A Kedves Olvasó bizonyára észrevette, hogy eddig még nem írtam még a 2020-ban minket sújtó vírusról. Jelentem, nem is célom bekapcsolódni a vírus komolyságáról vitatkozók eszmecseréjébe, csak annyit szeretnék leszögezni, hogy mint minden vírus, ez is azokra az emberekre veszélyesebb, akiknek gyengébb az immunrendszere, vagy akik valamilyen betegségben szenvednek. Ám vigyázat. Aki úgy átvészeli a betegséget, hogy nem is veszi észre, az is lehet hordozó, így 70, 80, 90 éves rokonaink, nagyszüleink elkaphatják tőlünk a vírust, és könnyen bele is halhatnak. (Én ezért most nem is látogatom sem 83 éves papámat, sem a 90 éves mamámat) Aki pedig továbbra is kételkedik abban, hogy egyes embereknél komoly tüneteket okozhat ez a nyavalya, az nézzen meg egy-két lélegeztető gépre kapcsolt beteget az interneten.

Ráadásul ez a téma, illetve az ehhez kapcsolódó viták a felvidéki magyarok közé is ékeket vert. Úgy értem azok közé, akik teljes „gőzzel“ belevetették magukat. Ugyanis amióta Matovics Igor miniszterelnök bejelentette, hogy antigén tesztekkel az ország egész lakosságát leteszteli, megszaporodtak a személyeskedésekbe, vállalhatatlan minősítgetésekbe és sértődésekbe menő viták a világhálón. Sajnos a felvidéki magyarok közt is. Egyesek Hitlert és a koncentrációs táborokat hasonlították az „orrturkáláshoz, mások jogtiprást, diktatúrát emlegettek, meg azt, hogy mindig ezzel kezdődnek az önkényuralmi rendszerek: először tesztelés aztán kötelező oltás, majd végül chipeket ültetnek belénk. Az elején még próbáltam beállni a vitákba, próbáltam érvelni, hogy szerintem a legtöbben tudjuk használni a józan paraszt eszünket annyira, hogy el tudjuk dönteni: egy törlet az orrból belefér, de egy kötelező oltás már semmiképp. De aztán már nem reagáltam. Bár aki figyelte a híreket, tudja, hogy a kormány egyszer sem gondolkozott kötelező oltáson.

Szóval én tavasszal is, most is éltem/élem tovább az életem, az üzletben veszek fel maszkot, de ahol csak tehetem, ott nem. Gondolom, sem az autóban a kormánykereket, sem biciklizés közben a pedálokat nem fertőzöm meg, ha nincs rajtam.

Na de az történt, hogy mint mindenhol: a tesztelés első fordulója előtt, Somorján is önkénteseket kerestek. Jelezték, hogy ha tudunk, mi önkormányzati képviselők is jelentkezzünk, de mivel gyorsan összejött a kellő számú ember, ezért az első körben csak kevesen kapcsolódtunk be. A második körben aztán jelezték, hogy kevesen vannak, így – bár nem volt épp megfelelő számomra a hétvége –, Csaba barátommal és képviselőtársammal elvállaltunk fél-fél napot, szombaton is és vasárnap, és a helyi Bél Mátyás szlovák tannyelvű alapiskolába lettünk beosztva. Szerencsére a többi önkéntes közül többet ismertem, ráadásul az egyik egészségügyis, aki a mintát vette, a volt edzőm lánya volt, a kivezényelt katona, Mišo, pozsonyi – szintén jó fej.

Szóval minden jól ment. Az elején a lakosokat engedtem be és mutattam nekik, hogy merre menjenek, majd amint egyre több teszt eredménye lett meg,  a hátsó ajtóhoz mentem, ahol az emberek vártak, s ahogy érkeztek a letépett számok a tesztet végző önkéntesektől –  melyek jelezték, hogy az illető negatív lett-e vagy pozitív –, én aszerint hívtam be az udvaron állókat. S tettem ezt persze két nyelven. S persze először magyarul, majd pedig szlovákul. Ahogy kell. Ahogy illik. Huszonhárom. Két másodperc. Dvadsaťtri. S az emberek jöttek. A megkapott számokat sorrendbe állítottam, így a bejáratnál az épp sorra kerülő, a 24-es tudta, hogy ő következik. Szóval jól ment minden, és az első órákban főleg magyarok jöttek, helyiek, az adott körzet lakói (Somorján 9 választókörzet van). De aztán elkezdtek szállingózni a nemrég beköltözöttek, és jöttem más településekről is. És akkor elkezdték. Miért nem szlovákul mondom először? Miért beszélek magyarul. Tudom-e, hogy mindez törvényellenes? Persze mindenkinek kedvesen, de keményen megmondtam a magamét. „Az anyanyelvemet használom elsőként“. Vagy: „azért mondom először magyarul, mert magyar vagyok, és én ezt így látom helyesnek“. „Nem, nem törvényellenes először magyarul mondani, amit akarok“. „Meg szeretné tiltani, hogy akkor használjam az anyanyelvemet, amikor én szeretném?“ „Kedves uram, eddig még mindenki megértette, ki következik.“ Szóval ilyen, és ehhez hasonlókat válaszoltam azoknak, akik valamilyen módon belém kötöttek. De mondom, kb. egy tucat ilyen ember reklamált. Ez volt szombaton. Vasárnap aztán „délutános“ voltam. Na, ott aztán jött mindenki. Erdőháton élő spanyol, pozsonyi arab, ligetfalusi román, stb. De a magukat teszteltetni akarók 90 százaléka nem somorjai szlovák volt. Aznap már csak egy vagy két ember szólt. A többiek inkább kuriózumnak tekintették, hogy hallják magyarul is a számokat. Aznap picit jobban artikuláltam, hangosabb voltam és még több szünetet tartottam a magyar és szlovák szavak között. Hadd szokják a magyar szót. Párszor mellettem el is ismételték a magyar számok neveit, annyira ismeretlen volt számukra egyik-másik.

S mindent nem azért írom le, mert emiatt valami szuperhős lennék. S nem is magam miatt írom le. Azért írom le, mert ez a minimum. Kíváncsi vagyok, hogy a vegyesen lakott településeken hányan teljesítették ezt a nagyon-nagyon minimális dolgot. Jó, nyilvánvaló, hogy ahol ezt a „munkát“ a kivezényelt árvai katona végezte, ott ez nem annyira volt elvárható. Bár azért én a mi Mišo katonánknak tanítgattam pár magyar szót.

Mindenesetre ez az élmény is megtanított arra, hogy nincs hova hátrálni, s anyanyelvünket vállalni kell.

Mindig, minden körülmények között!

Méry János

A cikk nyomtatásban megjelent a Csallóköz c. hetilapban