Mai rohanó világunkban ritkán jutunk el olyan helyre, ahol nyugodtan gondolkodhatunk. De ha találunk is csendes helyet, nem mindegy, milyen csend vesz körül minket.S bizony nincs mélyebb csend a temetők csendjénél, hiszen a legharsányabb ember szava is elhalkul és a legfelületesebb lélek is elcsendesedik ott, ahol halottaink nyugszanak. S bár írhatnék itt arról is, hogy manapság hogyan hangoskodnak egyes nemrég északról betelepült polgártársaik a temetőkben, de ma arról szeretnék írni, milyen is volt az elmúlás a régiségben.

A régi világ embere nem félt a saját haláltól. Az élet velejárójának, az élet természetes lezárásának, és az örök élet kezdetének tekintették azt. A régi ember, ahogy az életében, halálakor sem volt egyedül. A társadalom nem vetette ki magából a halállal viaskodókat, akiknek nem rideg csempék és neonlámpák között kellet eltölteniük utolsó óráikat. A haldokló ember kezét a családja, de az egész közösség fogta. S aki így készült a nagy útra, az méltósággal tudott átlépni a végső kapun, mérlegre tudta tenni életét és számot vetni a mindenhatóval.

„A halál beálltához a közösség aktívan segítséget tudott nyújtani, s imádkoztak a jó halálért. A jó halál az, amikor az ember megnyugvással zárja az életét, az örök életbe vetett bizalommal tekint a túlsó partra.” – mondja Harangozó Imre néprajzkutató, a Hagyaték c. ismeretterjesztő sorozatban.

A gyász a régi ember számára nem volt magánügy. A haldokló mellett álló család folyamatosan érezhette, hogy a közösség, a falu nem hagyja őket magukra. Mindenki ott segített, ahol tudott, valaki a halotti torra főzött a ház lakói helyett, a férfiak a sírgödröt ásták, valakik a koszorúkat, a virágcsokrokat készítették el, mások csak vigasztalták a gyászolókat, de a gyászból és a család támogatásából mindenki kivette a részét. Mindenkinek feladata volt, amit nem osztott le senki, mert mindenki tudta a maga dolgát ebben a helyzetben, hiszen ma ők vannak nagy bajban, rajtuk kell segíteni, de holnap lehet pont azok lesznek, akik segíteni jöttek.

A siratásnak megvolt a rítusrendje. Elkísérni a halottat addig a pontig, amíg élo ember vele tarthat.A moldvai csángók úgy tartják, hogy a halott három napig jelen van, a lélekvásznon ül, s várja azt, hogy elmehessen. Hall mindent, lehet vele üzenni a túlvilágra.

„Én magam ezt megtapasztaltam Moldvában. Odaértem egy siratóba, még nem volt felállítva a ravatal,  a halott a földön feküdt. Az édesanyja mellétérdelt (…), s láttam azt, hogy suttog a fülébe. Mit csinál? Kérdeztem. Üzen vele. Most lehet, mert megnyílt egy picit a túlsó világ felé az út. (…)“ – meséli Harangozó.

A Kedves Olvasó bizonyára furcsán olvassa mindezeket. Mert a 40 év kommunizmus sikeresen kimosta két generáció fejéből a hagyományokat, melyek végig kísérték nemzetünk több, mint ezer éves történelmét. A régiek ugyanis nemcsak hittek a túlvilág létezésében, ők tudták, hogy van, tudták, hogy a földi létet követi egy másik, élet, az igazi, az örökkévaló, amire egész életükben készültek.

Elődeink azt tartották, hogy a túlsó világon minden fordítva van, ez az oka annak, hogy a régiek le szokták takarni a tükröt, ha meghalt valaki. Amikor három napig itt van a lélek, ő lát, hall, s mindent észlel. Ha belenézne a tükörbe, ő, aki már a fordítottság álapotában van, akkor a tükörben egy valódi kép jelenne meg, ami komoly zavarokhoz vezetne.

Az ember számára az igazság pillanata az a pillanat, amikor lezárja a földi létet, s azzal, hogy kileheli a lelkét, mindegy pecsétet tesz az életére, amivel meg kell jelenni a Jóisten előtt.

Egy moldvai asszony már 20 éve hord egy 80 év feletti néninek vizet. Amikor Harangozó Imre megkérdezte tőle, hogy miért viszi neki, hogy rokona-e az asszony, akkor azt mondta, hogy nem rokona, s hogy Isten nevibe hordja neki. Készül arra, hogy ha majd meg kell állni a Jóisten előtt, akkor a bűneiért, gyarlóságaiért fel tudja ajánlani ezt. Mennyivel távlatosabb gondolkodás ez a mai haláltól való félelemtől.

Azon a vidéken úgy tartják, nem szabad a halottat visszasiratni, mivel az számára a földre visszatérve szenvedést jelent, mert az már nem egy valódi lét, hanem egyfajta ittrekedtség állapota. Ezért a halott közvetlen közelében nem sírnak hangosan, nem kiáltoznak

„Az egyik asszony azt mesélte nekem, hogy álmában megjelent a kicsi fia, aki meghalt, egy sereg gyermekkel mentek, s az ő kicsi fiat le volt maradva, s tiszta vizes volt. S kérdezte tőle, hogy kicsi lelkem, Te miért vagy ilyen vizes? Há édesanyám én a Te könnyidtől vagyok vizes. Ne sirass engem, mert nézd meg a többiek milyen vidámak, s mennek, s én nem tudok menni a Te könnyeidtől. S akkor az asszony elhagyta a siratást.” – meséli Harangozó, aki szerint ez nem más, mint a gyász folyamatának egy közösség általi szabályozása.

A mai ember nem tud mit kezdeni a halál fogalmával, a lélek és test különválásával, mert csak az emberi testet követi, s a test halálakor nem tud mit kezdeni ezzel a veszteséggel.

Harangozó egy moldvai csángó siratásról is szól, mely rítus nem hétköznapi tudatállapotban történik. Pedig a társadalmaknak jellemzője a módosult tudatállapot használata az élet dolgaihoz, de ez a mai ember már teljesen elfelejtette. Siratáskor a legjobb énekes asszony kötött szöveget énekel, hozzáigazítva aa halott életéhez, jelleméhez, s teszi mindezt kitűnően. De mikor a siratáson kívül kérdezték tőle, hogy énekelje el ezt, azt mondta, nem tudom. Azért, mert ehhez a tudáshoz egy módosult, a túlvilághoz közelibb tudatállapot szükséges.

Régen még tudták, hogy a siratás a halottaktól való búcsúzás leghatásosabb formája. Ebben a rítusban gyűlt össze a gyász minden fájdalma. Az ittmaradottak ezzel tudták letenni a rájuk szakadt iszonyú nagy terhet.

Így engedelmeskedtek az ősi parancsnak, miszerint holtak pihennek, s az élők teszik tovább a dolgukat. Gondolkozzunk el ezen.

Méry János

(Az írás megjelent a Csallóköz hetilapban)