Pár hete a somorjai Csemadok nevében Pomichal Krisztiánt kértem fel, hogy legyen a március 15-i, somorjai ünnepségünk szónoka. Pomichal Krisztiánt, aki a mai felvidéki magyar újságírói szakma egyik, ha nem a legjobb publicistája, s akit az Esterházy Akadémia II. évfolyamában ismertem meg. Aki esetleg már kedden kezébe veszi a lapot, látogasson ki a Somorja határában lévő Pipagyújtó emlékhelyre, ahol 17 órától kezdődik az ünnepi megemlékezés.

Március idusa, Esterházy Akadémia. Mindkét dolog aktuális, hiszen a Martoson székelő felvidéki tehetséggondozó intézmény III. évfolyamával az elmúlt hétvégén Budapesten jártunk, kihelyezett képzésen. Részt vettünk a Rákóczi Szövetség által 1991 óta megszervezett díjátadón is, amely Gróf Esterházy János életműve és személyisége előtt tisztelegve Esterházy-díjat adományoz olyan személyeknek és intézményeknek, akik és amelyek a felvidéki magyar közösségek szolgálatában kiemelkedő tevékenységet fejtettek ki. Illetve a mártír sorsú politikus szellemi örökségének megőrzéséért és az ő szellemében a kereszténységért, az összmagyarságért és Közép-Európa népeiért dolgoztak. (Augusztustól már mint titkár veszek részt az Akadémia életében, így most a harmadéveseket vittem, kísértem, navigáltam a budapesti helyszíneken, Gubík László igazgatóval együtt.)

A Nemzet Templomába mindig élmény belépni. Bár csak harmadszor voltam, az érzés leírhatatlan. Nemcsak a hihetetlenül precíz tervezés, a kidolgozott, átgondolt díszítés és a fantasztikus termek miatt, hanem mert olyan emberek jártak-keltek ezeken a folyosókon, és szólaltak fel az üléstermekben, mint Mikszáth Kálmán, Jókai Mór, Tisza Kálmán, Apponyi Albert, Bethlen István, vagy Vitéz Nagybányai Horthy Miklós, s persze Orbán Viktor miniszterelnök. Az idei, Esterházy-díjat Erdő Péter bíboros, prímás, Esztergom-budapesti érsek kapta mindazért, amit a kereszténységért tett és tesz, különös tekintettel a magyarság és Európa lelki megújulását szolgáló Eucharisztikus Kongresszus megrendezéséért. Esterházy-díjban részesült továbbá Martényi Árpád, az Esterházy János Emlékbizottság elnöke is.

Azért írtam le mindezt, hogy aki teheti, keressen majd rá a beszámolókra, ugyanis, úgy Orosch János nagyszombati érsek, mint Molnár Imre történész kitűnő méltató beszédet mondott, melyben mindketten kiemelték Esterházy János mártír gróf helytállását egy olyan időszakban, amely az akkor és most is a szomszédban zajló háború miatt kísértetiesen hasonlít a mostaniakra.

Ezekben böjti napokban gyakran járunk keresztutat. Esterházy János is megjárta a saját keresztútját az életben, melyet halála után mi is végigjárhatunk (Így kell keresni az interneten:

Esterházy János keresztútja)

Ennek XIII. állomásának kezdete így szól: „Megkérdeztem, nem érez-e gyűlöletet vagy bosszúvágyat azok iránt, akik ilyen szörnyű szenvedések tömegét zúdították rá? No hallod! Miért? Minden úgy van jól, ahogy a jó Isten akarja. Ha Ő jónak tartotta mindezt, akkor ez nekem is jó. Ki vagyok én, hogy a jó Isten akaratát ellenezzem?” (EM. Naplójából) Ezt az idézetet már talán többször leírtam a Csallóköz hasábjain. S valószínű, hogy még nagyon sokszor le fogom, ugyanis az utóbbi, számomra nehéz, gondterhes és fájdalmas hónapokban a szentírás és az ima mellett mindig ez az Esterházy János idézet jelentette a reményt, azt, hogy mik az én bajaim, gondjaim mindahhoz képest, amit ez a szent ember 1945-től haláláig, 1957. március 8-ig átélt. Március idusa a magyar szabadságharc mellett így kapcsolódik Esterházy Jánoshoz is, aki amellett, hogy ekkor halt meg, március 14-én is született.

Az emlékünnepséget megelőzően március 12-én, szombaton 18:30-kor imavirrasztással egybekötött szentmisén vettünk részt az Akadémia hallgatóival a Magyar Szentek Templomában Esterházy János boldoggá avatásáért fohászkodva. A csoportot 8-ra visszavittem a szállásra, de visszamentem, s este 10-ig ott voltam. Soha nem vettem még részt virrasztáson. S bevallom, ez nagyon mély nyomot hagyott bennem. Dicsőítő énekek, imák és csendes időszakok váltogatták egymást a gyertyák félhomályában. A zenészek és az énekesek szolidan, pontosan, tisztán énekeltek és játszottak. Jó volt hallgatni őket, üde színfolt a mai sokszor önmutogató önkéntességgel teli világban, és annak szakértelem, tudás, alázat nélküli zenei palettán.

A dicsőítés végén megjelent egy kedves ismerősöm is, és Molnár Imre történésszel, Esterházy János életének legjobb ismerőjével is megöleltük egymást, majd imádkoztunk. Tegyük ez meg minél többen március idusán mi is. Próbáljunk megállni! Leülni, mikor sietünk. Eltenni a telefont, mikor hívnak. Nemet mondani, ha olyan feladatot próbálnak ránk sózni, ami nem a mi dolgunk. Szentmisére menni, mikor filmeznénk, imádkozni, mikor facebookoznánk, elmondani szeretteinknek, hogy mi fáj, mikor magunkban tartanánk, hálát adni azért, amink van, ahelyett, hogy követelőznénk.

Életünkben olykor nem a változás a legnagyobb kihívás, hanem elfogadni mindazt, ami megváltozott. Sokszor nehezen érint minket a megváltozott körülményünk, de ha elfogadjuk a változást, akkor jó úton járunk. Ugyanis a legnagyobb sorscsapások szükségesek ahhoz, hogy átéljük, hogy a Jóisten formál minket, hogy megtisztuljunk, és magasabb szintre emelkedhessünk. El kell tudnunk engedni azt, ami vagy aki elment, és be kell tudnunk fogadni azt, ami majd ezután következik. Ha a Jóistent hívjuk, és az útmutatását kérjük, biztosak lehetünk benne, hogy minden fájdalom a javunkra válik.

S akkor ki tudjuk majd mondani azokat a mondatokat, amiket Gróf Esterházy János mondott szenvedéséről: „Minden úgy van jól, ahogy a jó Isten akarja. Ha Ő jónak tartotta mindezt, akkor ez nekem is jó.“

Méry János