(„Játsszuk, ami nincs, de lehetne.
Játsszuk, ami nincs, de szeretne
lenni. Esendő mimagunkat. ….

Játsszuk, ami nincs, ami volt,
játsszuk, ami nincs, ami lesz.
Poklot s mennyet, hol a holt
közel érzi magát földijeihez.”) –

Szilágyi Domokos: Játékok – részlet

Immár harminc éve, hogy Szepsibe költöztünk, ami félúton van a Bodrogköz és Gömör között. Nem a földrajzi támpont, de nem is az elszánt vágyakozás, hanem leginkább a kényszer hozott ide, hogy aztán éppen március 15-én először hivatalosan is tanárként állhassak katedrára. Addig ugyanis az államhatalom „kitüntető éber figyelme” jóvoltából nem engedélyezték, hogy a kommunista eszmékkel összeegyeztethetetlen gondolatokkal – mint például az emberség, magyarság, hagyománytisztelet – megrontsam a diákokat. Mostanában ugyanilyen vádak alapján, ugyanilyen elkorcsosult „éber megfigyelők” náciznak le… ami bizony annak a tünete, hogy a kommunista istentagadással egy tőről származnak ezek is, csak most szabadgondolkodónak, liberálisnak meg még ki tudja minek is neveztetik magukat, miközben attól rettegnek, hogy a szabad véleményalkotás egyszer őket is célba veszi.

Közel egy évtizedes böjt után élhettem tanult hivatásomnak, de rosszakaróim jóvoltából addig is népművelőként erősödhettem meg elhivatottságomban Királyhelmec és Nagykapos környékén. Néprajzkutatás, helytörténet, színjátszók és folklórcsoportok, közösségi rendezvények sora segített ebben, illetve a Mindenható kegyelme, mert „akiket szeret az Úr, akikkel terve van, azokra súlyosabb terheket rak.” Csak hálával és szép emlékekkel gondolok vissza rá, hiszen közel negyven éve is jövőbe néztünk, amikor a Vox Humana (emberi hang) kisszínpaddal pódiumra vittük a Játsszunk Európát! c. műsort, bár a komáromi zsűri oktondi elnöke megkérdezte, hogy „mi akar ez lenni, talán nem ott vagyunk?” . A térképen talán igen! – válaszoltam, s nem vitatkoztam tovább, s csak annyit tettem még hozzá, hogy a cím és a főszöveg Szilágyi Domokostól van.

Gyermekeim ősei, feleségem révén félig bodrogköziek, és mivel közel egy évtizedet töltöttünk ott, ezért elmondhatom, hogy fogadott szülőföldem lett. Olyan hely, amibe nem belenőttem, mint Gömörországban, hanem már felnőtt fejjel ráeszmélve a dolgokra: megszerettem és magamévá fogadtam.

Otthon, Gömörben minden a legtermészetesebb volt, mintha máshogy nem is lenne a világban, de éppen ez az összehasonlítási alap tudatosította a másfajta értékeket, azt a kicsit másfajta magyar életet. A máshogy ejtett szavak ízét, a sajátságos szókincset, az apró és soha sem savanyú töltöttkáposztát, és más ételeket: lapcsánkát, törvepaszulyt, káposztáspaszulyt, tengerikását vagy éppen a nyárson sült dévérkeszeget vagy törpeharcsát. A palóc beszédre persze mindjárt felkapják a fejüket, nem könnyű beilleszkedni sehol sem egy új közösségbe. A táj jellege is más. Az otthoni dombokhoz, völgyekhez szokott szem tekintete csak a látóhatár szegélyén kapaszkodhat meg, vagy a helmeci Nagy-hegynél vagy a sík mezőből előtűnő templomtornyokban. A közelben vízjárta rétek, a Tisza, a Karcsa vagy a Ticce egykori medrének helyén megmaradt „langók” akkor még vízzel telve, s télen akár korcsolyázni is lehetett rajtuk… de ma már a helmeci Madaras-tó helyén is száraz rét honol, kiszáradt a Ticce a leleszi Gothárd-híd alatt is. Nem is tudom, hogy most a termőföld veszi-e vissza régi birtokát, vagy a vízi világ ősi birtoka zsugorodik-e össze. Így van ez népek és korok viszonylatában is…

