Márait olvasva egy kis remineszenciával kérdezgetem, hogy vajon mi is az a polgári értékrend, polgári életforma? Beletartozik-e a hitbéli elmélyülés, vagy csak vasárnapi és más ünnepi szertartás (keresztelő, esküvő, temetés) és társadalmi esemény kelléke? Mi tehát az a gyakran emlegetett polgári? Mert közben a tudományosnak, haladónak, polgárinak és korszerűnek nevezett felfogással egyre inkább a vallás, a hit és az egyház feleslegességét, a nemzet és a család korszerűtlenségét próbálják bizonygatni.
Ha azt vesszük alapul, hogy a reneszánsz illetve a „felvilágosodás” idejét és szellemiségét tartják fontosnak a térnyerésben, akkor ez mindkét esetben az egyházzal szemben fogalmazza meg önmagát. Az rendjén is lenne, hogy esetleg az egyházi szervezet és hierarchia közügyekre gyakorolt hatalmát bírálják: a korrupciót, az anyagias követelményeket és visszaéléseket. Amitől Krisztus egyházának távol kellene tartania magát, és ne feledjük, hogy ez lett annak idején a reformáció egyik gyújtózsinórja. Ám a reneszánsz humanizmusa, miközben emberséget, a természet harmóniáját és a természetes szépséget helyezi előtérbe, ugyanakkor az életörömök lelkiségén túllépve a testi élvezetek, az anyagi jólét, jóllakottság és dőzsölés felé csúszik el és romlottságba jut, ahonnan egyik irányban a puritanizmusban és aszkétizmusban keres menedéket (ezzel a mosolytalan külsőséggel, száraz és feszélyezett merevséggel demonstrálja magát a reformáció). A másik menekülési útvonal a tudományosnak nevezett, az emberi ész megismerési határtalanságának becsvágyában megnyilvánuló, egy Isten nélküli és az emberi akarat alá rendelt világ illúziója felé vezet (ez lett a kommunizmus és liberalizmus melegágya is). Végül a reneszánszt elnyelte a monumentalitásával, tobzódó indulataival és pátoszával lenyűgöző barokk, amely már nem ad teret a narcisztikus, magamutogató egyénieskedésnek. Tudnunk kell, hogy porszemnyi létünk az isteni rend nélkül semmit sem ér. A polgári „erény” a tévesen felvilágosodásnak nevezett korszakban manifesztálódik. Megjelenik a saját erejére, tudására, tehetségére támaszkodó, senkitől nem függő, karriert építő büszke polgár. Szigorú materiális észérvekkel felvértezve. Egyik jellemző alakja, Robinson bizonyítja, hogy a tudás birtokában egyedül is képes boldogulni, de amikor társra talál, máris rendszert kezd építeni, hatalmi viszonyokat. Az első szó, amit Pénteknek meg kell tanulnia: Uram. Hiába olvassa naponta a Szentírást, de mégis a másik fölé rendeli magát. A Biblia csak egy tartalékmegoldás, egy hátha mégis, esetleg… ha az önerő mégsem lenne elég. Nem hit, nem vallás, nem az Egyetlen, hanem csak egy a sok közül, vagy egy általános Világmindenség. Nem a mindenható és teremtő Isten, hanem istenség, mint a szabadkőműveseknél és az alibikeresztényeknél.
A teljes istentagadás helyébe egy keresztény felfogástól eltérő, másfajta istenképet próbáltak elfogadtatni, amely kizárja Krisztus istenfiúságát, ezzel megkérdőjelezi a keresztény egyházak létjogosultságát. Ez az istenség is örökkévaló, maga az Univerzum (Világegyetem), amely tökéletes fizikai törvények szerint működik, amelybe az élet megjelenésének lehetősége is benne van kedvező körülmények kialakulása esetén. Sok szabadkőműves páholy (Napoleont is a szabadkőművesek császárának nevezték) ezt a mindenséget megjelenítő istenséget tartja egyedülinek, azért szerintük minden más a szabadság, egyenlőség és testvériség korlátozója, tehát nem kívánatos, amit fel kell számolni. Erre vonatkozik a nagy francia forradalomnak nevezett gátlástalan éhséglázadás és tömeggyilkosság egyik célkitűzése: a trónok és oltárok ledöntése!
