménynek történeti igazságnak kell lenni. Ezen előzmények után megkezdem csataleirásánakelemzését, de mikor ezt teszem, kérnem kell, hogy engedje azt magam módja szerint tennem. Ne keressen ebben szabatosságot, vagy rendszert. Az igazság nincs formákhoz kötve. Ennélfogva:
1-ször. Azon országútra dűlő kerti-lakot, melyet emlit, én már 26 éve ismerem; mellette, benne, 18 év óta sokszor fordultam meg. Ennek olasz fedelét, melyre fel lehetett járni, a gróf ur néhai édesatyja még 1842-ben csupalaku kemény tetőzettel cserélteté ki, s azóta azon kerti-lak tetején nem járt senki. De feltéve, hogy nem a tetőt, hanem a lak emeletét értette, mégis ezen emeletből azon kilátás, mit Th. ur emlit, teljes lehetetlen, mert nyugatra, az úgynevezett csigadomb körül, százados hársak állanak rendetlenül, s ezek előtt egy sor százados fenyő meredezik ég felé.
Ezen septemberi időben rendesen dús lombozatú sűrűn, nemhogy emberi szem, de a napsugár sem képes áthatni. Ezen facsoport és sor Segesvárt szem elől teljesen elzárja. Látni ez irányban legfölebbazon hegygerincz végét lehet, mely az úgynevezett Ördög pataka felett áll, s melyen Bem táborának balszárnya állott, jobban mondva, hol ezen szárny csatározása az orosz vadászokkal folyt. Ebből folyólag azon kerti-lakból Th. ur nem láthatta az egész hareztért, fontosabb részét azonban semmi esetre.
2-szor. A tisztelt elbeszélő gróf ur nem volt seregparancsnok, ha azt a szó szorosabb értelmében nem veszszük is, hanem azon időtől kezdve, mikor Gál Sándor hadteste Segesvárt meghóditotta (februárban) volt folytonosan segesvári térparancsnok. Innét az előnyomult oroszok elől vonult iroda-személyzetével együtt ide Kereszturra. De tovább megyek.
3-szor. A gróf ur részt sem vett a julius 31-én Segesvár alatt vivott csatában. Még délben itt szállásán, testvérének nejénél gr. Haller Józsefnének házánál ebédelt. A csata színhelyére csak délután indult le. Én, ki nem valék első a futók között, s Bemet Héjasfalvánál hagytam el, a gróf urat a Küküllő-hidnál találtam. Ezen hely a csatatérhez egy és fél mérföldnyi távolságra van.
4-er És itt figyelmet kérek, mert talán ez legfontosabb pont, s leginkább ez késztetett helyreigazításom megírására. — Th. ur nem az illető-helyre tette a cserkoszorut, mikor azt a tisztelt gróf ur homlokára illeszti. — Ennek helye Daczó Zsigmond homlokán van. — ö az, ki Bem visszavonulását, az emlitettem csatározási helyről fedezé. Azon hegylejtőnek közepe táján — melyet az Ördög-pataka választ el — állott ágyúi mellett Bem, s oldalánál Daczó Zsigmond. Csak miután a jobb szárny szétrobbanását, s nem a háta megetti kozákokat, látta Bem, kezdett futni; azon néhány huszár a Daczó vezetése alatt fedezte. A hegyről az úgynevezett Méheskert alatt, a falu felett eljöttek, s csakis a családi kriptánál akadtak ellenre. — Ezen ellen állott azon dsidásokból, kik a bekerítést és hátbatámadást eszközölték. Az öreget közbevéve, vágták keresztül magukat, s folytatták futásukat Héjasfalva felé. Ez idő alatt az öreg szekere, málhás és lőszerszekerek száguldottak az országúton. Héjasfalva között a keresztúri útra forduló ut egyenes szegletet képez. Itt a szekerek megszorultak, s önkéntelenül torlaszt alakitottak. Kibontakozni nem tudtak, magam is, darabig