Arad. Város Romániában, az egykori Arad vármegye, ma Arad megye székhelye. A település ősidők óta fontos átkelő és vásárhely. Pusztították tatár, magyar, török hadak: 1834-ben szabad királyi várossá vált. 1891-ben 42 052 lakosa közül 26 000 volt magyar. A 2011-es népszámlálás adatai szerint közel 160 000 lakosából 79 % már román.
Ilyen adatokat olvashat a mai kor (európai) embere, ha Arad városának nevét üti be a világháló keresőjébe. De ha az ember történetesen magyar, úgy Arad neve keresés nélkül is többet mond neki…
Arad a bukás és a gyász.
Sok mindent mondanak rólunk, magyarokról, de az senki sem állíthatja, hogy összetartó nemzet lennénk. Mohács óta a széthúzás és a pártoskodás az egyik legjellemzőbb tulajdonságunk. Pusztuljunk vagy vesszünk, még akkor sem fogunk össze. A pártos honfivérrel öntözött haza egy alkalommal élt meg össznemzeti – sőt össznépi! – összefogást: 1848-ban, amikor nemes és jobbágy, úr és szolga, magyar és nem magyar egy emberként mondta ki, hogy „Rabok tovább nem leszünk”!!! S a szavakat – meglepő módon – tettek követték. Törvények, hadi események, dicső tettek. Majd jött az ellencsapás, a döbbenetesen nagy emberfölény és a borítékolható vereség. Ferenc József akarata szerint „fejeknek kellett hullani”, így Arad vesztőhelyként vonult be Európa történelmébe. Ócska, vértől iszamos, alantas vesztőhelyként. Mert a tizenhárom kivégzett katona zöme a felségárulás vétke miatt a legszégyenteljesebb kivégzési módon búcsúzott az árnyékvilágtól. Megalázva: bitón, kötél által.
És itt ki is tehetnénk a pontot: nem az első, és persze nem is az utolsó gonoszság, melyet ember ember ellen, nemzet nemzet ellen követtett el a vén Európában. De Arad példa másra is.
Példa arra, hogy nem csak nyelvében él a nemzet.
Az itt kivégzett tizenhat honvédtiszt között, akiket a nemzeti emlékezet az aradi tizenhármak elnevezéssel illet, akadtak osztrákok, horvátok, szerbek. Közülük Aulich Lajos alig beszélt magyarul, Gróf Leiningen-Westerburg Károly és Poeltenberg Ernő egyáltalán nem beszélte nyelvünket. Ők nem a nyelvükben, sokkal inkább szívükben voltak magyarok.
És Arad példa, a megbocsátásra is.
Vécsey Károly büntetését azzal súlyosbították, hogy végig kellett néznie társai kivégzését: őt akasztották fel utolsónak. A vértanú tábornokok sorban elbúcsúztak egymástól, Vécseynek már nem volt kitől búcsút vennie; ezért Damjanich holttestéhez lépett, és megcsókolta a kezét. Damjanichét, akivel a szájhagyomány szerint többször ellentétbe került…
És Arad lehetőséget ad arra is, hogy elgondoljuk: milyen lenne, ha mindez velünk szlovákiai magyarokkal történne… Ha egy elnyomó többség bosszúja söpörne végig rajtunk? Vezető politikusaink kivégeznék; fontosabb magyar többségű városaink polgármestereit bebörtönöznék. Iskoláink igazgatóit leváltanák, a kultúráért szólókat elüldöznék. Vállalkozóink vagyonát elkoboznák, sajtónkat kivéreztetnék: a szerkesztőségeket feloszlatnák, elektronikus portáljaink szerzőit gályarabságra ítélnék, egyetlen napilapunk többségi nyelvűvé válna…
Mosolygunk rajta, ugye? Talán, mert nem vesszük komolyan. Mert Arad vértanúi messze vannak; évről-évre megemlékezünk ugyan róluk, de abba, ami ott és akkor történt, kevésbé gondolunk bele. Kicsit amolyan „mARADi vértanúkként” tekintünk rájuk: jelen világunkban ugyanis csak az ügyes, aki mindent túlél, aki minden csávából kimászik, akit sosem szembesítenek tettei következményeivel. A tizenhármak korában ez még másképp volt: ők odaálltak valami mellé és vállalták a következményeket akkor is, ha az életük volt is a tét. Kérdezzük csak meg a mai kor politikusait: ugyan ki adná ma az életét egy országért, egy pártért…? Szónoki a kérdés, így nem kell hangosan választ adni. De a szemekben tisztán olvasható: egyikük, pontosabban: egyikünk sem! Mert az ember az életét csak kivételesen igaz ügyért adja. Családért. Esetleg barátért. S csak ritkán a hazáért.
És Arad példa a feltámadásra is! A Magyar Golgotának nevezett tragédia az 1867-es kiegyezésben ugyan nem oldódott fel, de egy megalázott és eltiport nemzet újra felemelte fejét. Arad példa arra is, hogy sosem adhatjuk fel. Az 1848–49-es magyar szabadságharc olyan kivételes és tiszta esemény volt Európa történetében, amelyért társadalmi, vallási és nemzeti hovatartozásától függetlenül sokan adták az életüket.
A gyáva átáll. Vagy szalad.
Az igaz marad.
Örök példa vagy Arad!
Forrás: Menyhárt József, Felvidék.ma
Elhangzott Dunaszerdahelyen, 2015. 10. 06-án.