Egy kalondai barátom egy kitűnő cikket írt a Felvidék ma portálra. Egy szlovák férfi azt álmodja, hogy 2020-ban kitelepítik őket, úgy, mint 1945-1949 között a felvidéki magyarokat. Az álom előzménye, hogy borotválkozás közben eszébe jut a nagyapja, aki egy családi ünnepség végén elmondta neki, mennyi magyart telepített ki a járásból, és mennyi szlovákot juttatott mesés vagyonhoz. És azt is, hogy az akkor kötött szövetség a kitelepítést levezénylők és betelepülők között nem csak egy életre szólt, hanem azóta is tart: apáról fiúra száll, tudja mindenki, hogy akkor ki, kitől mit kapott, s csakis ez tudja működtetni az összetartozásukat „ebben a koszos magyar járásban.”  A címe: Egy szlovák rémálma. Ajánlom mindenkinek, mert egy olyan gondolatmenetet követ, mely lehet, hogy sok szlováknak nem tetszik, de arra jó, hogy a kitelepítést levezénylők leszármazottjai elgondolkodjanak azon, mi zajlott itt Felvidéken 1945 és 1949 között.

Mikor e hasábokon legutóbb találkoztunk a Kedves Olvasóval, egy 85 éves gelencei néniről írtam, aki a Jóistenben bízva pozitívan tekintett a jövőbe. Azóta elmúlt a Húsvét, s talán elmondhatjuk, hogy aki nem élt át háborút, ilyen feltámadásban még nem volt része sohasem. Ráadásul most Húsvét vasárnapja április 12-ére, a Felvidékről kitelepített magyarok emléknapjára esett, így Jézus kálváriája egybeesett a felvidéki magyar kálváriára való emlékezéssel, bár az itteni magyar feltámadás egyelőre még várat magára.

Különös az is, hogy ezekben a furcsa, láthatatlan ellenséggel vívott időkben nem járhatunk templomba sem. Somorján a hívek szerencsés helyzetben vannak, mert a Plébános úr heti egyszer élőben közvetíti a szentmiséket, nagycsütörtöktől Húsvétvasárnapig a hívek minden nap részt vehettek a szentmisén a Somorjai Katolikusok facebook oldalon. Mivel egy kis segítséget tőlem is elfogadott a Plébános úr, abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy személyesen éltem át a szentmiséket az üres templomban. A vasárnapi szentmisék világítás nélkül, a beszivárgó napfény miatt szinte túlvilági hangulatban zajlottak, a templom csöndjében a mikrofon nélküli hang átjárta a templom teljes egészét, régmúlt idők szentmiséit megidézve.

Húsvétvasárnap délután aztán online megemlékezést szerveztünk a Via Nova Somorja  Facebook-oldalán, mivel a vírus miatt a gyülekezés tilos volt. Az esemény felvétele az elhagyatott somorjai síneken indul, majd egy perc után a bokrokkal, fákkal, benőtt, rozsdás síneken Úszor irányából tűnnek fel a szereplők.

A felvételen Horváth László mesél a kitelepítések, deportálások előzményeiről, a felvidéki magyar kálváriáról, a reszlovakizációról, a ligetfalui mészárlásokról, és arról, hogyan érintette Somorja lakosságát ez az esemény.

Somorja ebben az időben egy túlnyomórészt magyarok által lakott város volt, az itt élő németség is elmagyarosodott már ekkorra. (1941-ben Somorjának 4 700 lakosa volt, 40 német, 12 szlovák, 12 egyéb, a többi magyar). A városban több mint 800 ember szerepelt a listán, akiket el kellett vinni a deportálások során, s minden bizonnyal el is hurcolták őket Csehországba

„Ebből a 800 emberből pontosan 160 a családfő – ezeket az adatokat listázták –, s további 106 volt a családfőkön kívüli munkaképes személy, a többi munkaképtelen. Ebből is látszik, hogy miről szólt a történet. Nem elsősorban a kényszermunkáról, hanem arról, hogy a déli területek etnikai egységét megbontsák” – meséli fiatal történelemtanár.

Sokak szerint túl sokat beszélünk a felvidéki magyarok erőszakos elhurcolásáról, de ez egyáltalán nem igaz, hisz nem olyan régen szabad ezzel a témával foglalkozni. Ráadásul sajnos köztünk magyarok között is sokan vannak, akik nem tudják, mi történt a magyarokkal 1945 és 1949 között. A szlovákok pedig nem tanulnak arról, hogy szüleik, nagyszüleik hogyan viselkedtek ezekben az időkben. Természetesen a leszármazottak nem tehetnek az elődök bűneiről. Viszont vannak, akik szándékosan nem akarják megismerni a múlt e történéseit.

„Somorján maradt sógornőmtől megtudtuk, hogy otthagyott házunkba egy albertirsai családot telepítettek. Balázs volt a családnevük, szlovákul egy szót sem tudtak. Azért jelentkeztek szlováknak, hogy módos helyet kapjanak Szlovákiában. Akkoriban nagy kampányt rendeztek a szlovák visszatelepítési biztosok, hogy (…) ugyanannyi szlovákot vigyenek át, amennyi magyart onnan kiraktak.“ – ez pedig már Teizl Józsefné Hirschl Irén beszámolója arról, kik költöztek otthonukba. Tavaly már megírtam, hogy szeptemberben egy egész busznyi látogató járt Somorján Dunabogdányból és környékéről, akiknek a leszármazottjait mind-mind Felvidékről telepítették ki.  Akkor is Horváth László tanár úr segítségét kértük, hogy mutassa meg a csoportnak Somorja nevezetes helyeit. Útban a katolikus templom felé megálltunk a Mária megkoronázása szoborcsoportnál, s Horváth Tanár úr mondandója után Irénke néni megállította a társaságot, kihúzta magát és elmesélte, hogyan fogadta ő is kisdiákként, iskolatársaival együtt a magyar honvédeket, és azt is, hogyan sírtak az emberek örömükben. S miközben elmesélte mindezt, könnycseppek gördültek le megviselt, sokat megélt arcán, melyen az 1938-as öröm után 1947-ben is lecsordult jó pár könnycsepp.

Viszont nézzük a dolgok pozitív oldalát. A hontalanság éveinek vége, sőt a kommunizmusnak is. Csak rajtunk áll, merünk-e beszélni tragédiáinkról a trianoni diktátum 100. évfordulóján. Meg kell ragadni minden alkalmat, hogy megmutassuk a magyarság erejét. Most például 1 millió aláírás kellett, hogy segítsünk Székely testvéreinken…

Méry János

Nyomtatott változatban megjelent a Csallóköz hetilapban