Tudja a kedves olvasó, mi a közös az öt szeretetnyelvben és abban, hogyan hívják az elcsatolt területen élő magyarok a mai Magyarországot? Hát, nem sok, ám ha jól a dolgok mögé nézünk, egy fontos szálon mégis kapcsolódik ez a két igazán eltérő, de rendkívül fontos téma, melyeket így be is mutathatok.
Mi is az az öt szeretetnyelv? Elismerem, így elsőre elég életidegen kifejezések. Régebben hallottam a témáról, de gyorsan elhessegettem magamtól. „Kinek mi köze ahhoz, hogy én kivel, hogyan beszélek, s hogy kinek mit adok magamból“? Hagyjanak békén! Gondoltam. Pár hónapja újra kapcsolatba kerültem a témával, és David Chapman: Egymásra hangolva című könyvével, melyben arról ír, hogy az emberek igénylik a szeretetet, s csak akkor boldogok, ha egyfolytában úgy érzik, hogy a másik emberi szereti őt. És nemcsak egy párkapcsolatra kell gondolnunk. Ez ugyanúgy érvényes a családban, barátságban, és akár munkakapcsolatokban. „A tele szeretet-tank – egymás érzelmi szükségleteinek betöltése – nyugodt és barátságos hangulatot teremt, segít egymás megértésében, a különbözőségek kezelésében, a problémák megoldásában. Meggyőződésem, hogy a szeretet iránti érzelmi szükséglet betöltése minden másnál fontosabb az életben” – írja a szerző.
Szerinte mindenkiben van egy ilyen szeretettartály, ami, ha tele van, elégedett, ha viszont csak félig telt vagy üres, az illető kedvetlenné válik, és nehezen tudja kimutatni, hogy valójában mennyire is fontos számára másik ember. Ezt a tartályt azonban csak az töltheti fel, aki kideríti, majd pedig elkezdi beszélni a másik ember szeretetnyelvét. Mert minden embernek megvan a saját szeretetnyelve, az, mivel tesz a legjobbat neki a másik. Mert hiába igyekszik az illető valamivel, ha másik fél nem annak örül igazán.
Az öt szeretetnyelv az következő: 1. elismerő szavakra éhező, 2. minőségi időt igénylő, 3. az ajándékra vágyó, 4. a szívességeket elváró, 5. az érintést kedvelő.
A minap vitába keveredtem valakivel egy szöveget illetően arról, használhatom-e egy adott a témában azt a szókapcsolatot, hogy Kis-Magyarország. Számomra egyértelmű volt, hogy igen, az ő számára nem. Több e-mailt is váltottunk, s valahogy nem tudtam elfogadtatni vele, az érveimet. Leírtam neki, hogy szerintem minden közegben kötelességünk jelezni: 1920-ban a wilsoni-elvek hirdetése mellett, az embereket, polgárokat, állampolgárokat nem megkérdezve hoztak egy olyan döntést, melynek köszönhetően elcsatolták a Magyar Királyság területének kétharmadát. Demokratikus elvekre hivatkoztak, de azokat, akiknek a sorsáról döntöttek, nem kérdezték meg. S ránk kényszerítették a diktátumot. Leírtam azt is, hogy ezért a mai Magyarország egy csonk. Egy csonka test. Csonkahon. Csonka-Magyarország. Szerepeljen akár egy társadalomtudományi, gasztronómiai, politikai szövegben, akár a zene világáról vagy a kommunikáció területéről szóló írásban is. Az, hogy ezt mindenhol elmondjuk, pontosabban jelzi, hogy az élet egy területén sem értünk egyet ezzel a 100 évvel ezelőtti döntéssel. S szerintem ez elengedhetetlen. Ez a minimum. Jelzi, hogy nem felejtjük el az igazságtalanságot, hogy benne élünk ennyi idő után is. Jelzi, hogy a mai Magyarország a történelmi Magyarország egy része csupán, mivel a környező országokban vannak olyan országrészek, ahol magyarok élnek, s ezek mégsem a mai Magyarország részei.
Ezzel a szárazon tartjuk a puskaport. S ami talán a legfontosabb, ha más uralja a nyelvünket, a szavainkat, a kifejezéseinket, akkor más ural minket is. Sokszor hallom ismerősöktől, és a Kis-Magyarország területén élőktől azt a megnevezést, hogy Anyaország. Ez a kifejezés is helytelen és keretező: hiszen csak 1920 óta beszélhetünk „Anyaországról”, s ha így, tehát anyaországként is viselkedik a mai Kis-Magyarország, ez legitimizálja a trianoni diktátumot. Azt jelzi, hogy 1920-ban kialakult egy helyzet, melynek köszönhetően lett egy kisebb ország, melyet a lecsatolt részek anyaországnak tekintenek. De erről 1918 előtt szó sem lehetett. Úgy vélem, ezt a megnevezést is kerülni kéne. Ez a téma is fontos, sőt eleve meghatározza azt, mit gondolunk az 1920-as diktátumról, annak szellemiségéről és a Kárpát-Hazáról.
És hogyan kapcsolódnak a szeretetnyelvek és a mai Magyarország helyes megnevezésének témái?
Ha azt akarjuk, hogy barátunk, párunk, családtagunk megkapja azt a szeretetet, amit mi neki adni akarunk, akkor az ő szeretetnyelvén kell, hogy szóljunk hozzá. Hiába csinálunk neki száz kis szívességet, végezzük el a házimunkát, megyünk el bevásárolni, ha neki ehelyett arra van szüksége, hogy valaki végre rendesen, jó erősen megölelje, vagy megszeretgesse. Hiába halmozzuk el kedvesünket millió ajándékkal, ha ő épp minőségi közös időre vágyna, nem pedig arra, hogy valaki vegyen neki valamit, s pörögjön tovább a mókuskerekében.
Ugyanez a helyzet a megbélyegzett, agyonhallgatott és megszégyenített szavainkkal, mint a Csonkahon, Csonka-Magyarország, a Kis-Magyarország, és akár a Kárpát-Haza, vagy a Szent Korona Országai, mely szavaknak mind-mind van egyfajta jelentéstöbbletük. S általában negatív. Viszont ezen igenis lehet változtatni! Elsősorban felkészüléssel, tudással, megfelelő érvekkel, és azzal, hogy megismerjük a másik álláspontját, meghallgatjuk az indoklását és abból, az ő megközelítéséből kiindulva próbálunk közös nevezőre jutni az illetővel. Éppúgy, mintha a másik embert kellene megismerünk, s azt kitalálni, hogyan szóljunk hozzá.
Nos, nőjünk fel mindkét feladathoz!
Méry János
Nyomtatásban megjelent a Csallóköz c. hetilapban