Érdekes írás jelent meg a minap az egyik nemrégiben tulajdonost váltott szlovákiai magyar hírportálon, hiszen azt próbálták sugallani, hogy szenzációs módon „lerántották a leplet” arról a titkos összeesküvésről, amit Magyarország végez Szlovákiával szemben.
Botrányszaga van a hírnek, miszerint az idegen ország kormánya a magyar adófizetők pénzéből támogatja a Szlovákiában államilag „meggyötört”, szinte nem létező magyar intézményrendszert.
Az írás azt a képzetet akarja erősíteni, hogy elképesztő módon titkos támogatásokat ad a magyar kormány a nemzeti jelentőségű intézményeknek tevékenységük megsegítésére.
Azt ugyan elismerték, hogy a listán szereplő intézmények és szervezetek társadalmilag hasznos tevékenységet fejtenek ki, de azt sugallják, hogy egyes esetekben kérdéses lehet, hogy „hasonló tevékenységű szervezetek közül miért éppen az adott szervezet került kivételezett helyzetbe”. A listán szerepel a Selye János Egyetem, a Komáromi Jókai Színház, a Kassai Thália Színház, a CSEMADOK, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége, a Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség, a Fórum Intézet, a Gramma Nyelvi Iroda, a Pro Civis Polgári Társulás és a Szlovákiai Magyar Televíziósok Szövetsége.
Érdemes lenne kielemezni, vajon ezek közül melyik lehet az az intézmény vagy szervezet, amelynek munkájához hasonlót végez legalább megközelítő mértékben, erőforrással, hasonló szakmaisággal és szervezettséggel bárki e tájon. Vajon van-e egy másik teljes szervezettségű magyar egyetemünk, amely lehetővé teszi a felsőfokú képzettség kizárólag anyanyelven történő megszerzését? Még emlékezetünkben van, hány éves küzdelem és gáncsoskodás után jött létre a Selye János Egyetem akkor, amikor az MKP kormánypártként el tudta érni az új intézmény létrehozását.
(…)
A másik dolog, ami túl sok pártnak nem szúrja a szemét a parlamentben, hogy a Szlovák Rádió és Televízió 2011 óta folyamatosan nem tartja be a televízió működését szabályozó törvényt. Ez ugyanis kimondja, hogy a közszolgálati televízió – amely az általunk is befizetett koncessziós díjakból és az egyéb adóeurókból gyártja műsorait – köteles lenne a nem szlovák anyanyelvű lakosok részére számarányuk alapján anyanyelvi tévéműsort szolgáltatni. A magyarok számaránya a legutóbbi népszámlálási adatok alapján „durván” 8,5 százalék, a STV műsorában viszont alig 1 százaléknyi a magyar nyelvű műsorok aránya. Ezt igyekszik a magyar adófizetők pénzéből nyújtott támogatásból heti 5 napon kb. 15 percnyi friss televíziós tudósításokkal pótolni a Szlovákiai Magyar Televíziósok Szövetsége a hirek.sk hírportálon. Hozzáteszem, a napi 15-20 perc televíziós anyag és nagy mennyiségű írott hír gyártása együttesen nem teszi ki a STV heti 5 alkalommal készített 5 percnyi hírműsora költségeinek a negyedét sem.
A kérdés tehát az, hogy minek nevezzük a kiemelt intézmények magyarországi támogatását. Kegyelemkenyérnek, vagy a Szlovák Köztársaság szegénységi bizonyítványának? Miért Magyarország támogatja azokat a tevékenységeket, amelyek a legfontosabbak nemzeti és nyelvi identitásunk megőrzéséhez és ápolásához? Romániában működik a napi 17 órán keresztül sugárzó Erdély TV, amelyet minden szolgáltató köteles besorolni a kínálatába azokon a településeken, ahol a magyarok számaránya meghaladja a 20 százalékot. A közel 100 munkatárssal működő televíziót teljes mértékben a román kormány kisebbségi kultúrára szánt támogatásából működtetik, a magyar adófizetők pénzéből nem kell támogatni. Miközben a magyarok számaránya országosan alig 5 százaléknyi. Persze a kisebbségek jogállásáról szóló jelentés szerint Szlovákiában standardon felüli a nemzetiségek jogállása, és Szlovákia minden feltételt biztosít megmaradásuk érdekében.
Na Bumm neki! Legyünk büszkék arra, amit a szlovmagyar parlamenti képviseletünk elért! Hajrá Szlovákia, hajrá Szlovmagyarok. Csókoljuk meg a kezet, amely enni ad és csak akkor bánt, amikor megérdemeljük. És vesézzük ki, hogy a fránya „magyarok” miért kavarnak bele a nagy asszimilációs projektünkbe.
Czibula Csaba, a Szlovákiai Magyar Televíziósok Szövetsége elnöke
Részletet közültünk a hirek.sk portál cikkéből. Az egész írás itt olvasható.