lóháton e szekerek között állottam. Bem és a huszárok az elzárt utczába megérkeztek. Az öreg igyekezett a szekerek között előhatolni. Ezalatt Daczó néhány huszárral mint oroszlán vivott a minden perezben szaporodó dsidásokkal,’ mig végre, a túlerő altal elnyomatva, levágatott, vagy szúratott. Ezalatt az Öreg sasszemével meglátta a menekülési utat, egy vesszőkeritést lehuzatott, ezen lovával átléptetve, eltűnt. Hogy hová menekült, senki sem tudta, mert azon útra, melyre ő ment, senki sem menekült. A dsidások, miután minden védő huszárt elejtettek, a szekereket, s azok között a Bemét is elfogták. Senki nem gondolt a futók közöl az öregre, mignem esti mintegy 10 óra tájt, egy huszártiszt — nevére nem emlékszem — önkétes vállalkozókkal Bemet felkeresni készült. Mikor már nyeregben ültek, dördült meg Törzsök Pista hangja : ,,Ne menjetek, mert én az öreget elhoztam!” Engem is hívott s vele együtt mentem le a macskási udvarba. Útközben mondá el nekem, hogy ő is ép azon résen menekült történetesen, melyet Bem a kert lehuzatása által eszközöltetett, s igy kertek között végre Héjasfalva mellett egy küküllői malomárokra akadt, gázlót keresett, s igy a sár tetején lengő fehér toll meglátásával fedezte fel az öreget, ki lova alatt feküdt az iszapban. Nagy bajjal innét kivonta, lovára ültette, s az alkonyat segélyével, lovát kantárszáron vezetve, elhozta.
5-ör. A Zeyk Dompkos eleste is, kit múltkor Miklósnak tévedésből irtam volt, értesülésem szerint, másformán történt. Hajói emlékszem, ezt Dézsi Sándor úrtól hallottam, kinek azt b. Heydte beszélte el egy alkalommal. Elmondom, mert érdekes, és halála nagy nevéhez méltó. Elmondom, a hogy hallottam, különösen azért, mert szeretem hinni, hogy ha már meg-történt, az igy és nem másképen esett.
Már a csata bevégződött; a dsidások — és nem kozákok — az üldözésből már tértek vissza, mikor Lüders orosz tábornok fényes táborkar kíséretében kijött Fejéregyházán felül a kis-buni-ut és országut szögeilésénéi levő dombra, honnan a völgy területe mind alá, mind felfelé belátható. Mig itt állottak, szemcsövét a tábornok a fejéregyházi tanorok közepe felé irányozza, hol egy huszár nagy sárga telivér lován száguld. A szállongó, s őt megtámadó dsidásokat egyenkint levágja, s néha 3 — 4 közöl is egykettő megsebzése, s a többiek megszalasztása által kivágja. Már átugratott a tanorok sánczán, a táborkartól alig volt 100 lépésre, mikor egy fiatal tiszt a táborkarból kiugrat, Zeyket megtámadja. Ez hatalmas pallosszerü kardjával első vágásra homlokán olyat vág, hogy koponyafedél és sisak messzeugrott. Mikor eztLüders látta, szemét táborkarán végig jártatta, mintegy kérdezve, ha látták-e e hatalmas vágást? azonnal parancsot adott, hogy e huszárt ne bántsák, hanem fogják el élve. Ezen parancsszóra egész dsida-erdő fogta körül Zeyket, de ő minden megadási felszólításra vágással felelt. Ez táma-dóit felbőszité. Lovát és őt is már több dsida átfúrta. Végerejét megfeszité ekkor, pisztolyát elővonta s magát főbe lőtte. Állítólag Lüders Heydtehoz fordult, s ezt mondotta volna : „Schade, ein guter Soldat!” Itt megjegyzem ezúttal, hogy b. Heydte épen e hely környékére tette azon helyet, hol Petőfit elesve látta volna. Ezen hely megfelel annak, hol magam is elestét gyanítom.
