A második világháború végén, a több ok miatt frusztrált cseh és szlovák társadalom teret engedett a lelkekben felgyülemlett szemétnek és dühét a köztük élő német és magyar kisebbségre próbálta kiönteni. Most nem elsősorban a nagypolitikai szereplőire gondolok, Benešre vagy Gottwaldra, hanem az egyszerű emberekre. A kettő persze összefügg, a politikusok kijelentései mindig befolyásolják a közember gondolkodását. Az persze tény, hogy Beneš és Gottwald már 1942 óta elsősorban a német és másodsorban a magyar kisebbség kitelepítésében gondolkodtak. Volt még egy harmadik kisebbség is, a zsidók, akik már korábban, a második világháború idején szembesülhettek a csehek és szlovákok igazi véleményével róluk. Igaz, a csehek némiképp védekezhetnek azzal, hogy a Protektorátusban főleg a németek nyomására és azok vezetése mellett végezték el a „piszkos munkát”, ám a szlovákokra ez nem áll. Ők – kis, történelem nélküli nemzet lévén – minden lépésükben bizonyítani akarták, hogy „pápábbak a pápánál”: a kis fasiszta szlovák állam zsidótörvényei egy fokkal keményebbek voltak, mind a Harmadik Birodaloméi, ráadásul a szlovákok 500 birodalmi márkát fizettek (!!!) a németeknek minden elvitt zsidóért – pontosabban azért, hogy az elhurcolt zsidó már soha nem tér vissza, s így az ingatlanát árjásító szlovák újgazdag nyugodtan alhat. S hogy még durvább legyen a dolog: az elszámolást évente bartelben végezték a Harmadik Birodalommal, tehát a zsidók a ki- és behozott tárgyak között szerepeltek tucattételként.

(A kis népek hiperkompenzációja ez talán: a második világháború után az akkori Csehszlovákia jogi asszimmetriája miatt Szlovákiában a Prágában meghozott törvényekhez – amelyeket Csehországban közvetlen módon hajtottak végre – Szlovákiában az akkori Szlovák Nemzeti Tanács végrehajtási törvényeket fogadott el. Azok is bizonyíthatóan egy fokkal keményebbek voltak, mint a hírhedt eredeti Beneš-dekrétumok.

S ha már tettem egy kitérőt, a tisztelt olvasó talán megenged még egyet: mint az köztudott, 1944. augusztus 29- én kitört a szlovák nemzeti felkelés. Szeptember elejére nyilvánvalóvá vált, milyen bonyolult helyzet alakult ki körülöttük: német partizánvadász egységek közeledtek, a szovjet offenzíva elakadt a Kárpátokban, tehát gyors katonai segítségre nem számíthattak. Ebben a nehéz helyzetben mi volt a legfőbb dolguk? 1944. szeptember 6-án a forradalmi Szlovák Nemzeti Tanács 6. számú határozatával betiltotta a kisebbségi nyelveken tanító összes középiskola és elemi iskola működését, ráadásul megtiltották a magyar és német nyelvű istentiszteletek tartását is a Magyarországhoz 1938-ban visszacsatolt területeken. Ennyit a prioritásokról és a történelmi beidegződésekről.)

Talán arra is felfigyeltek a tisztelt olvasók, hogy a fenti bekezdésben igyekeztem elkülöníteni egymástól a németek és a magyarok problémáját. A két történet között ugyanis az eltérés lényegi: a második világháború végén megvalósult potsdami konferencia háromhatalmi igennel jóváhagyta a németek kitelepítését Csehszlovákiából, Lengyelországból és Magyarországról, ugyanakkor Nagy-Britannia és az USA vétója miatt (elutasítva ezzel Sztálin javaslatát, aki Beneš kérelmét tolmácsolta a magyarok kitelepítésére is) nem tárgyalt a magyarok kitelepítéséről, ergo: jóvá sem hagyhatta azt. Azzal a javaslattal élt csupán, hogy a két fél (Csehszlovákia és Magyarország) rendezzék ezt a kérdést egymást között, lakosságcserével. (A csehszlovák diplomácia egyébként itt belegyalogolt a saját csapdájába azzal, hogy azt hazudták mindenkinek, Magyarországon ugyanannyi szlovák él, mint Csehszlovákiában magyar. Az igazság akkor derült ki, amikor a legcsábítóbb ígéretekkel sem tudtak 72 ezernél több szlovákot – (vagy inkább: áttelepülni hajlandó embert, hiszen voltak közöttük nem szlovák etnikumúak is, akiknek vagyonokat ígértek ideát) – összeszedni. Nem mellékesen: Vladimír Clementis államtitkár vezetésével ekkor „fejezték le” a magyarországi szlovákokat, megfosztván őket legöntudatosabb rétegüktől.

