A lélek épsége

Gondolatok a Magyar Kultúra Napján

A történet, amelyet elmondok, régi: még 1996-ban esett meg, Kassán. Más helyeken is utaltam már rá, de talán az idén fokozottan időszerű.

Honfoglalás ezerszázadik évfordulójára emlékeztünk azokban a hónapokban. Kassára is meghívtak egy ünnepségre.

Sokan eljöttek, teli volt a Thália Színház nagyterme. A program a szokásos volt: szép kultúrműsor, ünnepi beszéd, utána kötetlen eszmecsere.

Beszélgetés közben odajött hozzám egy fiatal hölgy, lehetett talán harmincöt éves. Azt mondja ott, a többiek előtt:

– Képviselő úr, szeretnék mondani magának valamit.
– Tessék – válaszoltam.
– Csak annyit akarok mondani, hogy a gyerekemet átírattam magyar iskolába.
– Ez az ön joga – válaszoltam meglepetten. – De szerintem helyesen tette.
– Ugyan, nem érti – legyintett. – Voltam én már máskor is a maga előadásain, s megmondom őszintén, túl magyarnak találtam őket. Tudja, az ilyen kassainak, mint én is vagyok, az már túl sok.
– Nézze, én azt mondom, amit helyesnek látok – próbáltam elmagyarázni az álláspontomat. – Az biztos, hogy magyar optikán keresztül nézek több dolgot, egyszerűen azért, mert magyar vagyok. A német, a francia, a cseh is a saját szemszögén keresztül vizsgálja a világ történéseit, ez szerintem természetes.
– De mi Szlovákiában élünk. Nekem már, tudja, kényelmesebb volt magamat kassai nemzetiségűnek tartani. Így nem kellett választanom a szlovák és a magyar között. A gyerekemet pedig szlovák iskolába adtam, mert úgy gondoltam, ott jobban megtanul szlovákul. Azt akartam, hogy érvényesüljön.
– Érvényesülhet magyar iskolából is, még többet is megtanulhat ott, ha akar. Nézze csak meg: a szlovákiai magyar értelmiségi réteg 95 százaléka magyar iskolába járt, magyar műveltséget szerzett, s ott tanult meg szlovákul is – mondtam neki hévvel. – Merem állítani önnek, hogy a válogatott szavakat kevesen tudták jobban megtanítani a diákjaikkal, mint velünk azt annak idején Török tanító néni tette a maga szigorával a magyar iskolában, Ipolybalogon. A szovák újságírók, nyelvészek mondják, hogy mi, magyarok, helyesebben használjuk a szlovák nyelvet, mint sok született szlovák, mert velünk az irodalmi nyelvet tanították meg, nem tájszólást-tájnyelvet, ami oly gyakori a szlovákok között. De én arra még büszkébb vagyok, hogy Krasznica tanító néni viszont úgy megtanította velünk a magyar helyesírást, hogy máig abból élek. Nem szembe kell tehát állítani a dolgokat, hanem egymás mellé.

– Nézze, megmondom őszintén magának, ezeket a szövegeket én eddig nem vettem komolyan. Amolyan szükségesen elmondandó programszövegeknek tartottam őket, amelyeknek vajmi kevés közük van a valósághoz, s amelyeket talán még azok sem vesznek komolyan, akik mondják őket.
– Ezt nekem azért ne mondja… – emeltem meg a hangom. – Magam is magyar iskolába jártam, ott is érettségiztem, a négy lányom is mind. Az én életem nyitott könyv mindenki előtt, én nem csak úgy mondok valamit és nem teszek attól eltérőt.
– Tudom, tudom, csak én voltam hitetlen…- puhult meg a hangja. Most már ő mentegetőzött.
– Nézze, komoly emberek, szakmailag pontos érvek alapján bizonyítják az anyanyelvi oktatás igazát – próbáltam meg hatni az értelmére. – Szlovák pedagógus-szakértők mondják, hogy a magyar gyerek a szlovák iskolában, idegen nyelvi közegben lemarad, nem éri el szellemileg azt a szintet, amelyet egyébként anyanyelvi iskolában elérhetne. Félművelt ember válik belőle, nem beszélve arról, hogy semmit nem fog megtanulni abból, ami a művelt magyar embert művelt magyar emberré teszi: a magyar történelemből és a magyar irodalomból. Ezt sajnos – a kevés kivétel ellenére – konkrét példák mellett statisztikák is bizonyítják.
– Igen, de addig nem hittem senkinek, amíg a saját esetemen nem tapasztaltam meg a szlovák iskola hátrányát – mondja durcásan.
– Rendben, akkor most mondja ön – mondtam meglepetten. – Mi történt?

– Tudja, miért vittem át a gyereket magyar iskolába? – kérdezte fájdalmasan éles hangon, amire egyere többen figyeltek fel. – A gyerek egy mondata miatt, amivel nagyon ledöbbentett. Vasárnapi ebédnél ültünk négyen, a férjem, én, a nagymama és a gyerek. Magyarul beszéltünk, mert otthon azért azt használjuk, főleg ha a nagymama is velünk van. Szóba került valami magyar téma, egyszer csak azt mondja a gyerek:
„De mit csodálkoztok ezen,hiszen ezek a magyarok minket ezer évig elnyomtak!”
Csend szakadt ránk, ekkora döbbentre nem is emlékszem a családban. A nagymama tért először magához.
„Miket beszélsz?” – kapta fel a fejét hitetlenkedve.
Én is meglepődtem. „Ki nyomott el kit?” – kérdeztem.
„Hát a magyarok minket” – mondja a gyerek nekünk, magyarul, a legnagyobb természetességgel.
„De hát mi nem magyarok vagyunk?” – nyögte ki ijedten a nagymama. „ Hogy nyomhatták el a magyarok a magyarokat?” – próbált némi logikát keresni a gyerek szavaiban.

Akkor döbbentem rá, hogy a szlovák iskolában nem elsősorban a nyelv megtanulásáról van szó. S akkor döntöttem el, hogy átviszem a gyereket a magyar iskolába.

A beszélgetés pontosan így zajlott le, nevet is mondhatnék – de az nem lenne korrekt. Nem is az a fontos, a történet inkább. S főleg a mögötte lévő világlátás.

A lélek épsége – vagy sérülései.

Az ember igazi értéke.