Olyasvalami történt a Duna-medencében 2018. április 8-án, amire több mint kétszáz éve várakoztunk.
Talán 1790 óta, a modern, közakarati alkotmányos államiság alapelveinek és a magyar állami függetlenség megújításának kinyilvánítása óta.
Az önálló politikai gondolkodás legitim keretek között megtestesülő politikai megnyilvánulásának sokadszori megerősítésére került sor a magyarországi parlamenti választás alkalmával 2018. április 8-án. A politikai önrendelkezésről szólt a magyarországi parlamenti választás ezen a napon. Sajátos, hogy ezt csak egyetlen térségbeli politikus értette meg, a bajor Keresztényszociális Unió elnöke, Horst Seehofer, aki április 9-én délelőtt azt nyilatkozta, miután gratulált a FIDESZ-KDNP választási győzelméhez: ezek után nem a V4-eknek kell az Európai Unióhoz viszonyulniuk, hanem az EU-nak a V4-ekhez. Nem hiába volt bajor Gizella férje I. István, magyar király. Veszprémben áll a szobruk a várfalon.
Marine Le Pen is gratulált Orbán Viktornak és azt mondta, hogy a nemzetiek győznek Európában 2019-ben. Sajátos, hogy ezt a „nemzetiek” jelzőt, amit akár főnévnek, de melléknévnek is tekinthetünk, úgy közvetítették még a magyar hírközlők is, hogy a nacionalizmus erősödik, noha tudjuk évtizedek óta, hogy a nacionalizmus negatív megjelölés, a nemzetit azonban még nem sikerült ilyen árnyékmegítélésbe juttatni. De az sem világos, hogy a nemzeti össznépit jelent-e, vagy valamilyen elkülönülő, más nemzetek által nem, vagy kevéssé elfogadhatót.
A magyarországi ellenzék még csak látótávolságra sem volt ettől a felismeréstől. Minősíti őket, amit a választás eredményhirdetésének éjszakáján műveltek a mikrofonok előtt, főleg Gyurcsány Ferenc valamikori miniszterelnök, Vona Gábor, a Jobbik elnöke és az MSZP miniszterelnök-jelöltje, aki húsvétkor is Karácsonyt kiáltott. Nem tudták megemészteni a korábbi elvárásaikhoz viszonyított csúfos vereségüket. Ezek az emberek nem alkalmasak a közélet gyakorlására. Mentse meg tőlük a magyar társadalmat a közeli és távoli jövő. Szellemi teljesítményük olyan volt, mintha a tengerben fuldoklóknak vizet kínálnának. Elismételték mindazt jövőképként megjelenítve, amivel a kampányban kudarcot vallottak. Mindezt ne felejtsük el, mert nemzeti közéleti szégyen volt, ezért ne ismételjük meg.
De volt két kivétel.
Az egyik Molnár Gyula volt, az MSZP elnöke, aki gratulált a győztesnek. Láttam az arcán, nem ő szenvedett vereséget, hanem egy taktikai építmény, aminek ő ugyan részese volt, de nem értelmi szerzője. Ez fontos pillanatfelvétel, ugyanis minden nemzeti politikában szükségeltetik a „baloldal”, amit 1789 óta, a parlamenti ülésterem székeinek az ülésvezető kezéhez viszonyított tájolódása miatt nevezünk így, de a lényege más gyökerű. Ezt tudja Molnár Gyula is. Ha ez nem így lenne, nem ő írta volna alá az MSZP részéről 1996-ban a magyar-magyar csúcstalálkozó zárónyilatkozatát – más MSZP-s politikus ugyanis erre nem volt kapható.
A másik kivétel az LMP-s Szél Bernadett volt. Az ellenzéki oldalhoz tartozott, de nem mocskolódott. Ő is azt mondta, hogy le kell váltani a kormányt, de volt elképzelése a jövőről. Ezt ne minősítsük, mert ez a politikai vitánál szélesebb körű eszmecserét váltana ki. De volt egy fontos mondata: lehet, hogy nem megfelelőképpen mondtuk el a programunkat a választóknak. Az LMP programja a 21. századról szólt, de nem biztos, hogy megfelelő részletességgel. Ez önbírálat és helyénvaló.
Az egyéb megszólalók másokban keresték kudarcuk okát, tehát nem alkalmasak jövőképalkotásra. Emiatt szenvedtek vereséget. A választási eredményhirdetés után az LMP távozó társelnöke, Hadházy Ákos úgy értékelte a helyzetet, hogy nem a FIDESZ győzött, hanem az ellenzék veszített. Ez igaz. De ha a fordítottját mondom: a FIDESZ győzött és az ellenzék veszített, ez miért nem igaz? Szerintem az ellenzék veszített. De a FIDESZ várakozáson felül nyert.
A magyar politikai szerkezet az egész Kárpát-medencében átalakulóban van, immár száz éve. Az értelemszerűt és közérdekszerűt mindeddig nem találtuk meg.
