Tornalján ünnepi emlékezés volt Szent István napján a Csemadok, MKP és Rákóczi Szövetség regionális szervezeteinek szervezésében, Mihályi Molnár László (történelem és magyar szakos tanár, író-költő, Szepsi) mondott beszédet:

„ Aki ugyanis megveti, amit megszabtak atyai elődei, az isteni törvényekre sem ügyel. Mert az atyák azért atyák, hogy fiaikat gyámolítsák, a fiak pedig azért fiak, hogy szüleiknek szót fogadjanak. Aki atyjával szemben áll, Isten ellenségének áll. Mert minden engedetlen Istennel áll szemben.” (Szent István király intelmei Imre herceghez)

Ismét Szent István királyunk ünnepe adott alkalmat a találkozásra, együttgondolkodásra, egymás lelkének megerősítésére, sebeink gyógyítására, örömeink megsokszorozására.  Ebben ő éppen azért lehet útmutatónk egy évezred távolából is, mert nem csupán egy máig is létező, megcsonkolva is fennálló országot alapozott meg, de példát is mutatott Európának: hogyan kell szolgálni a Mindenhatót, miként lehet hitet és reményt adni országa népének.

Mert ez a megmaradás és fennmaradás záloga! Amikor nem az öntudatlan vagy félrevezetett többség, hanem az igazság hitében megátalkodott és előre tekintő kevesek útja vezet a jóra. Túlélni, megmaradni s megőrizni emberi arcunkat, lelkünket, emberségünket vagyis emberi értékrendünket, amelynek mélyén mindig ott él az a szó, az a dal, amit édesanyánktól kaptunk örökségbe, ami elkísér életünk végéig, akár akarjuk, akár nem. Aki őrzi és ápolja, annak sokszorosan a javára válik, de aki eldobja magától vagy megtagadja, az önmaga és gyermekei lelkét fertőzi meg gyógyíthatatlanul.

Most is az a tét, ami ezer éve volt. Most, amikor már nem csupán területfoglalás, megszállás és rablás zajlik, hanem szervezett, módszeres és alattomos lélekrombolás is: emberidegen eszmékkel, elfajzott identitásokkal, családot, nemzetet, keresztény erkölcsöt gyalázó propagandával, sajtóval, televízióval az állítólagos Új Világrend nevében.

Van tehát mit tanulnunk elődeinktől, hogy megállítsuk a téboly terjedését. Mert bizony nem a koronavírus viszi pusztulásba a civilizációt, hanem a lélekrombolás fertője. Ennek nem a szájmaszk vagy a fertőtlenítő az ellenszere, hanem saját lelkünk védekező rendszerének megerősítése és gyermekeink, unokáink számára is példaértékű magatartásunk, helytállásunk. Csakazértis a helyünkön maradunk, csakazértsem adjuk fel! Hittel és daccal! Bár már egy évszázada is azt írta a költő, hogy „beteg a világ, nagybeteg”, és „kín volt itt mindig a dacnak legízesebb tápláléka”.

Mert ugyanazon sötét erők alkudoztak már 120 éve is Szent István országának köntösére, háborút gerjesztve, hogy ürügyként bűnbakká tehessék, s ilyen alapon darabolhassák fel, oszthassák el hűbéreseiknek, akik megszállóként basáskodnak fölöttünk immár száz esztendeje, akiknek még mindig égeti a tenyerüket és lelküket a jogtalanul megszerzett lopott holmi, ezért haragszanak ránk!  Haragszanak, mert még mindig nem takarodtunk el, ahogyan kívánták, nem hódoltunk be, nem tagadtuk meg örökségünket, és még mindig itt vagyunk,  hogy számonkérő tekintetünkkel is kérdőre vonjuk őket!  Mert naponta figyelmeztetjük őket puszta jelenlétünkkel is a jogfosztásra.

Van, aki nyíltan utál, mert ragaszkodunk igazunkhoz, szülőföldünkhöz, nyelvünkhöz, hagyományainkhoz, zászlónkhoz, himnuszunkhoz, s nagyjainkhoz, olyanokhoz, mint Szent István király. Mások viszont hízelegve, mézes-mázas szavakkal, ranggal és posztok osztogatásával, ünnepi fogásokkal és fogadásokkal próbálnak megbékéltetni sorsunkkal, hogy törődjünk bele, hogy az önkéntes behódolás útjára lépjünk, mert szerintük ami történt megtörtént, ezen már úgysem lehet változtatni, feledjük el a múltat, és csak előre nézzünk, s közben olyanokat állítanak elénk példaképnek, akik pénzért, rangért, dicsőségért, hírnévért olyan jövőképet kínálnak, amelyben már nincs helye sem a magyar szónak, sem a magyar történelmi emlékezetnek, sem Szent István királynak.  Legfeljebb csak jóllakottsággal kecsegtetnek, de nem magyar jövővel.

