Húsz évvel ezelőtt írták alá a cseh-német alapszerződést, amelyben a csehek bocsánatot kértek a németek második világháború utáni kiűzéséért. Akkor a cseh politikai szereplők egy része hazaárulásnak nevezte a cseh álláspontot, pár nappal ezelőtt viszont Bohuslav Sobotka regnáló cseh miniszterelnök ismét üdvözölte a lépést és úgy fogalmazott, hogy Csehország magatartása példa lehet mások számára is. Tudván azt, hogy a Beneš-dekrétumok az akkor éppen visszatákolt Csehszlovákia területére vonatkoztak – tehát a Tiso-bábállamból visszacsehszlovakizált Szlovákiára is -, feltehetjük magunknak a kérdést: kire is gondolhatott Sobotka napjainkban? Kinek számára lehet példa a cseh viselkedés?
Látni kell, hogy amíg a csehek esetében (akik történelmi nemzetként viselkednek) időről időre napirendre kerül ez a kérdés és érződik, hogy valóban küzdenek ezzel a problémával, a szlovákok ez ügyben is csak sumákolnak. Igyekeznek nem létezőnek tekinteni a kérdést, a szőnyeg alá söpörni a problémát és következményeit. Erre szocializálódtak a huszadik században, s még csak azt sem mondhatjuk, hogy ez a fajta magatartás sikertelen lenne. A huszadik század elején Szlovákia önálló entitásként nem létezett, a század végén viszont viszonylag sikeres államocskaként jelen van a térképen. Az már más kérdés, hogy provinciálisan viselkedik, nemigen jön elő kezdeményezésekkel, az esetek többségében most is megbúvik a nagyok mögött, igyekszik kitapogatni az erővonalakat és azokhoz igazodni. Ebben jelentősen különböznek pl. tőlünk, magyaroktól, akik a 20. században többször túlméretezett vagy átgondolatlan akciókba kezdtünk, amelyekből a legtöbbször nem győztesként jöttünk ki. A nagy gallért mi néha túlságosan is gyakran hordjuk, akkor is, ha nem tudunk mögé valós fedezetet adni.
A cseh hozzáállás valahol a kettő között van: igyekszik bemérni a helyzetet, ha nem muszáj, nem kockáztat, inkább ügyeskedik, hogy a céljait elérje (pl. 1945. május 5-én kezd felkelést a németek ellen). Néha a švejki megalkuvást is felvállalja és használja is eszközként, néha nagyon csúnyán szabadjára engedi legrosszabb ösztöneit is (pl. a második világháború után). De az is tény, hogy néha megvillantanak valamit történelmi gerincükből is, s ez tiszteletre méltó.
Ilyen téma a németek kiűzéséért való többszörös bocsánatkérés ügye is. Eben a kérdésben is egyértelműen érezhető, hogy a cseh társadalmi és politikai elitet bántja a dolog és gesztusokat tesz a kiűzött németek és a nagy és erős német szomszéd felé.
Természetesen az is hangsúlyozandó, hogy Csehországban sem vall mindenki ilyen toleráns nézeteket. A cseh társadalmat, a cseh értelmiséget is feszíti ez a kérdés. Éppen ezért még inkább értékelendő, hogy mertek, mernek róla nyilvánosan beszélni, vitázni – és mertek lépni is, a komoly kritikák ellenére. A cseh újságok, a cseh közszolgálati televízió több alkalommal is foglalkozott a kérdéssel, a cseh tévé tavaly ráadásul levetített egy olyan filmet is, amelynek létéről eddig senki nem tudott, s amely az 1945-ös hírhedt brünni halálmenetről készült. Ennek során a néhány brünni gyártelepen összezsúfolt mintegy 20 ezer németnek kellett végigvonulnia a város főutcáján, ahol levettették velük a cipőjüket és a széttört üvegcserepeken mezítláb kellett végigmenniük úgy, hogy közben a két oldalon álló csehek botokkal és vasdarabokkal ütötték őket, ahol érték. Cseh adatok szerint a 20 ezer emberből legalább 1700 halt meg útközben vagy a kimerültségtől, vagy úgy, hogy egyszerűen agyonverték őket. Az incidensért Brünn város önkormányzata 2015. május 9-én hivatalos határozatban kért bocsánatot.