Magyarországon, ha a 19. század hagyományainak a nyomdokain haladnánk, eszményileg hármas felosztásban kellene működnie a politikai szerkezetnek: nemzeti konzervatív, nemzeti liberális és nemzeti baloldal. A negyediknek morzsalékszerűnek kellene lennie, hiszen az alapvető kérdésekre az elmúlt százötven évben nem fogalmazott meg programot.
Ez lenne az értelemszerű, de tudjuk, hogy ez nem illeszkedik a mai világáramlatba. De ez kit érdekel? Ha létezik szuverenitás és demokrácia, akkor minden szuverén (az államok közötti jog szerint önálló) egységnek (államnak) a belső közpolitikai berendezkedését felségjognak kell tekinteni, amennyiben nem ütközik az államok közötti szerződésekben vállalt kötelezettségekkel.
A magyarországi parlamenti választás eredménye nem csupán egy általánosan értelmezhető demokratikus véleménynyilvánításról tanúskodik, hanem többről. Az elmúlt hetven évben Európában még nem történt meg, hogy a parlamenti választáson háromszor kapott volna alkotmányozó többséget ugyanazon pártformáció. A következő adaléka ennek a demokráciának, hogy először ül egy állam parlamentjében a demokrácia követelményeinek megfelelően megválasztott „nemzetiségi” képviselő – Horvátország és Szlovénia a kedvezményes kulcsszámok révén ebben ugyan elöl jár, de ebben az irányban érdemes lenne továbbgondolni a magyarországi választási törvényt, hogy több, történelmileg őshonos „nemzetiségi” juthasson a parlamentbe.
A magyarországi parlamenti választás eredménye azonban egy irányban biztosan történelemalakító. Reményt nyit arra, hogy újraképződjön Közép-Európa. Ennek alapjait Antall József rakta le 1991. február 4-én a Visegrádi Együttműködés megalapításával. Sok nehézség árán kialakult ennek az együttműködésnek a rendszere, ami alapvető kérdésekben ma már vitathatatlan: energetika, migrációs kérdés, az Európa-politika, és a közúti közlekedés. Amiben még nem sikerült megállapodni, ne soroljuk.
Azonban egy bökkenőt az eszmefuttatásom végén mégis megemlítek. Szlovákiából egyetlen negatív értékelése jelent meg a magyarországi parlamenti választásnak, Szlovákia Nemzeti Tanácsa Külügyi Bizottságának elnökétől, aki a Most-Híd parlamenti képviselőcsoportjának tagja. Neve szerint magyar gyökerű lehet, mert Cséfalvayovának nevezik, lehet, hogy tud is magyarul, kérdés, hogy rajta kívül ezt más is tudja-e. Ez a képviselő hölgy megállapította, hogy a választási kampány lefolyása Magyarországon példa arra, hová nem kellene Szlovákiának sohasem eljutnia. Ebben igaza van, mert amit az ellenzéki pártok műveltek a magyarországi választási kampányban, az hányingerkeltő volt. Csakhogy ez a hölgy nem tudja, hogy pártjának elnöke 1995 és 1998 között ettől még ocsmányabb kampánynak a részese volt Szlovákiában. Ez volt az úgynevezett Mečiar-elleni kampány, amit Washingtonból és Brüsszelből rendeltek meg az akkori szlovákiai ellenzéknél. Távol álljon tőlem, hogy az akkori miniszterelnök pártját fogjam, de az vitathatatlan, hogy nélküle nem alakulhatott volna meg az önálló Szlovákia. Az akkori szlovákiai ellenzéket, amely ünnepélyesen elfogadta ezt az eredményt, felbérelték a kormány megbuktatására, mert úgy ítélte meg a „nemzetközi“ politika, hogy enélkül a terület nem integrálható a NATO-ba és az EU-ba. Vajon létezik-e ennél ocsmányabb politikai magatartás, hogy azt a politikust nyírom ki, aki a saját elképzelésem megvalósítója? Ezt hajtotta végre az akkori szlovákiai politikai elit. Be kell vallanom, én is hozzájárultam ehhez, mert nem volt más választásom, egyébként engem is kinyírnak. De ez legyen az emlékkép.
Szerencsére 2018-ban egyértelmű helyzet alakult ki Magyarországon. Lehetőség nyílik Közép-Európa újrateremtésére is. Természetesen ez ma mást jelent, mint Nagy Lajos korában, de területileg hozzávetőlegesen azonos az akkorival. Ma az államok szövetségét jelenti a V4 kiterjesztésével. Látható, hogy ehhez az értékszövetséghez kapcsolódik Ausztria és Bajorország, ide kíván felzárkózni Horvátország és Szerbia.
Ha tehát valaki nem tudná Magyarországon, erről is szólt az április 8-i országgyűlési választás. Nem a Fidesz kormányzati folyamatossága volt az igazi tét, hanem a jövő. Ehhez tessék felzárkózni!