A szólásszabadság, de az érintettség vagy akár az utolsó szó jogán is…
Írta: Fehér István
A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége egy április 24-én kelt elnökségi nyilatkozatában jelentette be, hogy megfosztják Fehér Istvánt a Pedagógus életpálya díjától az általa képviselt és megfogalmazott vélemények miatt. Alábbiakban Fehér István válaszát közöljük.
***
Április 24-én, este, pár perccel 20 óra előtt egy furcsa „levelet” kaptam az elektronikus postámba. A tartalmáról majd később, most sokkal fontosabbak a dátumok és az időpontok. Barátaim figyelmeztetése a számomra rossz hírről ennél valamivel hamarabb érkezett, akik már a különféle felületeken értesültek arról, hogy a nekem április 9-én többségi szavazással megítélt, majd egy hét múlva, tizenötödikén, ünnepélyes keretek között, Rozsnyón át is adott Pedagógus életpálya díjat csaknem 10 nappal később, ugyanazok „nyilvánosan”, tőlem „elhatárolódva” vissza is vonták! Ez a bizonyos „levél” tulajdonképpen nem is levél volt, hiszen egy levélben megszólítunk valakit, van a levélnek tárgya, majd annak megtárgyalása, kifejtése után a címzettől elköszönünk, majd aláírásunkkal igazoljuk, hogy vállaljuk annak tartalmát. Hogy, hogy nem, a nekem elküldött levélből mindezen dolgok hiányoztak. Volt viszont egy csatolmánya, amelyben az SZMPSZ elnöksége mindössze 4 mondatban tudtomra adta, hogy korai volt az örömöm, mert ők bizony ezt a dolgot elhamarkodták, nem voltak „eléggé körültekintőek” a személyemmel kapcsolatosan és bla-bla-bla…
Viszont nem felejtették el, hogy kioktassanak arról, hogy egy pedagógus mit és hogyan engedhet meg magának, aztán egyébként is, demokrácia, meg az emberi jogok…
Mivel 1984 óta gyakorlom ezt a hivatást, a legtermészetesebb, hogy pedagógus berkekben eléggé otthonosan szoktam mozogni, és nagyon sok kollégát, kolléganőt személyesen is ismerek. Úgy látszik, irányomba ez nincs így. Hiszen az SZMPSZ elnöksége, akik nekem, többségi szavazással ama elismerést először megszavazták, tették ezt tiszta lelkiismerettel, hiszen ismerik az én csaknem négy évtizedes tevékenységemet, meg persze engem is. Gondoltam én…
Csakhogy mint kiderült, egyszeriben mégsem ismernek egészen jól. Hát akkor hogyan is van ez? Megjegyzem, van közöttük olyan, akit csaknem 50, de olyan is, akit 40 éve ismerek! Hogy még érdekesebb legyen a történet, azt is elárulom, hogy néhányuknak még a gyerekeit is tanítottam annak idején a komáromi gimnáziumban! Erről gondoljon mindenki, amit csak akar!
Arra a kérdésre, hogy akkor mi is okozta ezt a heveny emlékezetkiesést a pedagógusszövetség elnökségének tagjainál, nagyon könnyen megtalálhatjuk a választ. Ha rövid akarnék lenni, akkor csak annyit mondanék: a liberális szennymédia. Megnevezni nem óhajtom egyiket sem, mert nem tényezők, meg hát a negatív reklám is reklám.
Ezek a liberális megmondóemberek, akik teli pofával hirdetik, hogy „a vélemény szabadsága” meg „a mások véleményének tisztelete” meg „szólásszabadság”, nem úgy értelmezik ezeket a lózungokat, ahogyan „azok a mások”, vagyis mi, többiek, akiknek teljesen más az életről, annak értelméről való elképzelésünk, véleményünk.
„A haladó gondolkodásúaknál” csak az a jó és kizárólag az az igazság, amiről ők azt mondják, hogy az! Egyébként meg, akinek más a véleménye, mint az övék, az természetesen fasiszta, kirekesztő, antiszemita, aki természetesen nem tisztel semmilyen a másságot.
Más szemében a szálkát, a sajátjában meg a gerendát se! Hát persze… Ők ilyenek, és teljesen világos, hogy pontosan az ilyen megfizetett hangos senkik próbálnak kirekeszteni a társadalomból mindenkit, aki más, mint ők! Ez az ő felfogásuk a demokráciáról.