A nyilvános viták és sajtóelemzések egyik hozadéka, hogy a cseh társadalomban fokozatosan nő azok száma, akik kezdenek kritikusabban viszonyulni főleg a kitelepítések első szakaszához, a kegyetlen módon végrehajtott ún. vad elűzéshez. A tények persze önmagukért beszélnek: cseh történészek is 40-100 ezerre teszik azok számát, akik a 3 és fél milliónyi kitelepítettből erőszakos cselekmények miatt nem érték el a cseh-német határt.
Egy 2015-ös felmérés szerint a kiűzés során megvalósult erőszakot a csehek 78 százaléka tartja igazságtalannak – annak ellenére, hogy ugyanezen felmérés szerint a csehek 70 százaléka ma is elkerülhetetlennek és 61 százaléka igazságosnak gondolja az akkori kitelepítést. A németek elkobzott vagyonát a megkérdezettek 18 százaléka tartaná helyesnek visszaadni, illetve a volt tulajdonosokat kártalanítani, s a bocsánatkérést is csak a megkérdezettek 35 százaléka támogatja.
Ilyen háttér tudatában kell mozognia a cseh politikai elitnek, s ezek a számok már jóval pozitívabbak, mint a kilencvenes évek elején voltak. Václav Havel friss köztársasági elnökként akkor sokakat meglepett – sőt sokkolt -, amikor elkezdett erről a témáról beszélni, s kritizálta a németek elűzését és annak módját. Ez volt az első konfliktusa a közvéleménnyel, amely népszerűsége jelentős csökkenéséhez vezetett. Bár óvatosabb lett ezután, de nem hátrált meg, s a folyamat – hosszas és intenzív viták után – 1997-ben a cseh-német szerződés megkötésében csúcsosodott ki, amely tartalmazza a cseh bocsánatkérést is: „Sajnáljuk, hogy a szudétanémetek háború utáni kiűzésével csakúgy, mint erőszakolt kitelepítésével az akkori Csehszlovákiából, valamint vagyonuk elkobzásával és kisajátításával sok szenvedés és igazságtalanság ért bűntelen embereket, mégpedig a kollektív bűnösség elvének alkalmazása alapján.” Václav Klaus miniszterelnökként Helmut Kohl kancellárral együtt írta alá a dokumentumot, Miloš Zeman akkori házelnökként asszisztált a folyamathoz, illetve a dokumentum ratifikálásához.
2013. februárjában Nečas akkori cseh miniszterelnök ugyanezen bocsánatkérő szavakat elmondta Münchenben, a bajor parlamentben is. Felszólalást hosszan tartó taps követte, a német képviselők állva tapsoltak neki. Horst Seehofer bajor miniszterelnök a következőket mondta ebből az alkalomból: „Ez a sajnálkozás a szudétanémetek szenvedéseit, vagyonuk, lakásuk, rokonaik elvesztését illetően minden tiszteletet megérdemel. Ezt nem vártuk. Figyelembe kell vennünk a cseh belpolitikai helyzetet is, amely nem egyszerű közelmúltban lezajlott elnökválasztási kampány után. A várakozásaimat magasan fölülmúlta, ami történt.”
A csehek az otthoni viták ellenére sem álltak le. 2016. májusában Daniel Herman kultuszminiszter Nürnbergben, a Szudétanémet Szövetség kongresszusán (!) kért újból bocsánatot a kiűzetésért. Számos cseh személyiség is pozitívan nyilvánult meg a kérdés kapcsán, egyházi vezetőket is beleértve.
Szlovákiában viszont csend van, sumákolás ebben a vonatkozásban is. Ideje lenne egy brüsszeli figyelmeztetés…
S egy adalék: komoly szépséghibája a cseh küzdelmeknek, hogy a mi problémánk, a felvidéki magyarok kitelepítése nem, vagy csak nyomokban jelenik meg a vitákban. Azt viszont néhány elemzés megemlíti, hogy németeket telepítettek ki Magyarországról is. S eme említésben korrekt módon rögzíti azt is, hogy Magyarország ezt nem saját akaratából, hanem a négyhatalmi döntésnek engedelmeskedve valósította meg, s a folyamat viszonylag civilizáltan, komolyabb erőszakos megnyilvánulások nélkül zajlott le.
Csáky Pál
(A szerző európai parlamenti képviselő, a felvidéki MKP-ból)