Bizony, ha ő ezer éve erre biztatta volna népét, akkor már régen lemosott volna bennünket a történelem, de még Európát is, mert éppen elődeink állhatatos helytállása állított meg évszázadokon át minden vesztünkre törő inváziót!

A nemzetközi bűnténynek számító trianoni nagyhatalmi önkény óta  száz éve tart a próbatétel. Ám hittel, reménnyel és bizakodón elmondhatjuk, hogy itt vagyunk! Mert itt vagyunk!  Nem kardot és puskát hirdetünk, csak éberséget, tisztánlátást, józan értelmet: Lássuk meg, vegyük észre az ólálkodó farkasokat és a báránybőrben közeledő ordasokat is. Ezek mind emberek, akik a szerzés, a birtoklás, a haszon és nyereség káprázata miatt törekednek előre hiú reménnyel a hatalom kondérjai felé.  S el is nyerik majd kondérjaikat Belzebubnál, a pokolban.  A másik veszedelem a kishitűség, amikor azt hallom, hogy kicsik vagyunk, kevesek vagyunk, úgysem érdemes, álljunk be szó nélkül a csordába!  Ez a depresszió önpusztításhoz vezet, ami ellen egymásra vigyázva  küzdhetünk, hogy érezzük, ha néha kevesen vagyunk is, de nem kicsik és nem gyengék.

Nem sajnálom le magunkat, ahogyan sokan lemondóan teszik, hogy úgymond mi magyarok már csak ilyenek vagyunk, széthúzóak, összeférhetetlenek, ellenségeskedők…..  Ami sanda hazugság, és így nem igaz, mert bármely népre érvényes lehet.  Ne engedjük, hogy ilyenekkel megtévesszenek, hogy aztán egy hamis összeborulásra rászedjenek, hogy a csömörből gödörbe kerüljünk! De tudnunk kell dönteni, hogy a többek vagy a jobbak oldalára álljunk, mert a kettő nem mindig ugyanaz. És ne feledjük, hogy a többek is követni fogják a jókat, ha megbizonyosodnak igazukról.

Ám nem is magasztalom túl önmagunkat! A tények önmagukért beszélnek:

  • 1100 éve Árpád népe visszatért ősei, Atilla  örökébe, és benépesítette az akkora jócskán elnéptelenedett Kárpát-medencét! (senkit el nem kergetve, senkit le nem igázva, az itt talált nép nagy része magyar volt!)
  • 907-ben Pozsonytól nyugatra döntő csapást mért az elpusztításunkra szövetkezett nyugat-európai seregekre, és közel száz évre békességet szerzett a honalapásra.
  • 1001-ben Szent Istvánt keresztény királlyá koronázzák, de a kereszténységet már korábban,  953-ban felvették Bizáncból az erdélyi Gyulák.
  • 1241-42-ben Magyarország a saját testével tartóztatta fel és vetette vissza az Európára zúduló tatár seregeket.
  • 1456-ban Hunyadi és Szent Kapisztrán hadai egy fél évszázadra megállítják Nándorfehérvárnál a török előrenyomulást. És máig szól dicsőségükre délben a harang!
  • 1490-ig Mátyás uralma alatt az ország európai nagyhatalom, Itália után a reneszánsz másik fellegvára.
  • 1590-ben,  a magyar nyelv a harmadik élő nyelv (a német és francia után), amire a teljes Szentírást lefordítják.
  • 1526-ban ugyan a török hadak elkezdik az ország leigázását, de csak az egyharmadát birtokolják, és 160 év múlva a zentai csúfos vereség végleg felszámolja jelenlétüket.
  • Közben a Habsburg önkény ellen folyamatosan ellenáll a nemesség, s két szabadságharcban is (Rákóczi a 18. majd Kossuth vezetésével a 19. században) megmutatjuk a világnak, hogy nem hagyjuk magunkat gyarmatosítani.

Ez a mi rövid bűnlajstromunk, ami nem kis mértékben befolyásolta a trianoni daraboló gyilkosok szándékait. De még ez a nemzetközi összefogás sem tudott leradírozni: sem a térképről, sem a történelemből. 1919-ben és 1956-ban is megvívtuk harcunkat a pogány kommunista diktatúra ellen. Gyermekeink ezt tanulhatták tőlünk, nem a megalkuvást vagy behódolást !  És szellemi szabadságharc folyik most is, Európa közepén  a pogány, istentagadó, liberális gyarmatosítás ellen.  És a magyar nép emlékezetére is ködöt szeretnének borítani mindazok, akiknek okuk van rettegni a tények felszínre kerülése miatt.