Közel negyven éve, amikor oda kerültem, még szépen megülték az ünnepeket. A húsvét és a karácsony a legszentebb áhítatban teltek el, Gyerekfejjel odahaza mindig úgy éreztem, hogy a vasárnap és ünnepnap csak olyan, mint az ünneplő ruha, amit az első szobában a nagy szekrényben elzárva tartogatnak, csak ritkán öltjük magunkra, de feszengünk benne, mert nem szoktuk, mert kényelmetlen, mert ügyelnünk kell rá, soká eltartson, ne piszkolódjon, aztán megint be a szekrénybe, és egy darabig megint nem gondolunk rá. A Bodrogközben az ünnep olyan, mint a kellemes fürdő a fárasztó napok után. Készülünk rá böjttel vagy adventi elcsendesedéssel, készülünk frissen vasalt ruhával, sütéssel, főzéssel, és örömmel mártózunk meg az ünnep hangulatában, amikor találkozik a család, a rokonság, amikor van időnk egymásra, és a templom is jobban megtelik: hazajönnek a távolabb élők, s a lelkükről gyakran megfeledkezők bűntudata is felébred, mert ideje van a bűnbánatnak, életünk összegezésének, a lelki tisztálkodásnak is. És jó érzés látni, érezni, hogy népünk talán még nem széledt szét, mint a gazdátlan nyáj, és nem tévelyedett valami kerge marhacsorda közé, mert a kísértés nagy, s az elcsalogató ajánlat csábító.

Az ünnep színét és ízét a gazdasszonyok adják meg. Takarítanak, sütnek, lapozgatják a régi receptes könyveket, kérdezgetik az ismerősöket, pedig az alap ugyanaz még most is: sárga túró, sonka, kolbász, egybesült fasírt, tojás, cékla, torma, pászkakenyér. A férfinép rendbeteszi a portát, megszögeli a kerítést, eltakarítja a lomot. Húshagyó kedden, hamvazószerda előtt, amikor az udvart söprik, akkor meg ezt mondogatják: Kígyók, békák távozzatok! – mintha valami kereszténység kora előtti varázslattal kötnék össze a keresztút szenvedéstörténetét és a feltámadás örömteli üzenetét. Az alvilág csúszómászói éppúgy a gonoszság és tisztátalanság süllyesztőjébe kerülnek, mint a rontást és romlottságot okozó Sátán. Ahogyan az adventi elcsendesedés karácsony előtt, úgy a hosszú böjt is a megtisztulást és megvilágosodást előlegezi meg. Ezért mondja a locsoló ezt a régi verset:

„Új Hold van az égen, új király jegyében.
Hajnalban kint jártam a virágos réten.
Illatos harmatát össze is gyűjtöttem,
hogy e rózsaszálat most véle megöntsem…”

Mert még aki ünnepi lélekkel tudja megélni ezeket a napokat, az értheti, hogy a húsvét nem a sonkakötözők és csokinyuszi készítők ünnepe, nem pénzbehajtók búcsújárása, és nem is a keresztút kínszenvedésével való fenyegető riogatás, hanem a feltámadás örömhírét felidéző útmutatás: jutalmul az áldozatért, amit egymás, családunk és népünk javára vállaltunk. Nem azon töprengek már, hogy mi lett volna, ha másként alakul a sorsom, hanem azt veszem számba, hogy mennyi ajándék volt abban, amit megéltünk, amely így megtartott minket, s e példa nyomán gyermekeink és unokáink is ezen az úton járnak. Ezért kell igazán hálát adnunk. Mert be kell látnunk, hogy nem a szabadság a legfőbb emberi érték, hanem a megszentelt élet. Ennek a felismerésnek a tapasztalatai itt érlelődtek meg, mert imátkozni ugyan édesanyám tanított meg, de hinni a bodrogközi és ungi táj és nép.

S miközben ezekre gondolok, az jut eszembe, hogy gyakran csak a Bodrokgözt emlegetem, pedig jó hat évet az ungi róna közepén, Nagykaposon éltünk le, és még a rokonság kötelékei is átnyúlnak a Latorca vagy a Bodrog fölött. Mert bár megszólták egymást a folyó két oldalán élők, a „vízentúliak”, de azért ladikon vagy a befagyott folyón gyakran átkeltek a túlsó partra leánynézőbe. Az előítéletek és kiszólások még élnek, a fiatalok közül is sokan ismerik, ami néha megszégyanítőnek tűnik, de ez is azt bizonyítja, hogy a feledés rozsdája még nem marta szét az emlékezetet, s lesz miből kihajtania a feltámadás felé mutató fának.

Mihályi Molnár László