Megint ott vagyunk, hogy a hangos és agresszív kisebbség osztogatja a „címkéket”, és próbál tönkretenni életeket, mert természetesen azt képzelik magukról, hogy nekik ehhez is joguk van. Állítólag megkerestek pár volt diákomat a gimnáziumból. Állítólag! Találtak néhányat, akik „igazolták” állításaikat. De ez rendben is van, nincs is ezzel gond, hiszen ember nincs a Földön, akit mindenki kedvel, vagy csak elfogad. Volt olyan, aki Jókait is megszégyenítő kisregényt rittyentett az én „pedagógiai módszereimről”. Mit tesz ilyenkor az ember? Például azt, hogy megkérdezi „írónőnk” osztálytársait: igaza van-e a három nevű, nyilvánvalóan frusztrált, sőt, azóta már a fényességes Nyugaton élő mesemondónak? Egyik osztálytársa ezt meg is tette. Ám hogy, hogy nem, senki sem emlékezik az ő kis történetére! Ezúton is üzenem csak neki (a többiek úgyis tudják): még mindig, még ha mostanában igencsak döcög a csapat, hajrá Vasas!
Nos, kedves kolléganőim és kollégáim a pedagógusszövetség elnökségében! Ti ezektől a hangosan rikácsoló senkiktől, percemberkéktől ijedtetek meg, és tettetek úgy, ahogyan tisztességes, becsületes és gerinces embernek ez nem szokása! Lelketek rajta. Ahogyan nálunk a faluban mondani szokás: felköptetek az ég felé, és alá is álltatok!
Nem feledkezhetek meg azokról sem, akik Rozsnyón a történelmi városháza dísztermében a díjátadó ünnepség után odajöttek hozzám, és őszintén gratuláltak, mert ez valóban jólesik az embernek. De kikívánkozik belőlem, hogy közülük, ugyan csak nagyon kevesen, de mégis voltak olyanok, akik a szennymédia mocskolódását olvasva rádöbbentek, hogy ők annyira nem is gratulálnak nekem, sőt! Egyenesen elhatárolódnak az ilyen szörnyű értékrenddel bíró embertől, amilyen én vagyok.
Ejnye, kedves kolléganők! Ugyan már… Akkor lettetek volna alaposabbak ilyen téren! De nem voltatok azok, csupán a megfelelési kényszer hajthatott titeket és egyszer csak bent találtátok magatokat a karámban, amely köré a szennymédia húzta ki az átlátszó drótkerítést. Megfeledkeztetek valakikről, pontosan két emberről. Az egyik az, akinek a kiállása, bátorsága kellett ahhoz, hogy az olyanoknak is mint ti, ma is legyen munkahelyük valamelyik magyar tanintézményben itt, a Felvidéken. Talán számotokra is dereng már valami, valaki… Ő bizony Duray Miklós, korunk Esterházy Jánosa! Az ő bátorsága, magyarságunk és a magyar iskolák melletti kiállása nélkül ma pedagógusaink egy része bizonyára szlovák iskolában dolgozna, másik része pedig magyar büszkesége miatt, iskoláink hiánya miatt szakmát váltott volna, hogy megéljen!
De vajon ki a másik? Ha mindenkinek joga van elhatárolódni ettől, attól meg amaztól, akkor pontosan most van itt az ideje, hogy én is elhatárolódjak az egyik díjazottól. Ő az, aki sok évvel ezelőtt aláírta azt a petíciót, amely Duray Miklós ellen irányult, és a közelmúltban elhunyt politikusunk valamiféle kizárását óhajtotta elérni a felvidéki magyar politikai és közéletből. Lehet itt, kedves díjazott, kitüntetéseket osztogatni, majd attól meg is fosztogatni bárkit, de a szélkakas csak a kémény tetején mutatós, mert annak ott van a helye!
Köszönöm viszont azt a rengeteg támogatást, megerősítést, amit volt diákjaimtól, barátaimtól, ismerőseimtől és ismeretlen emberektől is kaptam minden lehetséges módon és formában ezekben a napokban, hiszen ők tudják, hogy vagyok, aki voltam!
Ezennel kijelentem, hogy az SZMPSZ-tagságomat természetesen megszüntetem, és megígérem, hogy soha nem veszek részt a rendezvényeiken sem, megelőzvén az esetleges későbbi, személyemtől való elhatárolódásokat. Hogy mindenek után az SZMPSZ kitüntetéseinek ki és hogyan fog örülni, esetlegesen azokat visszautasítani, legyen a szervezet gondja!
A végén, ugyan kinek is a szavaival zárhatnám gondolataimat, mint annak az irodalmi óriásunknak a intelmével, akit még nálam is jobban gyűlöl a szennymédia. Ez viszont megtiszteltetés számomra.
Az ember szava nem szél, ami jön és elmegy. (…) Amit az ember mond, az úgy is kell, legyen. Nem csuda ez, hanem becsület.
(Wass Albert)
Forrás: Felvidék.ma