6-or. Az előbbi pont helyreigazitja azon tévedést, hogy Skariatin el-estével b. Heydte vette volna át a vezényletet. Ezen sereg volt az Erdélybe bejött orosz hadsereg zöme. A csatát személyesen Lüders vezette, ki Bem lefoglalt holmijából egy pár keztyüt emlékül megtartott. B. Heydte az osztrák seregtől Dorsner és gr. Albertivel, mint helyismerők voltak a tábor-karhoz osztva. Skariatin dandártábornok volt. Nem támadáskor, hanem a csatarend felállitásának kémszemlélésénél esett el. Nem az országúton, ha-nem azon előnyuló hegyfok oldalának felső végén, melyen Thali ur is az orosz ágyuk állását irá. Ezen hely az Ördög-pataka felett majdnem a leg-meredekebb rész. Ott voltam, mikor a Skariatin emlékét leleplezték. Ozurow orosz herczeg, Schwarzenberg herczeg és b. Heydte kiséretében fellovagoltak e helyre, mely helyet az orosz pópa meg is szentelt; innét ismertette meg mind Heydte, mind a jelen volt orosz vadásztiszt a csatahelyet, a fel-állítást, támadást, visszavonulást stb.
7-er. Az ágyuk számát és ütegét is hibásan vette fel Thali ur. A csatában résztvett délelőtt 9 hatfontos és 4 vetágyu. Délután érkezett le Kereszturról a 14-ik ágyú, miután mozdonyát megigazittatá. Ezen ágyú aztán felállott az országútra s onnét lőtte az orosz lovasságot, mely a Bem seregének jobb szárnyával szemben állott a téren felállítva. Azon első lövésnél ejtett szavait az öregnek én Daczóhoz intézetteknek hallottam.
8-or. A lovasság támadását illetőleg is tévedés, sőt a Thali ur értesítésében magában is ellenmondás van. Thali ur jól láthatta, hogy azon hegyek, melyek mellett jobbra a Küküllő lefoly, oly meredekek, hogy azokon lóháton járni nem lehet; de ha ez történt volna is — mit meg nem engedek — miként eshetett volna az, hogy ezen támadó lovas hadoszlop egy hegyoldalon leszálljon, s az átellenben lévőn azt csak akkor vegyék észre, mikor már az ágyuk háta mögé került?
9-szer. Végül kénytelen vagyok kinyilatkoztatni : hogy azon lengyel káplár történetét most először hallom, pedig amaz átjött oroszoknak nem volt oly könnyű visszamenni, mint átjöttek, s igy azokból vagy egyet nekünk is látnunk kellett volna.
Ennyiből áll a csata leírására felvilágosításom. En, mint elől is megirám, katona nem vagyok, s igy tőlem szakértő csataleirást senkisem várhat. De azért azt mégis megfogom kisérteni, ha a V.U. szerkesztője tett ajánlatom elfogadása által elősegíti. Ekkor szakértővel felvétetem a csata színhelyét, megirom ugy, a mint tudom; de egyszersmind kérni fogom azon urakat, kik azon csatában résztvettek, hogy leirásomat vizsgálják át, s ott, hol tévedtem, szakértőleg egészitsék ki. Ilyen lehet alezredes Pap Lajos ur, ki tudtom szerint akkor a jobb szárnyat parancsnokolta; gr. Lázár Albert, b. Gámera Gusztáv, Pálfi Sándor és Dáné Károly urak, s bárki is, ki ezen csatának szemtanuja volt. En e csata más részrőli leírásának adatául az illető urakat utalom az 1850. vagy 1851-ben Erdélyben megjelent „Hausfreund-Kalender”-re, hol az le van írva, a mint értesültem.
Még mult levelemben megirtam volt, hogy e nap emléke rám oly benyomást tett, hogy annak még egyetlen mozzanatát sem tudom feledni. Sokszor valék Petőfit illetőleg oly helyzetben, hogy azt hittem, miszerint azon pillanat, melyben őt utolszor láttam, talán az iszonyat által megrémült agyam káprázolata volt. Különösen megdöbbentem, mikor a Jókai által ki-adott „Nagy Tükörben” a „Férges almák” czimü költeményeket olvasám. Azt hittem, csalódtam. Később nevét több helyen hallám felmerülni, de meg kelle győződnöm, hogy e nagy nevet szennyes kezű iparlovagok és ka-landorok használták fel, hogy kibányászhassák vele a magyar nagylelkű-séget.
Végre is helyreigazításomat azon kéréssel zárom be, hogy az olvasótól bocsánatot kérek a hosszadalmasságért. Thali urat pedig biztosítom, hogy ezt tennem nem irói viszketeg késztetett— hanem ezzel tartoztam a dicsőült elesettek emlékének és az igazságnak.
Lengyel József.
Folytatjuk
Sorozatszerkesztő: Oriskó Norbert