Az elődök és példaképek sorában itt most egy tornaljai hősre, Hancsovszky Bélára kell emlékeznünk, akinek alakja legendává nőtt a Sajó mentén élő magyarok emlékezetében. A betiltott magyar szó, a magyarok és németek elleni tömeggyilkosságok, a brünni halálmenet, a ligetfalui mészárlás, a prágai népirtás, a deportálások, a magyarok elleni atrocitások, a teljes jogfosztás és a vesztessé, háborús bűnössé degradált magyar nemzeti önbecsülés a többségben a félelem és rettegés érzését táplálta.  A háború végén abban reménykedtek, hogy a béke majd elhozza a nyugalmat, a jobb létet, de ez a béke 1945-ben csak újabb megszállókat, kommunista verőlegényeket és partizánnak nevezett  rabló pribékeket hozott Gömörországba is.

A letarolt és kifosztott, háborús sebekből vérző országrész ismét Csehszlovák uralom alá került, és a szemekben és lelkekben 1918 után érlelődött dacos ellenállás most újra felizzott. A sanyargattatás idején a népben is megnő a megváltó messiás utáni vágyakozás, márpedig ekkoriban a kétségbeesés már az égre kiáltott. Nem volt elég két világháború, az odaveszett katonák sora, az elhurcoltak emléke, a háborús pusztítás, a katonaság fosztogatása és erőszaktevése, amit ráadásul még felszabadulásként kellett megnevezni…. Jött a bosszúhadjárat az őshonos magyar közösség ellen.

Hancsovszky Béla Tornalján  vajmi keveset tudhatott a nemzetközi helyzetről a potsdami béketárgyalásokról. Csak azt ismerte, ami Tornalján és környékén történik. Kirabolt falvak, magyar beszédért kopaszra nyírt és meztelenül az utcára kivetett nők, marhavagonokba zsúfolt emberek segítségkérése, és ismét idegen megszállók. És naponta újabb és újabb tiltó és parancsoló rendeletek, dekrétumok, fenyegetések. Totális megfélemlítés!

A hatalom önkényurai, élet és halál urai voltak. És jöttek hírek lövészárokba géppuskázott fegyvertelen magyar leventékről, tizenéves fiatalokről, bányába lehajtott és utánuk dobott kézigránáttal elpusztított civilekről, vagy a magyar határig kergetett magyar családokról, akik Lénártfalánál a Sajó hídja alatt várják sorsukat….

Sokakban megfordul ilyenkor a gondolat, hogy valamit tenni kell… nem marad más csak az ima morzsolása, de azt is csak halkan, nehogy a túlbuzgó hatósági személy meghallja, mert magyarul imádkozni is tilos. Hivatalos rendelet tiltja!

Már nem fogjuk  megtudni, hogy Hancsovszky Bélában mi növelte bátorsággá és cselekedetté az elszántságot. De az bizonyos, hogy bátor volt és elszánt. Augusztus 8-án felrobbantotta a csendőrparancsnokságot, de  amikor a megszállók a város magyarjainak kivégzésével illetve deportálásával fenyegetőztek, akkor önként feladta magát, hogy vállalja az ítéletet: ami akkor nem volt kétséges, hogy halálbüntetés. Kisebb dolgokért is megkapta ezt egy magyar ember  abban az időben Csehszlovákiában, ahol csak annyi változás történt, hogy a német fasisztákat a szlovák fasiszták uralma váltotta. Igaz, hogy ők kommunistáknak neveztették magukat, mint a pozsonyi Gustáv Husák, aki belügyi megbízottként a nála segítő szándékkal jelentkező Esterházy János grófot is a szovjetek kezére adta, hogy vigyék magukkal a szovjet paradicsomba „üdülni”. Ez a Husák érkezett meg  augusztus 11-én Tornaljára, hogy személyesen vegye kézbe a  magyarok elleni megtorlások irányítását, a lakosság megtizedelését, a teljes magyar lakosság és az egész környék deportálását. Marhavagonokban és haláltáborokban gondolkodtak akkor a magyarok kapcsán a megszállók, de Hancsovszky Béla tette mégis óvatosságra intette őket, mert tudhatták, hogy ahol vannak, az őket nem illeti, s az elkeseredés lázadást hozhat.  Hancsovszky Béának emlékét őrizni ezért is fontos! Mert azok közé tartozott, akik életben tartották ebben a sötét időszakban is azt az érzést, hogy ez a föld a miénk, bárki is bitorolja, és ha sem törvény, sem hatalom nem védelmezi az őshonos örökösöket,  akkor  más eszközökkel kell érvényt szerezni a jognak!

Egy évezred történelmi, szellemi, kulturális öröksége, áldozatvállalása folytatásra felszólító feladatra és küldetésre hív minket.

Aki megérti, az tudja, hogy mi a dolga. Mindenki a maga helyén, posztján, családjában, közösségében.  Megvédeni, megőrizni, táplálni, átadni, folytatni!

Szent István vigyázó tekintete kísérje mindannyiunk reményteljes hitét, bizakodó helytállását!

Isten, áldd meg a magyart!