Hallgatom szombat reggel a rádióban (a szlovákban): ma emlékezünk meg Csehszlovákia megalakulásának 99. évfordulójáról. Elmagyarázza a riporter – a gyengébbek kedvéért – a csehek és szlovákok mint testvérnemzet a népek önrendelkezési joga alapján hozták létre október 28-án Csehszlovákiát.

Anélkül, hogy itt történelmi részletekbe és pontosításokba bocsátkoznánk, akár tudomásul is vehetnénk ezt a magyarázatot. Bár érdekes azért idézni a Wikipédiát e tekintetben: „Az 1918. július 13-án megalakult Cseh-szlovák Nemzeti Tanács (Národný výbor česko-slovenský) az első világháború végén, 1918. október 28-án Prágában az antanttámogatásával megszüntette az Osztrák–Magyar Monarchia fennhatóságát Csehország részei felett és átvette a kormányzást.” (kiemelés tőlem). S tudjuk azt is, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács (s így Szlovákia) csak két nappal később csatlakozott.

S akkor itt csak két mozzanatot emelnék ki: a népek önrendelkezési jogát és a Monarchia fennhatóságának megszüntetését. (Nem akarom most egy politikusunkat idézni, aki leírta: „99 éve Csehszlovákia a magyarság nemzeti önrendelkezésének megtagadásával jöhetett létre“, mert most nem ezzel szeretnék foglalkozni).

Ugyanaznap reggel, megint csak hallom a rádióban, a szlovák Külügyminisztérium szóvivőjét idézik a katalóniai helyzet kapcsán: „Szlovákia számára az egyetlen tárgyalópartner Spanyolország kormánya.” Nos, várhattunk mást? Mindazok ellenére, amit fentebb elmondtunk? Hiszen Szlovákia azon 5 ország egyike az EU-n belül, amely nem ismerte el Koszovó függetlenségét sem – ellentétben az EU 23 többi országával, s a világ több mint 115 államával. Mintha Szlovákia feledni látszana, hogy Csehszlovákia is úgy jött létre épp az önrendelkezési jog alapján, hogy – mint fentebb idéztük – megszüntette a Monarchia fennhatóságát. Talán nem felejtette el, de nem akar emlékezni rá. Mert Szlovákia – akárcsak előtte Csehszlovákia – nemzetállam. S egy nemzetállamban (vagy nevezhetjük tudományosan etnokratikus állammodellnek), mint azt pl. Bíró Gáspár megfogalmazta: „…a nemzeti, etnikai, vallási és nyelvi kisebbségeket nem illeti meg az önrendelkezéshez való jog.” Maga az EU is (s több tagállama), akárcsak a szlovák Külügyminisztérium az „alkotmányos keretekhez való visszatérés” mellett állt ki.

S akkor itt álljunk meg egy pillanatra. Mert tudom, hogy még manapság is sok vita zajlik a „nemzeti önrendelkezés” fogalom körül. Mert megkérdőjelezhető, különféleképpen interpretálható mindhárom összetevője, a nemzet, az ön és rendelkezés fogalma is. Tudniillik egyik sincs pontosan definiálva. Napjainkban sok nemzetközi jogász egyetért abban, hogy a nemzeti önrendelkezés már nem tekinthető kizárólag morális igénynek és politikai elvnek, hanem több esetben nemzetközi jog által elismert törvényes jog.

Valóban, 1945 után a nemzeti önrendelkezés minden, a nemzetközi közösségre vonatkozó fontos dokumentumban megjelenik. Az Egyesült Nemzetek Chartája az egyenlő jogok, illetve a népek önrendelkezésének elvéről beszél, míg az Emberi Jogok Nemzetközi Egyezménye kimondja, hogy “minden népnek és nemzetnek joga van az önrendelkezéshez“. S ebből a szempontból fontos dokumentumnak tekinthető a Helsinki záróokmány (EBEÉ ill. EBESZ, 1975), amely kimondja: „A résztvevő államok megerősítik, hogy a népek egyenjogúságának és önrendelkezési jogának tiszteletben tartása és hatékony megvalósulása egyetemes jelentőségű mind az egymás közötti, mind az összes állammal való baráti kapcsolatok fejlesztésében; úgyszintén emlékeztetnek annak fontosságára, hogy kizárják ezen elv megszegésének bármely formáját.” (VIII,cikkely).

