Az MKP-MostHíd-Összefogás csapata és a nemesócsai öregfiúk

Rég írtam már focis témáról, pedig a futball a mindennapi életem része: a csallóköznádasdi fociklub elnökeként és játékosaként legalább heti háromszor „rúgom a bőrt”.

Ma, amikor a cikket írom, péntek van, s az elmúlt hét még intenzívebb volt a fociélmények terén. Egy hete, szeptember 11-én én is részt vettem a nemesócsai műfüves pálya átadása alkalmából megrendezett Nemesócsai Öregfiúk vs. MKP-Mosthíd-Összefogás meccsen. Ezzel a meccsel, és azzal, hogy miért fogadtam el a meghívást egy olyan helyre, ahol egy csapatban kellett játszanom pl. Solymos Lászlóval, majd  a cikk végén.

Aznap este utána edzésünk volt Csallóköznádasdon, vasárnap pedig nádasdi búcsú, búcsúi meccs, az ellenfél pedig a kitűnő erőkből álló Csilizradvány csapata. Mi eddig négy meccsből csak az első bajnokit nyertük meg hazai pályán, a Csallóköztárnok ellen, most pedig a sok sérült és hiányzó miatt „csak” 12-en álltunk ki am meccsre, melynek a 42. percében Nagy Imi csapattársamnak sérülés miatt le kellett jönnie, s a helyére beálló Katona Pista, alias Goló, első labdaérintéséből megszerezte a vezetést a 43. percben, a második félidőben pedig Bertalan Bence egy fantasztikus fejessel kettőre növelte az előnyt. A vége 2:1-lett, két hazai meccsből kettő győzelem. Büszke vagyok csapatomra, örülök, hogy elnökük és csapattársuk lehetek a fiúknak, akik egytől egyig ingyen és bérmentve fociznak a klubért, a községért. Ez pedig ritkaság a mai világban.

Képzelje el a kedves olvasó, hogy egy pályán Felvidék 12 különböző vidékéről érkeznek magyar csapatok, s annak a játékosai egymás ellen játszanak, beszélgetnek, isznak, esznek. Szeptember 15-én, ez történt Naszvadon, ugyanis 12 különböző kispályás csapat találkozott, hiszen itt tartották a Felvidéki Labdarúgó Bajnokság, az FLB VIII. évadának döntőjét (az idén a vírus miatt elmaradtak a selejtezők, így a naszvadi döntőt meghívásos alapon rendezték meg, a tavalyi döntősök többségével). Idén én az martosi Esterházy Akadémia csapatával játszottam, ahonnan a Balog-völgye, Zselíz és Gúta elleni, csoportbeli döntetlenek után továbbjutottunk, majd a negyeddöntőben a későbbi ezüstérmes Naszvadtól kaptunk csak ki. A döntőt a Léva csapata nyerte, megszerezve története során az első győzelmet.

S most vissza az elejére. A Nemesócsa Öregfiúk – MKP-Mosthíd-Összefogás meccs, mely után írtam egy facebook bejegyzést, ahol azzal kezdtem, hogy jó fél nap gondolkodási idő után végül miért fogadtam el a meghívást a csapatba:

  • a csapat nevében benne volt az MKP,
  • a fociban tényleg mindenki egyenlő
  • mert el akartam rúgni Solymos Lászlót (az, hogy csapattárs volt, nem számít) ami sikerült ugyan, de nem szándékosan J
  • el akartam neki mondani a meccs után a véleményem a 2009 óta tartó megosztottságról, hogy úgy tesznek, mintha a Magyar Közösség Pártja saját magát osztotta volna meg, arról, hogy az választások előtti utolsó percekig még a vegyes eszme volt a menő, meg csak a Most-Híd volt az esélyes, utána meg mintha semmi sem történt volna, már a magyar egység a fontos…

Persze, el is mondtam mindezeket. És még sok más dolgot is. Remélem lesz foganatja. A meccs végeztével még hozzátettem viccesen, hogy meg is találtuk Solymos szerepét a pártban: a focicsapat jobbhátvédje lesz. J S ritka kijelentés következik tőlem: Solymos tényleg jól játszott. Mózes Szabinak meg viccesen csak annyit mondtam csak, hogy az Övét még keressük. J Ja meg közvetlenül a meccs után azt, hogy vége a meccsnek, most vége az ideiglenes “együttműködésnek is. Közös csapat ide, sérelmek félretétele oda, a csapat nem működött a legjobban, hisz 12:8-ra kikaptuk.

Miklós Ferenccel, Szap polgármesterével

Közös képet csak Miklós Ferenccel, Szap község ifjú polgármesterével (MKP, Most-Híd) voltam hajlandó csinálni, akivel 12 éve – ismét foci – még egymás ellen játszottunk az FC Friends Somorja 2006 – Szap meccseken, s bár azóta voltak vitáink, jóban vagyunk.

Arról is szó volt, hogy Balódi Ladislav polgármester úr is játszani fog, ezért aztán a tiszteletére Vitéz Nagybányai Horthy Miklós kormányzó urat ábrázoló kedvenc rövid ujjúmat vettem fel az eseményre. J Ám ő végül nem játszott.

A bejegyzésemet, persze ahogy kell, a rosszakarók félreértették, sőt még azok közül is páran, akik, ugyan nem rosszakaróim, de nem focisták. Az volt a fő problémájuk, hogy le mertem írni, hogy el akartam rúgni Solymos Lászlót annak ellenére, hogy a csapattársam.

Egy. Az elrúgás nem azt jelenti, hogy megrúgok valakit, annak kitörik a lába s meghal… Kettő. Azt jelenti, hogy megkoccintom a lábát, szabálytalankodok ellene, esetleg keményebben odalépek neki. Ami ugye – mivel Solymos a csapattársam volt –, eleve nem volt adott.  Az pedig, hogy végül nem szándékosan sikerült elrúgnom, úgy történhetett, hogy mindketten a meccsre koncentráltunk s egyszer ráléptem a lábára, nem szándékosan.

Az Esterházy Akadémia csapata

No de miért foglaltam mindezt bele a bejegyzésembe (amiért Morvay Péter, a Most-Híd ifi elnöke nem éppen pozitív jelzőkkel illetett)? Azért, mivel jelezni akartam, hogy az egy pártba való tömörülés sehol sem lesz egyszerű feladat, még egy csapat tagjainak kiválasztásánál sem. Hát még, majd ami a 2022-es önkormányzati és megyei választáson részt vevő jelöltek személyét illeti…

Egy biztos. Hosszú és rögös még az út az egységig, de ha mindenki felvállalja a magyar közösség égető problémáit, s kiáll mellettük, van remény.

De esély már csak egy van. 1998 után még egyszer nem lehet olyan képviseletünk, mely a közösség helyett a saját érdekeit nézi.

Ja és a tegnapi 5:3 után továbbra is Hajrá DAC!

Méry János

A cikk nyomtatott változata megjelent a Csallóköz hetilapban