A lényeg témánk szempontjából viszont: míg a németek kitelepítését megszavazta a potsdami konferencia, a magyarokét nem. Ennek köszönhetően létezik még ma is felvidéki magyar közösség.

S ha már gyomorforgató dolgokról beszélünk: a csehszlovák állam államtitokként kezelte a kitelepítéseket, kész helyzet elé akarta állítani a nyugati hatalmakat. Néhány hős, a szó legszorosabb értelmében önfeláldozó felvidéki magyar értelmiségi (jórészt katolikus papok és világi egyháziak) munkásságán múlott, hogy a Nyugat (Mindszenty bíboros közbenjárására) információkhoz jutott, s ez eredményezte az angolszász vétót.

Térjünk azonban vissza a német és a magyar témához, s az emberek lelkületéhez.
Nézzük most a csehországi történéseket. 1945-46-ban a történészek szerint három fázisa valósult meg a németek kiűzésének. 1945 májusa – augusztusa során, az ún. vad módon történt elűzés folyt (kevésbé volt szervezett, a legtöbb helyen helyi felbuzdulás alapján történt, bár akkor már ismert volt a kassai kormányprogram és az ország vezetőinek uszító hangú rádiószózatai is megtették a hatásukat), amelynek során Csehországból a háború végén és közvetlenül utána (tehát elvben békeidőben!) 650 ezer, Szlovákiából pedig, ahol sokkal kevesebb, ún. kárpáti német élt, 10 ezer németet űztek el kegyetlen körülmények között.

A későbbi, állam által szervezett kitelepítési időszakban Csehországból 2,1 milliót, Szlovákiából 156 ezret, míg a további időszakban, 1947 végéig Csehországból újabb 70 ezret, Szlovákiából pedig újabb 10 ezer németet zsuppoltak ki 50-70 kilós csomagokkal. Így Csehszlovákia 1947 végére lényegében majdnem teljesen megszabadult eredetileg 3,5 milliónyi német nemzetiségű polgárától (a számbeli különbözetet a csehszlovákiai német közösség háborús veszteségei adják, illetve kb. félmilliónyian rabok voltak különböző munkatáborokban). Német és cseh történészek máig nem tudnak egyezségre jutni afölött sem, mennyi német hunyt el a kiűzetés során úgy, hogy lelőtték, agyonverték őket vagy kínzás miatt, illetve orvosi ellátás hiányában „természetes módon” haláloztak el. A vita nem csak a cseh és német történészek között, hanem ugyanazon nemzet történészei között is folyik, mert a problémát az okozza, hogy főleg az első, vad fázisban semminemű dokumentum nem készült az embertelen folyamatról.

Az akkori folyamatok stílusáról” sokat elmond a hírhedt szlovák tiszt, Karol Pazúr esete, aki az ismert přerovi vérengzés kezdeményezője volt, ahol az 1945. június 18-ról 19-re virradó éjszaka 265 ártatlan civilt öltek meg különös kegyetlenséggel. A kivégzettek között több, mint 70 gyerek is volt, köztük csecsemők is. „Mit csináltam volna velük, ha már agyonlőttük a szüleiket? – „védekezett” a hóhérok parancsnoka, Pazúr, aki mindezért 7,5 év börtönt kapott később, s azt sem ülte le teljességgel, hiszen elvtársa, az időközben köztársasági elnökké avanzsált kommunista Klement Gottwald 1951-ben amnesztiában részesítette.

Nézzük most a hírhedt brünni esetet. A csehszlovák hatalom igyekezett ezt az elejétől fogva helyi túlkapásnak, spontán népi reagálásnak feltüntetni. Ez nem teljesen igaz, hiszen tény, hogy az adott időszakban Brünnben tartózkodott a forradalminak kikiáltott csehszlovák kormány több minisztere, akik a legutóbbi kutatási eredmények szerint igenis befolyásolták a történéseket.

A brünni területi nemzeti tanács korábbi németellenes döntései után május 29-ben hozott egy olyan döntést, hogy a régióban táborokban összegyűjtött németeket ki kell űzni Ausztriába. Megjegyzendő, hogy történészek utólagos kutatásai alapján Csehszlovákiában abban az időben 1215 internáló tábor, 846 munkatábor és 215 börtön működött, némelyek a nácik által létrehozott táborokban. Még 1950-ben is 500 ezer német dolgozott különböző munkatáborokban, őket csak 1955-ben engedték szabadon.