Akkor most tudatosan kizárjuk ezen elv (jog) érvényesítését? Csak azért, nehogy a területünkön számbeli kisebbségben élő közösségeink számára teremtsünk precedenst? Pontosítsunk: a szlovákiai magyarság politikai képviselete (s ebből a szempontból mindegy, hogy MKP vagy Most-Híd) is óvatosan bánik a katalánokkal. Igen, olvashattuk – s most nem pontosan idézem -, hogy ha támogatjuk a katalánok elszakadását, akkor azoknak az érveit erősítjük, akik azt állítják, az autonómia (amely a katalánoknál megvolt) csak a kiválás (elszakadás) előszobája. Annak ellenére, hogy sok ellentétes példa is létezik, felteszem a kérdést: csak akkor támogatunk valamilyen elvet, ha ez nekünk megfelel? Remélem, nem.

S még egy gondolat a fentebb említett alkotmányos keretekhez. Igen, az alkotmány fontos, alaptörvénynek is nevezik, de nem szent és sérthetetlen. Ezt bizonyítják a közelmúlt történései akár Szlovákiában, akár Magyarországon: többször megváltoztatták. A mindenkori alkotmányt emberek alkotják, azért, hogy rögzítsék egy államalakulat alapvető jogrendjét, hogy védjék, óvják az emberi jogokat. Pl. Magyarország alaptörvénye is rögzíti: „A Magyar köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait”. S akkor itt visszakanyarodhatunk az önrendelkezéshez. Az önrendelkezéshez való jog sokak szerint elidegeníthetetlen emberi jog. S egy alkotmány korlátozhatja ugyan az alapvető emberi jogokat, de nem veheti el őket! Ebből logikusan következik, hogy ha az alkotmányra hivatkozva tagadjuk meg az önrendelkezés jogát, akkor az alkotmányt kell megváltoztatni, nem az emberi jogot. Szlovákia tudhatja leginkább, hogy az alkotmány felborítása nélkül nem lehet kivívni a függetlenséget.

Kíváncsian várjuk hát, hogyan fog továbbfejlődni a katalánok harca önállóságukért. Az esti híradóból értesültünk róla, a spanyol kormány által visszahívott, de ezt a döntést nem tudomásul vevő katalán miniszterelnök „demokratikus ellenállásra“ buzdította a katalán önállóság híveit, bár nem világos, pontosan mit értett alatta. Netán a Gandhi nevéhez fűződő passzív ellenállást? Erre már volt példa több országban (még akár Magyarországon is 1848/49 után), sőt sikeres is volt nem egy esetben. Ez lesz Katalónia sorsa is?

Befejezésül egy volt kollégámat (görög jogász) idézem, aki tegnap írta le FB fiókjában: „We must not be confined by legality, for law is there to serve human rights. Laws change, the basic principles of human rights remain eternally the same.“ – ami szabadon azt jelenti, hogy (ebben az ügyben) nem szabad korlátozódni a törvényesség által, mert a törvények azért vannak, hogy szolgálják az emberi jogokat; a törvények változnak, de az emberi jogok alapelvei örökre ugyanazok maradnak. Egyetértünk?

S már csak marginálisan egy érdekes statisztikai adat: míg etnokulturális értelemben a világon több ezer nemzet él – valamennyien potenciális jelöltek a külső szuverenitásra vagy belső autonómiára -, kevesebb mint 200 önálló állam van, és körülbelül 15-ről mondható el, hogy az állam és a nemzet határai egybeesnek. Elég szomorú, nem?

S „last but not least”: a legfontosabb, amit jó lenne tudni, a katalóniaiak TÖBBSÉGE mit akar? Mert a 43% nem elég!

Forrás: Flórián László, Felvidék.ma