Még azt hirdetik, hogy istenhívők, de már régen nem hisznek másban, csak önmagukban. Így formálódik rendszerré az önimádat társadalma, amelynek alapegysége nem a család, hanem az egyén, az individuum. Mintha rá tudnának cáfolni a teremtéstörténetre, az alaphelyzetre, férfi és nő kizárólagos, semmivel nem helyettesíthető jelentőségére. Minden későbbi ezzel ellenkező próbálkozás és kísérlet csak kudarcot és pusztulást hozott magával. Ez vár minden mai gender és melegpropagandista eltévelyedésre is.
Az észérveknek nevezett elvakultságot gyakorta felülírja a neveltetés, a kulturális örökség, a keresztény hagyomány életmódba és életformába kódolt üzenete. Még Voltaire utolsó szavai is így hangoztak: „úgy halok meg, hogy imádom Istent, szeretem a barátaimat, megbocsátok ellenségeimnek, de gyűlölök minden üldöztetést!”
A polgárinak nevezett célok az egyházi és nemesi rendszer ellen irányultak, tehát polgárinak lenni annyit tett, hogy nem nemes és nem vallásos (ez reinkarnálódott a lenini kommunizmusban is). Ebbe a képletbe furakodtak be mindenféle kereskedők, pénzváltók, gyárosok, akiket egyik elítélendő csoportba sem soroltak be. Végül tehát a polgár az lett, aki nem nemes és nem földműves, hanem városi atyafi. A városi polgár bizonyos kiváltságot, méltóságot, rangot jelentett. A szabad polgár számára több szabadságjog adatott, mint a királyi hatalomtól születésétől fogva függő (hűbéresi, a földbirtokért hűséggel fizető) nemesnek. A polgár csak gazdasági teljesítményével lehetett az ország védelmezője, de a nemesnek személyesen kellett megjelennie a csatában. A hűbéri rendszer felszámolása tehát meggyengítette az ország védekező képességét. Sokak számára éppen ez volt a cél, hogy pénzükkel szerzett befolyással leigázzák őket.
Innentől fogva az európai történések a történelem görbetükrében kezdenek tündökölni. Utólag már tisztán látni, hogy a forradalomnak nevezett lázadások nem forradalmak voltak, és a háborúk okai nem azok, amiket a zászlókra tűztek, csupán előre eltervelt hatalmi harcok vagy hatalomváltás területért, nyersanyagokért, piacért, hogy ki diktálja a feltételeket és az iskolai tananyagot. Ki adja a hiteleket, ki szabja meg a kamatokat, ki rendeli meg az építkezéseket, ki határozza meg az energia árakat. Ehhez kellettek eszközül az ideológiák, provokációk, ürügyek, és minden káprázat és szemfényvesztés, amit felhasználtak befolyásuk fenntartásában.
A közös eszme és eszmény helyébe, amelyek még össze tudták kovácsolni, egyben tudták tartani a közösséget, a hit, nemzet, eredet, származás, nyelv, történelem, hagyomány helyett a gyökértelen és személytelen, lélektelen és hitetlen vagyoni (anyagi, gazdasági) hatalom és felfogás lépett, amely egyenrangúságot és egyenjogúságot, esélyegyenlőséget és toleranciát hirdet, ám a feudalizmus koránál is nagyobb kiszolgáltatottságba, kisemmizettségbe és kilátástalanságba vitte az emberek tömegeit. A kommunizmus, fasizmus vagy liberalizmus köntösében megbúvó materialista embertelenség árnyékában és a technológiai fejlődés kütyüvilága jóvoltából felnőtt egy nemzedék, amelyet hidegen hagynak az elvek, érzések, észérvek és még a tényszerű világ is: mert számukra már csak a virtuális térben kialakuló statisztikai igazságok és a tulajdonosok által aljas szándékkal betáplált hazugságok érvényesek.
Semmi más nem számít. És már nem csupán egy döntési lehetőséget kínál fel, hanem döntéskényszert erőltet az alkalmazóra, mint a narkósra az anyaghiány, úgy vonul ez a virtuálisan vezérelt csorda a kijelölt vályú felé.
Idáig juthat a világ, ha legfőbb igazodási pontjáról, Istenről lemond.
Mihályi Molnár László