A fent említett nemzeti tanács ugyanis már korábban kidolgozott egy dokumentumot, amely az „Alapvető útmutató a Morvaországot és Sziléziát a németektől megtisztító akciók irányításához és végrehajtásához” címet viseli. Nyilvánvaló tehát, hogy rendszerszerűen készültek az egész folyamatra.

Később május 29-én egy határozatukban azt is pontosították, hogy a fő akciót 1945. május 30-ról 31-re virradó éjszaka kell végrehajtani este 10 és reggel 6 óra között. Meg is történt: mintegy 10 ezer németet, gyerekeket és asszonyokat is a legnagyobb kegyetlenséggel terelték végig Brünn főutcáján. A macskaköveken üveget törtek szét, a németekkel levettették a cipőjüket és mezítláb kellett végigmenniük a szégyen eme utcáján. A csehek két oldalt álltak sorfalat, vasdarabokkal és botokkal a kezükben, s ott ütötték a németeket, ahol csak érték őket.

Nagy meglepetésre néhány évvel ezelőtt kiderült, hogy amatőr, kis kamerával készített filmfelvétel is létezik az eseményekről. A cseh közszolgálati televízió azt be is mutatta a történtek 70. évfordulóján. Az akció során a cseh történészek szerint 1691 ember, a német történészek szerint 4140 ember halt meg. Az kiűzendőket a közeli Pohořelice községbe hajtották, ott engedtek nekik először pihenőt. Az ottani emlékműn 890 áldozat neve szerepel, azoké, akik a község területén hunytak el. A menetoszlopok utána Ausztria felé tartottak, s a kiűzött németek (túlnyomó többségükben gyerekek, nők és öregek) olyan szörnyű állapotban voltak, hogy a csehszlovák hatóságoknál tiltakozott nemcsak az osztrák kormány, hanem a Vörös Hadsereg is (!!!).

Brünnek tehát külön is oka van foglalkozni a történtekkel – s becsületükre legyen mondva, ez lépésről lépésre próbálták is megtenni. Brünn város tanácsa 2001-ben a sajnálat kifejezéséig jutott el: „Brünn városa sajnálja, hogy nem él velünk ma is több tízezer cseh, zsidó, német, roma és más polgártársunk. Ezek az emberek együtt alkották Brünn városát, annak gazdag kulturális, vallási, társadalmi és nemzetiségi sokszínűségében. Elvesztésük veszteség mindannyiunk számára. Sajnáljuk azokat a német polgártársakat is, akiknek 1945-ben el kellet hagyniuk Brünnt. Azt kívánjuk, hogy ez a tanulság mindannyiunk számára ne akadály, hanem erőforrás legyen a jó, barátságos kapcsolatok kialakítására a népek és a nemzetek között. Brünn városa erről az időszakról és polgárai szenvedéséről soha nem feledkezik meg.”

El kell azt is mondanunk, hogy nem volt egyhangú döntés ennek a szövegnek a megszavazása, mint ahogy később sem, a 70. évfordulón. A városi tanács ugyanis 2015. május 19-én elfogadott egy újabb, erősebb szövegű határozatot. „Brünn városa őszintén sajnálja az 1945. május 30-án történteket, amikor ezreket kényszerítettek a város elhagyására a kollektív bűnösség elve vagy nyelvük használata alapján. Tudatosítjuk, hogy milyen kulturális és társadalmi veszteség ért akkor bennünket. Reményünket fejezzük ki, hogy a történelmi történések és következményeik ismeretében már nem lesz lehetséges, hogy Brünnben hasonló történések megismétlődjenek. Az 1945. májusi eseményeket megőrizzük emlékezetünkben, mint szerencsétlen mementót. Kifejezzük azt a kérésünket is, hogy minden múltbeli igazságtalanság meg legyen bocsátva és a múlt által nem terhelt kölcsönös együttműködésben forduljunk a közös jövő felé.”

Erre a nyilatkozatra az ANO 13, a KDU-ČSL 7, a zöldek pártjának 4, a Zit Brno regionális párt 6 és a TOP 09 párt 3 képviselője szavazott. Az ODS és a ČSSD képviselői nem szavaztak, a 4 kommunista ellene volt.

A kommunisták azért, mert túlzónak tartották a határozatot. Sokan viszont azt kifogásolták, hogy a határozat nem tartalmazza a „bocsánatot kérünk a történtekért” szavakat.

Feszíti ez a kérdés a cseh politikai elitet a legmagasabb szinten is, de ez már egy másik írás témája.

Egy valamit azért tegyünk még meg: írjuk le ide annak a cseh tábornoknak, Lev Prchala tábornoknak a nevét, aki az ötvenes években először kért bocsánatot a történtekért.